Miért mertél cipőt venni anélkül, hogy megkérdeztél volna engem? ? — robbant ki András, aki már fél éve munka nélkül tengődött.

A kulcs csendesen fordult meg a zárban, és amikor az ajtó lassan kinyílt, Marika megállt a küszöbön. A nappaliból a tévé hangja szűrődött ki — a szokásos esti híradó, amit a férje, András már hónapok óta megszállottan bámult.

A nő mély levegőt vett, majd levette a kopott cipőjét. /Az a cipő, amelyet már évek óta hordott, és amelynek a talpa esős időben beázott, télen pedig hidegen engedte át a szelet\./

– Szia – szólt halkan, miközben a kabátját az akasztóra tette.

– Mennyi pénzt költöttél ma? – kérdezte András, anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

– Csak buszjegyre. Meg a menzán ettem – felelte Marika.

– Remélem is. Tegnap is valami butaságra dobtad ki a pénzt.

Marika összeszorította a fogát. A „butaság” alatt a férje egy vécéillatosítót értett, amit akciósan vett. Harminc forint. Ennyi kellett hozzá, hogy veszekedést robbantson ki.

A hűtőben alig maradt valami. Marika elővett néhány tojást és krumplit. Sült krumpli tojással – ismét. Ez lett az alapételük az utóbbi hónapokban.

Amíg a serpenyőben sercegett az olaj, András hangosan morgott a fotelben.

– Vaj sincs? – kiáltott ki a konyhába.

– Elfogyott – hazudta Marika. Valójában látta reggel a boltban, de százötven forint volt, és nem maradt rá pénze.

– Hogy lehet, hogy elfelejtetted? – csapott az asztalra András. – Egyáltalán figyelsz rám?!

Marika némán fordította a krumplit. Figyelt ő minden szóra, de belefáradt a férje állandó panaszáradatába: hogy a világ igazságtalan, a munkaadók ostobák, és mindenki más hibás azért, mert ő fél éve nem talál munkát.

Aznap este Marika előállt egy ötlettel.

– Arra gondoltam… talán vállalhatnék hétvégente még egy munkát.

András felkapta a fejét.

– Még egyet? Így is alig látlak. Majd inkább én keresek valamit…

– Már fél éve keresel – gondolta Marika, de nem mondta ki. Tudta, hogy a férfi a nap nagy részét a kanapén tölti.

Néhány nappal később talált egy takarítói állást. Esténként járt egy irodába, miután végzett az étkezdében. Haza már csak este tíz után ért.

– Teljesen megőrültél! – fakadt ki András.

– Mikor fogsz főzni? Takarítani? Talán nekem kell mindent megcsinálni?

– Segíthetnél egy kicsit – mondta óvatosan Marika.

– Egész nap állásinterjúkra járok! – vágta rá a férfi.

Marika körbenézett. A kanapén morzsák, az asztalon három koszos pohár. András épp a telefonját nyomkodta alsónadrágban. Egy interjúra se ment aznap.

Az új élet kegyetlen ritmusban zajlott. Marika hajnal hatkor kelt, reggelit és ebédet főzött egész napra, majd rohant az étkezdébe. Este pedig az irodát takarította ki, ahol még a szőnyegről is ő súrolta ki a foltokat. Éjjel fél tizenegyre ért haza, gyors zuhany, alvás, és újra kezdődött minden.

A hétvégék sem hoztak pihenést: mosás, takarítás, főzés.

Egy este, amikor fáradtan roskadt a székre, András hangosan csapta le a tévé távirányítóját.

– Egyáltalán nem figyelsz rám! – mondta vádaskodva. – Hazajössz, ledőlsz az ágyba, és kész. Mi vagyok én, bútor?

– Andriskám… egyszerűen csak nagyon fáradt vagyok – próbálta halkan.

– És én? Azt hiszed, nekem könnyű? Állásinterjúkra járok, elutasításokat kapok!

Marika lenyelte a választ. Tudta, hogy a férfi a héten egyetlen interjúra sem ment el. Leginkább otthon ült, tévét nézett és panaszkodott.

Miközben a nő napról napra fáradtabb lett, valami apró remény mégis felcsillant: lassan kezdett gyűlni egy kis megtakarítása. Nem sok, de elég ahhoz, hogy végre ne kelljen minden fizetés előtt kölcsönkérnie a szomszédtól.

Három hónap telt el így. Marika két kilót fogyott. A tükörben egy beesett arcú, karikás szemű nő nézett vissza rá.

Egyik este az irodában csőtörés volt. Marika térdig vízben állva törölgette fel a padlót, mire végzett, a cipője teljesen átázott. Hazafelé a lába fázott, a zokni cuppogott minden lépésnél.

Az utcán elhaladt egy cipőbolt előtt. A kirakatban egy nagy tábla függött: „Kiárusítás! 70% kedvezmény!”.

Megállt. A szeme egy pár fekete, kényelmes sarkú cipőn akadt meg. Pont a mérete volt.

– Ez az utolsó darab – mosolygott rá az eladónő.

– Eredetileg tizenkétezer, most három és fél. Igazi olasz bőr.

Marika felpróbálta. Mintha ráöntötték volna. Puha, kényelmes, gyönyörű. Hónapok óta először érzett örömet.

– Elviszem – mondta halkan, és elővette a gondosan félretett pénzt.

Amikor hazaért, igyekezett a szatyrot elrejteni a szekrény mögé. Nem akart vitát. De reggel András meglátta a dobozt.

– Ez meg mi? – kérdezte, miközben kikapta a cipősdobozt a rejtekhelyről.

Marika a zabkását kavargatta. Megfordult, és a szíve kihagyott egy ütemet.

– Cipő… – suttogta.

András kinyitotta a dobozt, rápillantott az árcédulára, és elvörösödött.

– Miért vettél cipőt anélkül, hogy megkérdeztél volna engem?! – ordította. – Háromezer-ötszáz forint?! Megőrültél?!

– András, a régiek teljesen szétestek… – próbálta védeni magát.

– És megkérdezni nem lehetett volna? Én nem vagyok a családfő? Nincs jogom tudni, mire megy el a pénzünk?!

– Ez az én pénzem volt… – csúszott ki Marikából.

András arca eltorzult.

– A tiéd?! A pénz a családban közös! Vagy már azt hiszed, te vagy a főnök, mert találtál két melót?

Marika a cipőkre nézett, amelyek a földre zuhantak. Azok voltak az ő apró, titkos ünnepe. Az egyetlen öröm, amiért hónapok óta hajtotta magát.

– Napi tizennégy órát dolgozom – mondta Marika halkan, de a hangja remegett. – Hazajövök, főzök, takarítok. Egyetlen szabad percem sincs. Te meg egész nap a kanapén fekszel, és még azt is elvárod, hogy engedélyt kérjek, ha cipőt akarok venni magamnak?

– Ne merj így beszélni velem! – ordította András, és felemelte a kezét.

Marika hátrébb lépett. – Ne is próbáld!

Mindketten kapkodva lélegeztek. András szeme villogott, de a kezét lassan leengedte. A nő szemében most nem a régi, hallgatag tűrés volt. Valami más: elszántság.

– Tudod mit, András? – Marika hangja határozottabb lett. – Elegem van. Elegem abból, hogy úgy élek, mint egy rabszolga a saját otthonomban.

– Marin… én csak… – kezdte volna a férfi, de a nő félbeszakította.

– Ne szakíts félbe! – kiáltotta. – Fél éve etetlek, az én pénzemen élsz, és még tőled kellene engedélyt kérnem, mielőtt veszek egy cipőt? Ez nevetséges!

– De hát… én tényleg keresek munkát! – tiltakozott András, miközben idegesen járkált fel-alá.

– Fél éve „keresel”. Ha valóban akarnál, már rég lenne munkád. – Marika kinyitotta a szekrényt, és elővett egy bőröndöt. Az ágyra tette. – Pakolj.

– Te most komolyan ki akarsz dobni egy cipő miatt?

– Nem a cipő miatt! – csattant fel Marika. – Hanem azért, mert huszonnyolc évesen ötvennek érzem magam. Mert már nem emlékszem, mikor nevettem utoljára. Mert nekem cipőt venni ünnep, és te még ezt az egyetlen ünnepet is el akarod venni.

A férfi az ágy szélére ült. Kócos haj, gyűrött trikó, zavart tekintet.

– De hát… mi egy család vagyunk.

– A család azt jelenti, hogy támogatjuk egymást. Itt csak én dolgozom kettőnk helyett, te meg panaszkodsz, kritizálsz, és számon kéred, mire költöm a pénzem. Ez nem család, ez egy élősködés.

András nagyot sóhajtott. – És mégis… hová menjek?

– Ez a te problémád. Nekem elég a sajátom.

A férfi hallgatott. Végül lassan felállt, és belepakolta a ruháit a bőröndbe. A cipzár hangosan felnyögött, amikor becsukta.

– Talán meggondolod magad… – mondta reménykedve.

– Már fél éve gondolkodom ezen – felelte Marika halkan. – Most döntöttem.

András az előszobába ment, felvette a cipőjét és a kabátját. A kulcsokat az asztalra tette, majd egy pillanatra megállt az ajtónál. Nem szólt semmit. Kilépett. Az ajtó lassan, halk kattanással csukódott be mögötte.

Marika egyedül maradt. A lakásban csend lett. Hónapok óta először senki sem morgott, nem követelt semmit, nem panaszkodott.

A nő felemelte a földről az új cipőjét, és óvatosan visszatette a dobozba. Megsimogatta a fényes bőrt, majd a konyhába ment. Bekapcsolta a vízforralót, elővette a jó teát, amit eddig csak ünnepekre tartogatott. Elővette a legszebb csészéjét is.

A gőzölgő ital mellé letette a cipőt a székre maga mellé. Nézte, gyönyörködött benne. Ez volt az ő kicsi ünnepe.

A tavaszi napfény besütött az ablakon. Marika megízlelte a teát, és mosolygott. Hónapok óta először mosolygott igazán.

Holnap újra kezdődik a munka, hosszú lesz a nap. De most itt van neki egy óra csend, egy csésze jó tea, és egy pár új, szép cipő.

És ami a legfontosabb: senkitől sem kell többé engedélyt kérnie.

2025. szeptember 14. (vasárnap), 08:41