A nővérem összetörte a fiam gitárját, mert az ő fia nem tudott játszani rajta – gondoskodtam róla, hogy megtanulja a leckét
A nővérem összetörte a fiam gitárját, mert az ő fia nem tudott játszani rajta – gondoskodtam róla, hogy megtanulja a leckét
Írta: Rita Kumar2025. január 28.06:18
Amikor a nővérem, Réka darabokra törte a fiam, Bence féltve őrzött gitárját – azt, amelyre két évig spórolt –, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Nemcsak egy hangszert tett tönkre, hanem az álmát is. /Amit ezután tettem, az egy életre szóló leckét jelentett számára\./
Láttad már valaha, ahogy valakinek az álma pillanatok alatt darabokra hullik? Én igen, és elmondhatom, hogy ez egy olyan gyomorszájon vágás, amit nem lehet elfelejteni.
A fiam, Bence, a 14. születésnapját várta a legjobban a világon. Egy tökéletes nap lett volna számára. Ehelyett egy rémálom lett – mindezt a nővérem, Réka miatt.
Már évek óta hallgattam, ahogy Bence erről a gitárról álmodozik.
– Anya, – súgta nekem egyszer, miközben a zeneüzlet kirakatában csillogó gitárt nézte. – Egy nap majd úgy fogok játszani, mint az a fickó a tévében. Megígérem.
Bence, az én drága fiam, gyerekkora óta gitározni akart. De a gitárok nem olcsók, és egyedülálló anyaként nem tudtam csak úgy venni neki egyet.
– Ha tényleg ezt akarod, akkor meg kell dolgoznod érte, kisfiam.
– Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte határozott elszántsággal.
– Annyi ideig, ameddig kell. De tudom, hogy képes vagy rá.
És megcsinálta.
Két éven keresztül dolgozott. Fűnyírást vállalt a szomszédoknál, locsolta a növényeiket, havat lapátolt, lemondott a cukorkákról, játékokról, és minden egyes szülinapjára kapott forintot félretett. Keményebben dolgozott, mint néhány felnőtt, akit ismerek.
A 13. születésnapjára még mindig hiányzott 80 ezer forint, így én kipótoltam a maradékot. Együtt mentünk el az üzletbe, és amikor először a kezébe vette a gitárt, a szeme könnybe lábadt.
– Anya, ez még annál is jobb, mint ahogy elképzeltem! – suttogta, mintha egy törékeny kincset tartana a kezében.
Ezután minden egyes nap gyakorolt. Néha a keze annyira fájt, hogy alig bírta mozgatni az ujjait, de ez nem érdekelte. YouTube-videókat nézett újra és újra, százszor is visszapörgette ugyanazt a részt, hogy tökéletes legyen. Egy év alatt nemcsak jó lett – elképesztő volt.
– Fáj? – kérdeztem, mikor láttam, hogy masszírozza az ujjbegyeit.
– Igen, – mosolygott – de ez egy jó fájdalom. Olyan, mintha valamit kiérdemeltem volna.
Az iskolában ő lett „a gitáros srác.” Az emberek felfigyeltek rá, és a magabiztossága az egekbe szökött. Ez a gitár nem csak egy hangszer volt számára – ez volt az élete, a szenvedélye, a legféltettebb kincse.
És ekkor jött Ákos, a nővérem fia, aki ugyanabba az iskolába járt, mint Bence.
Ákos és Bence egyidősek voltak, de különbözőbbek nem is lehettek volna. Ákos látta, hogy Bencét mennyire felkapják az iskolában, és hirtelen neki is kellett egy gitár.
Csakhogy ő nem akart érte dolgozni. Réka megvette neki, de az csak ott porosodott a szobájában.
A baj Bence 14. születésnapi buliján kezdődött.
Hetek óta gyakorolt egy dalt, hogy meglepje a vendégeket.
– Anya, ideges vagyok, – súgta oda nekem a buli előtt. – Mi van, ha elrontom?
– Kisfiam, rengeteget dolgoztál ezért. Játssz a szívedből, ahogy mindig is szoktál.
Ott állt a család és a barátok előtt, a gitár a kezében, és minden egyes hangjegyet tökéletesen játszott el. El kell ismernem, könnyeket csalt a szemembe.
Amikor végzett, mindenki tapsolt.
Aztán megszólalt Réka.
– Ez csodálatos volt, Bence! Ákos, miért nem mutatod meg, mit tanultál? Bence, légy olyan kedves, és add oda neki a gitárt!
Bence megdermedt. Az ujjai elfehéredtek a húrok körül. Rám nézett, könyörögve, hogy ne kelljen megtennie. De én mindig azt tanítottam neki, hogy legyen nagylelkű és kedves. Így hát aprót bólintottam.
Vonakodva, de végül átadta a gitárt.
Ákos megpengette... de az első pillanattól kezdve világos volt, hogy nem tud játszani. A többi gyerek kuncogni kezdett, és Ákos arca vörös lett a szégyentől.
Ekkor Réka még rátett egy lapáttal.
– Add csak ide, nézzük meg közelebbről! – mondta, és kikapta a gitárt a fia kezéből.
És ekkor megtörtént a katasztrófa.
Réka egy hanyag mozdulattal a kanapé felé hajította a gitárt, és közben odavetette:
– Ugyan már, ez csak egy olcsó gitár!
De NEM TALÁLTA EL a kanapét.
A gitár a FALNAK CSAPÓDOTT, egy hangos reccsenéssel darabokra tört, és a földre hullott.
– Ne, ne, ne! – tört ki Bencéből a fájdalom. – Kérlek, ne...
A szoba néma csendbe borult. Bence a szilánkosra tört gitárja fölé roskadt, az arcát elöntötték a könnyek.
Réka csak megvonta a vállát.
– Jaj, nem így akartam... a kanapéra céloztam.
– ÖSSZETÖRTED! – Bence hangja elcsuklott. – Két év munkája... egy pillanat alatt semmivé lett!
– Ugyan, Bence! Ez csak egy hülye gitár. Anyád vehet neked másikat.
Nem hittem el, amit hallok.
A nővérem fogta magát, és köszönés nélkül távozott Ákossal.
Aznap éjjel, miközben a síró fiamat öleltem, megígértem neki:
– Ezt nem hagyom ennyiben. Megoldom, kisfiam. Nem tudom még, hogyan, de megoldom.
Folytatás következik...
Másnap reggel, amikor felébredtem, még mindig dühös voltam. Nem tudtam kiverni a fejemből Bence arcát, azt az őszinte fájdalmat, amikor meglátta a földön heverő, darabokra tört gitárját.
Azonnal írtam Rékának. Megpróbáltam higgadt maradni, de a kezem remegett az indulattól.
„Pótolnod kell Bence gitárját.”
A válasza azonnal visszajött, és amikor elolvastam, a vérem felforrt:
„Ez egy baleset volt, Alíz. És őszintén szólva, Bence nem kellett volna így megszégyenítenie Ákost. Ha nem fitogtatja a tehetségét, ez az egész meg sem történt volna.”
Megmerevedtem. Fitogtatta?
A fiam KÉT ÉVEN át dolgozott ezért a gitárért.
Elkezdtem bepötyögni egy haragos választ, de aztán megálltam. Nem fogok vele vitatkozni – nincs értelme.
Más módot kell találnom, hogy megértse, mit tett.
És pontosan ezt is tettem.
Réka mindig is a tökéletes külsőségekre hajtott. Imádta, ha őt tartották a „mintaszülőnek”, és élvezte, hogy a családunk körében ő volt a „kedvenc nagynéni.”
Szóval megosztottam a történetet a családi csoportban.
Feltöltöttem egy képet Bencéről, amint a darabokra tört gitárját tartja. A szeme vörös volt a sírástól.
Alá ezt írtam:
„A fiam két évig dolgozott ezért a gitárért. Tegnap este a saját nagynénje tette tönkre. Összetörte a szívét.”
A reakció nem váratott magára.
„Mi történt?!”„Ez komoly?! Hogy tehette ezt Réka?!”„Ez borzasztó! Szegény Bence!”
Réka próbálta kimagyarázni magát.
„Ez egy baleset volt! A kanapéra akartam dobni!”
Csakhogy valaki a csoportban feltöltött egy videót a partiról. Egy olyan videót, amelyen világosan látszott, hogy Réka mérgesen elkapja a gitárt, és dühösen elhajítja.
A reccsenés tisztán hallatszott. A gesztusa nem volt véletlen – frusztrált volt és gondatlan.
A család dühöngött.
„Hogy tehetted ezt?”„Ez nem egy baleset volt, Réka! Nézd meg a saját arcodat a videón!”„Ki fogod fizetni az új gitárt, igaz?”
Réka próbálta védeni magát.
„Nem tudom kifizetni! Egy gitár drága, és nekem is vannak kiadásaim!”
De senkit sem érdekelt a kifogása.
Közben Bencének egy fellépése közeledett egy helyi jótékonysági eseményen. Mivel az ő gitárja már darabokban volt, az egyik barátja kölcsönadta a sajátját.
A koncert előtti estén odajött hozzám.
– Anya, nem tudom, hogy menni fog. Mi van, ha elrontom? Mi van, ha kinevetnek, mint Ákost?
Odanyúltam, és megsimítottam az arcát.
– Bence, te nemcsak megtanultál gitározni, hanem megdolgoztál minden egyes akkordért. Menj ki oda, és mutasd meg, mit jelent az igazi szenvedély!
Eljött a nagy nap.
Ahogy Bence a színpadra lépett, láttam, hogy a keze remeg. De ahogy lepengette az első akkordot, az idegesség eltűnt. A közönség némán figyelte, ahogy játszik.
Aztán… amikor befejezte, az egész terem felállva tapsolt!
És a legjobb rész? Réka ott volt a tömegben.
Láttam, ahogy a széke szélére csúszik, ahogy az emberek a háta mögött suttogtak:
„Ez nem az a fiú, akinek az anyja összetörte a gitárját?”„Képzeld el, hogy valaki így viselkedik a saját unokaöccsével!”
Réka arca vörös lett. Egyértelműen érezte a tekinteteket magán.
Ezalatt én mást is tettem. Létrehoztam egy online adománygyűjtést:
„A fiam, Bence, két éven át dolgozott álmai gitárjáért. A saját nagynénje tette tönkre. Segítsünk neki egy új gitárt venni!”
Az emberek özönlöttek adakozni. Nemcsak a családtagok, hanem idegenek is, akik meghatódtak a történetén.
Néhány nap múlva elegendő pénz gyűlt össze egy egyedi építésű gitárra.
Amikor a gitár elkészült, meghívtam a családot egy vacsorára.
Bence a nappaliban állt, kezében az új hangszerrel, és előadott egy dalt, amit maga írt.
– Ez a dal címe: „Felemelkedés a törött darabokból.” Mert néha, amikor valami összetörik, erősebben épül vissza, mint valaha.
A család tapsolt és ujjongott.
Mindenki… kivéve Rékát.
Ő némán ült a sarokban, az asztallapot bámulva.
Odahajoltam hozzá, és halkan, hogy csak ő hallja, ezt mondtam:
– Tudod, sokkal olcsóbb lett volna, ha egyszerűen kifizeted azt a gitárt.
Réka nem szólt egy szót sem. Nem is kellett.
Majd hozzátettem:
– Legközelebb, ha leckét akarsz tanítani valakinek arról, hogy mit jelent a „kérkedés”, gondolj erre a pillanatra. Gondolj arra, milyen érzés az, amikor mindenki rád néz – és nem csodálattal.
Aznap este, amikor Bence szobája előtt elsétáltam, láttam, hogy az új gitárját pengeti.
A dallam más volt, mint régen. Magabiztosabb. Erősebb.
– Anya? – szólított meg.
– Igen, kisfiam?
– Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy vannak dolgok, amikért érdemes harcolni.
Elmosolyodtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
– Nem, kisfiam. Köszönöm, hogy megtanítottad nekem, mit jelent az igazi erő.
2025. március 05. (szerda), 15:50
