❄️ A hóba dobták a nagymamát – de a sors gyorsan visszaadta a csapást

❄️ A hóba dobták a nagymamát – de a sors gyorsan visszaadta a csapást 

A szürke, esős ősz lassan telepedett rá a városra. A fák kopaszon meredeztek, a járdát vizes levelek borították, a levegőben nyirkos hideg terjengett./Az egyik régi budapesti társasház felé egy idős asszony ballagott\./

Kovács Valéria volt a neve, de a környéken mindenki csak Vali néninek hívta. Nehéz szatyrokat cipelt, lépései lassúak és fájdalmasak voltak, térdei rég nem bírták már a lépcsőzést.

A ház előtt két nyugdíjas asszony ült a padon. Ők voltak a ház „élő újságjai”. Kendőbe burkolózva figyelték a forgalmat, és közben egymásnak meséltek minden friss pletykát.

– Láttad azt a fekete autót? – csapta össze a kezét az egyik. – Olyan volt, mint egy miniszteré!– Persze, hogy láttam – válaszolta a másik. – A virágágyást is tönkretette, amit a Vali néni tavasszal ültetett… hát milyen ember az ilyen?

Vali néni felsóhajtott, amikor meglátta a gyepbe taposott nyomokat. Szíve összeszorult. Az autóból ekkor kiszállt egy fiatal nő: Marosi Márta, a harmadik emeleti lakó. Magas sarkúban, telefonját nyomkodva sétált el a szomszédok mellett, mintha azok nem is léteznének.

Egyenesen beszállt a kocsiba, és azonnal elhajtott.

– Bezzeg hozzánk ilyen autók nem járnak – jegyezte meg az egyik öreglány. – Csak a mentő, ha valaki rosszul van.– Hát, ez a világ rendje – mondta a másik keserűen. – A gazdagok még a füvet is letiporhatják.

Vali néni nem szólt semmit, csak lassan elindult a lépcsőház felé. Négy emelet várt rá, és minden lépcsőfok emlékeztette rá, hogy eljárt felette az idő.

Ahogy felért a negyedik emeletre, hirtelen egy férfihang szólította meg:– Jó estét, Vali néni… ugye, maga az?

A lépcsőfordulóban egy magas, bőrdzsekis férfi állt, cigarettával az ujjai közt. A nő hunyorított, majd elcsodálkozott.

– Szabó Levente?! – kiáltott fel. – Te jó ég, hát mióta nem láttalak! Tizenöt éve? Az unokaöcsém fia! Meg sem ismertelek… Hát, mekkorát nőttél!

Levente zavartan elnyomta a cigarettát.– Hát igen, régen volt már, hogy itt jártam. Gondoltam, megnézem magát.

Vali néni elmosolyodott, de tekintete hirtelen megkeményedett.– Azt mondd csak, az a fekete autó odalent… a tied volt?

– Az hát – felelte a férfi vállat vonva.

– Akkor rögtön vidd el onnan! – csattant fel az asszony. – Mit képzelsz? A virágaimat tapostad össze vele! Emberek laknak itt, nem versenypálya ez! Ha még egyszer ilyet csinálsz, én magam görgetem arrébb azt a dögöt!

Levente egy pillanatig nem szólt, majd lehajtott fejjel lement a kocsihoz. Vali néni dühösen morogva nyitotta ki a lakása ajtaját. Odabent por, régi könyvek illata és az a különleges melegség fogadta, amit csak a saját otthon adhat az embernek.

Leült a fotelbe, és elgondolkodott. „Mi lett a rokonokból? Évek óta nem kerestek, most meg egyszerre itt van Levente… Valami nem stimmel vele. A szeme mohó, a mosolya kényszeres. De talán tényleg segíteni akar. Nem szabad mindenkit gyanúsítanom.”

A férje már tíz éve nem élt. Gyermekük sosem született. Hetvenhárom évesen csak egyetlen vágya volt: eladni a városi lakást, és vidéken, csendben leélni a maradék éveit. Egy kis házban, kerttel, csirkékkel, ahol hallhatja a madarakat, és nem kell minden nap négy emeletet megmásznia.

Levente másnap visszajött hozzá.– Néni, én szívesen segítek a lakás eladásában – mondta. – Ingatlanost ne hívjon, drága mulatság. Én intézek mindent, nem kell érte fizetni.– Nem tudom, fiam… nem akarok visszaélni a jóindulatoddal.– Ugyan már! – vágta rá Levente mosolyogva. – Hiszen a család vagyok!

Vali néni szíve megolvadt. Régóta nem hallott már ilyen szavakat. „A család.” Ezért elhitte neki.

A tél közeledett. A ház falai között hideg huzat kúszott végig, és Vali néni egyre gyakrabban gondolt arra: „El kell innen mennem. Vidéken csendesebb, békésebb élet várna.”

Ekkor újra kopogtak nála. Levente állt az ajtóban, kezében néhány papírral.– Nézze csak, néni! – kezdte lelkesen. – Találtam több házat is vidéken, itt vannak a fotók meg az árak. Van egy a Dunakanyarban, kerttel, tyúkólnak való hellyel… Meg egy másik, amihez gyümölcsös is jár!

Vali néni végiglapozta a képeket. Az egyik ház megtetszett neki: omladozó falak, de hatalmas kert, nagy diófa, és egy kis tégla melléképület, amit tyúkólnak lehetne használni.– Szép, szép… de félek, drágák lesznek a felújítások.

– Ugyan, néni! – legyintett Levente. – Én értek egy kicsit az építéshez. Tudom, mennyi anyag kell, mennyi munka. Megoldjuk.

Az asszony habozott, de a férfi biztató hangja lassan meggyőzte.

Néhány héttel később vevő is akadt a lakásra. Jó árat ajánlottak, és Levente sürgetni kezdte:– Most kell lépni, néni! Tavasszal minden drágább lesz. A vevő most fizetne, ne hagyjuk kicsúszni a kezünkből!– De hová megyek addig? – sóhajtott Vali néni. – Nem pakoltam össze, nincs még új házam sem.– Majd nálam megszállhat pár napra – mosolygott Levente. – Amíg mindent elintézünk.

Az asszony bizonytalan volt. Érezte, hogy valami nincs rendben. A férfi tekintetében mohóság vibrált, mintha nem a jószándék vezérelné. Mégis, amikor a közjegyző előtt aláírta az iratokat, valami belül összetört benne. A régi lakás, a férjével közös képek a falon… mindez most már a múlté lett.

Aznap este Levente teát főzött.– Igyon, néni, hosszú út áll előttünk – nyújtotta a bögrét.

– Kicsit édes lett, ugye? – mondta mosolyogva. – De így jobban melegít.

Vali néni kortyolt, és furcsa, kesernyés ízt érzett. „Biztos a túl sok cukor” – gondolta, de hamarosan szédülni kezdett. Szemei elnehezültek, teste elernyedt.

A következő pillanatban már csak foszlányokat érzékelt. Az autó zúgását, a hóvihar kavargását, Levente hangját:– Dobjuk le itt! Senkinek nem fog hiányozni. Meghal magától, a hó elintézi. Hospice-re úgysem költünk!

A szavak tőrként hasítottak belé. Az unokaöccse… aki családnak nevezte magát, most eldobta őt, mint egy zsák szemetet.

Az ajtó csapódott, a motor felbőgött. Vali néni teste a hóban feküdt, a hideg lassan kúszott végig rajta. Szíve még vert, de tudta: ez a vég kezdete lehet.

Még egy gondolat átfutott az agyán: „Így ér véget… nem az öregség miatt, hanem egy közeli ember árulása miatt.”

A hóvihar dühösen tombolt az országút mellett. A fehér kavargásban alig lehetett látni valamit, mégis akadt valaki, aki nem hajtott el közömbösen.

Tóth Irén, egy fiatal ápolónő, épp a munkából tartott hazafelé. Fáradt volt, szemeit majdnem lecsukta az álmosság, amikor észrevett valamit: egy teherautó állt félre az út szélén, a férfiak a platóról cipeltek valamit, majd a hókupacba hajították.

– Mi a csuda folyik itt? – morogta magában, és lekapcsolta a fényszórókat, nehogy észrevegyék.Jegyzetfüzetet vett elő, gyorsan felírta a rendszámot. Aztán, amikor a jármű elhajtott, odaszaladt a hóhoz.

A kupacban egy zsák hevert. Kinyitotta… és felsikoltott.– Jézusom! Egy néni!

Vali néni sápadtan, mozdulatlanul feküdt odabent. Ajkai kékek, pulzusa alig tapintható. Irén nem gondolkodott, azonnal telefonált a férjének:– Gyere gyorsan, Pisti! Hozd az autót, találtam egy idős asszonyt, haldoklik a hóban!

Fél óra múlva megérkezett a férfi. Együtt húzták ki Valit a hókupacból, betakarták vastag takarókkal, és az autójuk melegébe ültették. Irén forró vizet csorgatott a tenyerébe, és óvatosan a néni kezére dörzsölte.

Hirtelen apró mozdulat. Vali néni szeme résnyire kinyílt.– Hol… hol vagyok? – suttogta alig hallhatóan.– Biztonságban – simogatta meg a homlokát Irén. – Mi megtaláltuk magát. Nem hagyjuk, hogy baja essen.

A néni könnyei kicsordultak.– A tea… mérgezett volt… a Levente… azt akarta, hogy aláírjam… aztán eldobott… mint egy kutyát…Irén erősen megszorította a kezét. – Nyugodjon meg, Vali néni. Most már mi vigyázunk magára.

Másnap a rendőrség megjelent a Tóth család házánál. A bejelentés és a bizonyítékok – rendszám, Irén tanúvallomása, a teásbögre maradékai – mind egy irányba mutattak. Szabó Leventét és társát letartóztatták.

A vádiratban szerepelt: csalás, emberölési kísérlet, bizalommal való visszaélés. A férfi hiába próbált mentegetőzni, a bizonyítékok elsöprő erejűek voltak.

Vali néninek időbe telt, mire felépült, de a hála, amit érzett, minden sebet begyógyított.Két héttel később visszakapta a lakását. A szerződés semmisnek nyilvánult, minden papírt érvénytelenítettek.

Tavasszal aztán tényleg eladta a lakást – immár tisztességes úton, ingatlanközvetítő segítségével. Vidékre költözött egy takaros kis házba, rendezett kerttel, virágzó gyümölcsfákkal. A verandán pad állt, alatta muskátlik illatoztak.

Ott élt békében, csirkéket tartott, krumplit ültetett, és esténként a csillagokat nézte.

Minden nyáron meghívta Irént és a férjét. – Ti nemcsak az életemet mentettétek meg – mondta nekik –, hanem a hitemet is az emberek jóságában.

És mikor a kerti padon ült, a csillagok fényében mindig elsuttogta:– Néha a legnagyobb árulás után is eljön a fény… csak meg kell várni, hogy rádtaláljon.

2025. szeptember 14. (vasárnap), 06:49