A hatéves kislányom minden este kiszökött a családi házunk udvaráról és eltűnt egy időre. Egyik nap követni kezdtem, de amivel szembesültem, arra nem voltam felkészülve.

A hatéves kislányom minden este kiszökött a családi házunk udvaráról és eltűnt egy időre. Egyik nap követni kezdtem, de amivel szembesültem, arra nem voltam felkészülve.

/Ötödik napja történt, hogy Anna, a hatéves kislányom, vacsora után ismét kisurrant a házból\./

Az első pár alkalommal azt hittem, csak a kertben játszik, vagy a szomszéd macskáját eteti, de kezdett gyanússá válni a dolog. Ma este elhatároztam, hogy kiderítem, mi folyik itt.

Amint hallottam, hogy halkan becsukja maga mögött az ajtót, gyorsan felsiettem az emeletre a szobájába. De már megint nem volt ott. Átkutattam az ágyát, a szekrényeket, még a takaró alá is benéztem.

A földön ruhák és játékok hevertek szanaszét, de egy valami különösen megragadta a figyelmemet. Egy apró, gyűrött papírfecni hevert az ágya mellett.

Felvettem, és remegő kézzel kezdtem olvasni:

„Gyere el a kerted mögötti házhoz pontosan 19:30-ra. Győződj meg róla, hogy senki sem követ.”

A szívem hevesebben kezdett verni. Ez nem egy ártatlan gyerekjáték volt. Ha eddig azt hittem, hogy Anna csak egy titkos búvóhelyet talált magának, most már biztos voltam benne, hogy valami különös történik. Ki írhatta ezt az üzenetet? És miért megy a lányom minden este abba a házba?

Lementem a lépcsőn, hogy szembesítsem Annát, de már otthon volt, mintha mi sem történt volna.

Kis keze ügyesen kanalazta a pudingot a táljából, és csillogó szemmel mesélt valamit a babájának. Nem volt értelme kifaggatni. Ha eddig nem mondott semmit, most sem fog.

Egyetlen lehetőségem maradt: követni őt.

A rejtélyes ház

Másnap este mindent előkészítettem. Az órát figyeltem, és amikor elütötte a 19:00-t, már tudtam, hogy eljött az idő. Az ajtó résnyire nyitva volt, és Anna ismét eltűnt. Gyorsan kiléptem a hátsó ajtón, és láttam, ahogy a kislány kisurran a kertből, majd elvegyül a fák között.

Halkan, a bokrok takarásában követtem. Az éjszakai levegő hűvös volt, a lábaim remegtek az izgalomtól. Amikor elértem a kert végét, megláttam az épületet, amelyet a papírfecni is említett. Egy régi, elhagyatott ház volt. A falai repedezettek, az udvar gazos, és az ablakok piszkosak voltak. Csak egyetlen helyen látszott élet: az emeleti ablakban egy halvány gyertya fénye pislákolt.

Visszatartott lélegzettel lopakodtam az épülethez, és az egyik redőny résén bekukucskáltam.

Amit láttam, az teljesen ledöbbentett.

Anna ott ült egy kicsi, de tisztán tartott szobában. Egy hintaszékben mellette egy idős asszony ült.

A nő fogta a kezeit, és halkan mesélt neki valamit. Időnként megsimogatta a haját, és Anna csillogó szemekkel hallgatta. Olyan nyugalom és szeretet áradt a jelenetből, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam.

Ki volt ez a nő? És mit akart Annától?

A medál titka

Ekkor az idős asszony egy kis dobozt vett elő. Óvatosan kinyitotta, és valami fényes dolgot húzott ki belőle. Egy medál volt. Anna csodálattal vette a kezébe, és a mellkasához szorította.

– Ezt meg kell tartanod, drágám – mondta az idős nő halkan. – Ez a medál az édesanyádé volt, amikor olyan kicsi volt, mint te.

Megmerevedtem.

A levegő kiszorult a tüdőmből.

A feleségemé?

Eszembe jutott, hogy Anna édesanyja, Júlia, néhány éve hunyt el. Soha nem mesélt a családjáról. Úgy tudtam, nincsenek rokonai. Mégis, most itt ült egy idős asszony, aki nyilvánvalóan ismerte őt… és akit Anna rendszeresen meglátogatott.

Ekkor megértettem.

Ez a nő Anna rég elveszett nagymamája volt.

A feleségem valamiért soha nem beszélt róla. Talán összevesztek, talán fájó emlékek kötötték őket össze. De Anna megtalálta őt. És most esténként idejárt, hogy többet tudjon meg az anyjáról.

Halkan elhátráltam az ablaktól, és visszasétáltam a házunkhoz. A gondolataim kavarogtak. Furcsa megkönnyebbülés és meghatottság kerített hatalmába.

Másnap vacsora közben gyengéden megkérdeztem Annát:

– Kicsim, nem szeretnél bemutatni az új barátodnak?

Anna kezében megállt a kanál. A szeme meglepetéstől és félelemtől csillant. Aztán óvatosan bólintott.

– Igen, apa. De… ígérd meg, hogy nem leszel mérges.

Elmosolyodtam.

– Ígérem.

Egy elveszett családtag

Aznap este Anna kézen fogott, és elvezetett a házhoz. Ezúttal nem rejtőztem el, hanem bekopogtam.

Az ajtó halkan kinyílt, és a ráncos, meleg tekintetű asszony nézett rám.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz – mondta halkan.

Néhány pillanatig csak álltunk ott, aztán mély levegőt vettem, és a kezemet nyújtottam.

– A nevem Tamás. A férje voltam Júliának.

Az asszony szeme könnybe lábadt.

– Tudom. Én vagyok az édesanyja.

Ezen az estén egy elveszett családtagot találtunk meg. És aznap éjjel egy újabb szív csatlakozott a családunkhoz.

Na, mit szólsz? ?

2025. március 05. (szerda)