A jósnő csak ennyit mondott: A múlt nem azért jön, hogy bántson…

A találkozás.

A januári reggel dermesztően hideg volt, a Duna felett gomolygó köd tompította a város zaját. /Buda belső kerületei lassan ébredeztek, a kávézók redőnyei félig már felhúzva, az utcákon kávéspoharakat szorongató emberek siettek dolgukra\./

Nemes Gergely, harmincnégy éves, öltönyös, precíz mozdulatokkal kormányozta az Audiját a Széll Kálmán tér felé. Pénzügyi tanácsadóként dolgozott egy nemzetközi cégnél, komoly ügyféllel volt találkozója aznap délelőtt, egy pesti szálloda tárgyalótermében. Minden reggelét percre pontosan megtervezte, de ma valami furcsa bizonytalanság kísérte. Előző este többször is felébredt, furcsa álmai voltak – egy öreg fa, egy mécses, meg egy nő, akinek az arcát nem látta, csak a hangját hallotta.

– „Változás jön, Gergely” – mondta a hang, és a férfi még álmában is megremegett.

Ahogy befordult egy kis mellékutcába, a telefonja pittyegett.

„Tárgyalás elnapolva – hívjuk.”

Bosszúsan felsóhajtott, megállt az első lehetőségnél. Az utcában, ahol soha nem járt, egy kis, ódon portálú ház mellett fékezett. Az épület homlokzata kopott volt, de az ajtóra akasztott kis tábla azonnal megakadt a szemén:

„Magdolna – útmutatás, nem jóslat. Csak az jön be, akinek itt az ideje.”

Nevetett magában. „Na, persze. Ez biztos valami bolond boszorkány.”

Már indította volna újra az autót, de a motor nem reagált. Kétszer, háromszor próbálkozott. Semmi. Körbenézett – sem szerelő, sem bolt, semmi használható. És akkor újra a táblára nézett.

Valami megmozdult benne. Egy furcsa, belső késztetés. Mintha valami kívülről irányítaná, kiszállt, és az ajtóhoz lépett. Bekopogott.

Az ajtó nyikordulva kinyílt.

A belső tér meglepően világos és tiszta volt, egyáltalán nem hasonlított azokhoz a helyekhez, amiket a jósokról szóló filmek alapján elképzelt.

A falakon szárított gyógynövények lógtak, a levegőben levendula, rozmaring és valami különös, édes illat keveredett. Egy cserépkályha duruzsolt, és a helyiség közepén álló faasztal mellett egy nő ült, hatvan körülinek tűnt, de arca sima volt, szeme élénken csillogott.

– Üdvözöllek – szólalt meg a nő. – Tudtam, hogy jössz.

Gergely összerezzent. – Nézze, én csak… az autóm nem indul. Nem is akartam idejönni, bocsánat, csak...

– Semmi sem véletlen – mosolygott Magdolna, és intett a kezével. – Ülj csak le. Már vártalak.

Gergely tétován leült. Először feszélyezte a hely, de a nő nyugodt kisugárzása valahogy lehúzta róla a rohanó világ terhét.

– Mi ez a hely pontosan? – kérdezte végül.

– Ahol meghallod, amit a világ zaja elnyom. A nagyanyám, és az ő nagyanyja is itt fogadta azokat, akik már készen álltak arra, amit meg kell tudniuk.

– És maga jósnő?

– Inkább látó – bólintott Magdolna. – De a címkék nem számítanak. Nem mondom meg a jövőt. Csak azt, amit most még nem látsz.

– Nézze, én nem hiszek az ilyesmiben – nevetett fel kínosan Gergely.

– A hited nem szükséges. Elég, hogy itt vagy. A kérdés az: elbírod-e az igazságot?

A férfi hirtelen megborzongott. Fogalma sem volt miért, de érezte, valami készül. Magdolna felállt, odament a sarokhoz, ahol egy régi, kopott, fa dobozból elővett egy könyvet és egy apró fémmedált. Visszament az asztalhoz, és elé tette.

– Ez a medál… a tied – mondta. – Voltál már itt.

– Tessék? Soha nem jártam ebben az utcában sem.

– Nem ebben az életben.

Gergely arca megfeszült. – Jó, ez most már kezd túl sok lenni. Azt hiszem, megyek.

De Magdolna csak ennyit mondott: – A húgod... még mindig vár rád.

A férfi megdermedt.

– Miről beszél? Nekem nincs húgom.

– Ezt mondták. De az igazság mélyebben van. Volt egy kislány, akit elvettek tőletek. Egy borsodi faluban született, 1998 tavaszán. A szüleid soha nem beszéltek róla. De te álmodsz vele, igaz?

Gergely felállt, de úgy érezte, mintha a lába megroggyanna. A hangja rekedt lett:

– Ki maga…? Honnan tudja ezeket?

– Nem tőled, nem belőled. Az emlékek nem mindig a fejben vannak. Néha az idő felett úsznak, mint a köd. És most eljött az idő, hogy tisztán láss.

A múlt emlékezni kezd.

Gergely egész testében remegett. Nem a hidegtől, nem is a kályha melegének hiányától. Hanem attól, amit Magdolna kimondott. Egy húg. Egy lány, akiről soha nem hallott, mégis… egy emlék megmozdult benne. Egy kislány nevetése. Egy mező illata. Egy fonott hajú alak, aki elszalad előle, aztán visszanéz.

– Ezt álmodom… – mormolta maga elé. – Hogy fut egy kislány. De nem ismertem fel az arcát.

Magdolna lassan bólintott. – Az emlékek néha csak akkor jönnek elő, ha készen állunk rájuk. A szüleid jó emberek voltak, de féltek. Akkoriban sokan így tettek. Amit nem értettek, attól elfordultak.

– Mi történt vele? – kérdezte rekedten Gergely.

A jósnő ránézett. Tekintete tiszta volt, nem könyörgő, nem is sajnálkozó – inkább olyan, mint aki már sokszor látott ilyet. Történelem a szembogárban.

– Különleges volt. Kicsi kora óta... látott. Olyasmit is, amit más nem. Az anyád rettegett, hogy vele is az történik, mint a dédnagyanyáddal. Ezért... elvitték. Egy családhoz, messzire.

Nevet változtatott, életet is. De ő... emlékszik rád. Még most is.

Gergely felállt. – Hol van?

– Ha el akarsz indulni, indulj a faluba, ahol az apád született. Mezőváralja. Ott még őrzik a titkokat. És ott találsz valakit, aki megmondja a nevet.

A férfi csak bólintott. Nem szólt többé. Magdolna nem tartotta vissza – csak annyit mondott még utána, mikor kilépett az ajtón:

– Ne félj attól, amit megtudsz. A múlt nem azért jön, hogy bántson. Hanem hogy helyre tegyen.

Két nap múlva Gergely egy poros borsodi utcán állt, egy kopott kisbolt előtt. Mezőváralja egyike volt azoknak a falvaknak, amelyeken az ember áthajt, de ritkán marad meg az emlékeiben. A levegőben füst szaga keveredett a friss hóval, a fák deres ágain madarak kuporogtak.

A bolt előtt egy idős asszony guggolt, épp gyufát szedegetett össze, amit elejtett. Gergely odalépett, segített neki.

– Köszönöm, fiam – mondta a néni. – Nem sok fiatal ilyen udvarias már manapság. Nem vagy te idevalósi, igaz?

– Nem, csak keresek valakit. Régi családi ügy. A nagyapám itt született, valaha.

– Hogy hívták?

– Nemes László. Az apám édesapja.

A nő szeme elkerekedett.

– László? Aki a vasútnál dolgozott?

– Igen, ő.

Az asszony lassan felállt. – Akkor te az Éva gyereke vagy… És ha jól sejtem... a kis Rékáét is keresed.

Gergely szinte földbe gyökerezett.

– Réka? Így hívták?

– Így. Ő volt a legszebb kislány a faluban. De különös is. Azt mondták, megálmodta, ha valami történni fog. Az anyja megijedt, elvitte. De én láttam őket utoljára együtt. Egyik hajnalon, mikor még alig világosodott. Az asszony vitte, sírt. A gyerek nem.

Ő csak annyit mondott nekem: „Visszajövök a bátyámért.”

Gergely arca elfehéredett.

– Tudja, hová vitték?

– Tiszakarádra, egy családhoz. A Szendreyékhez. Aztán már más nevet viselt. De a szeme... az maradt. Kék, mint a jég a patak tetején.

Gergely megköszönte az információt, és már aznap este elindult Tiszakarádra.

A ház, ahová eljutott, egyszerű volt, de rendezett. A kiskapu zárva, de a postaládán egy név: Szendrey Kata. Gergely nem tudta, biztos-e benne, de a neve ismerősen csengett. Mintha olvasta volna valahol. Vagy álmodta.

Kopogott. Semmi. Újra. Aztán egy halk női hang szólt ki:

– Ki az?

– A nevem Nemes Gergely. Nem tudom, ismerjük-e egymást. De úgy hiszem... testvérek vagyunk.

Csend.

Aztán lassan nyílt az ajtó.

Egy harminc körüli nő állt ott. Kék szemek. Pontosan olyanok, amilyennek az öregasszony leírta. A haja sötétbarna, az arca szelíd. Egy ideig csak nézték egymást.

Aztán a nő megszólalt.

– Tudtam, hogy egyszer eljössz. Magdolna megmondta.

Gergely bólintott. – Te vagy… Réka?

– Már nem így hívnak. De igen, az voltam.

A férfi közelebb lépett.

– Sajnálom, hogy sosem tudtam rólad.

– Nem a te hibád. A világ volt akkor olyan. De most itt vagy. És ez számít.

A házban csend volt, csak a kandalló pattogott. Kata – mert most már így mutatkozott be – megmutatta Gergelynek a dobozt, amit még kisgyermekként őrzött meg. Volt benne egy fotó – egy kisfiú, négyéves lehetett. Gergely volt az.

– Az egyetlen képem rólad – mondta csendesen. – Minden este megnéztem. Tudtam, hogy egyszer megérkezel.

Gergely szeme megtelt könnyel.

– Hogy bírtad ki egyedül?

– Nem voltam egyedül.

Az álmaimban mindig ott voltál. És Magdolna... ő tanított. Mindent, amit tudok. A látást, a gyógyítást. Hozzám került, mikor tizenhat lettem. Azt mondta, az én utam más lesz, de nem magányos.

– Te is látó vagy?

– Igen – bólintott Kata. – De már nem rejtem el. Segítek azoknak, akik keresik az igazságot. Ahogy te is tetted.

Újrakezdés.

A következő napokat Gergely és Kata együtt töltötték. Kezdetben csendesen beszélgettek, mint két idegen, akiket a sors hirtelen egymás mellé sodort, és még nem tudják, hogyan is kéne kezelni ezt a furcsa közelséget. Aztán, ahogy egyre több közös emlék, álmok és foszlányok kerültek elő, úgy kezdtek lassan, óvatosan testvérekké válni.

Kata megmutatta Gergelynek az életét – a kis helyiséget, ahol embereket fogadott, ahová fájdalmukat, kérdéseiket, reményeiket hozták. Volt, aki elvesztett gyereket siratott, volt, aki válaszokat keresett egy súlyos döntéshez. Kata nem mondott jövőt. Csak segített visszanézni. Megérteni, elfogadni, továbblépni.

Gergely, a maga racionális világából érkezve, döbbenten figyelte, mennyire természetesen mozog a nő ebben az érzékeny közegben. Mennyire nem játszik szerepet. Mennyire valódi. És mennyire őszinte.

– Emlékszel még az álmaidra? – kérdezte Kata egy este, mikor a kandalló előtt ültek.

– Most már igen – bólintott Gergely. – Sokáig csak képek voltak, hangok. De most már összeállt. Te voltál az. Te nevetgéltél a mezőn, én meg mindig utol akartalak érni, de sosem tudtalak.

Kata elmosolyodott.

– Tudod, miért nem tudtál? Mert akkor még nem tudtad, mit vesztettél el. Most már igen.

Gergely a tűzbe nézett. – Furcsa. Az egész életem a kontrollról szólt. Szabályok, határidők, üzleti döntések. Most meg itt ülök, egy kis faluban, egy nő mellett, akit a húgomnak hívok, de harminc évig nem is tudtam, hogy létezik. És minden sokkal... igazibb.

– Talán ezért kellett most találkoznunk – mondta Kata halkan. – Nem korábban. Nem később. Most.

Gergely ráemelte a tekintetét. – És Magdolna? Honnan tudta mindezt?

Kata lassan felelt. – Ő többet látott, mint mi. Ő már régóta tudta, hogy egyszer elindulsz. Hogy valami megmozdul benned, és a sors odairányít majd hozzá. Csak annyit tett, hogy nyitva hagyta az ajtót.

Pár nap múlva visszatértek Budapestre. Gergely nemcsak Katát vitte magával, hanem az addigi életét is másképp kezdte látni. Az irodájába belépve már nem az iratok és számsorok voltak a legfontosabbak, hanem az emberek, akikkel együtt dolgozott. Az asszisztense, Réka – a név most különösen csenghetett – meglepetten fogadta, amikor a férfi megköszönte neki az elmúlt hónapok munkáját, és először kérdezte meg őszintén: „És maga hogy van?”

A legnagyobb változás azonban mégiscsak az volt, hogy Gergely elvitte Katát Magdolnához. Mikor beléptek a házba, a jósnő az ajtóban állt, és mintha csak tegnap látta volna őket, úgy mosolygott.

– Jó újra látni, gyermekeim – mondta. – Most már minden a helyén.

Kata odalépett hozzá, és megölelte. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Hogy tanítottál. Hogy elhoztad hozzám a bátyámat.

– Én csak figyeltem a jeleket – felelte Magdolna. – A szívek döntöttek.

Gergely zavartan állt meg előttük.

– Maga... nem csak lát. Maga tud. Többet, mint amit elmond.

Magdolna halkan bólintott. – Mindenki annyit kap, amennyit képes elhordozni. A többit magának kell felfedeznie.

Aztán a nő Gergely kezébe nyomott egy kis könyvet. Kézzel írt sorok, sárgult lapok, régies írás.

– A nagyanyádé volt. A tudás, amit elrejtettek, hogy megvédjenek. De most már itt az idő. Olvasd. És dönts, hogy mit kezdesz vele.

Teltek a hetek. Kata végül Budapesten maradt, Gergely lakásának egyik szobáját alakították át neki egy kis „fogadóhellyé”, ahogy ők nevezték. Nem volt reklámozás, nem volt tábla az ajtón. Csak azok jöttek, akiket az élet odairányított.

Gergely pedig… változott. Lassan, fokozatosan. Nem hagyta ott a munkáját, de másképp dolgozott. Kevesebbet hajszolta a pénzt, többet figyelt az emberekre. Rájött, hogy a legnagyobb érték nem a nyereség, hanem az, ha valaki megérti, mit keres valójában.

Egy este, amikor már tavaszillat volt a levegőben, és a város fényei odalent lüktettek, Gergely a teraszon állt, egy pohár vörösborral a kezében. Kata mellé lépett.

– Emlékszel, mit mondtál, mikor először találkoztunk? – kérdezte a nő.

– Hogy nem hiszek az ilyesmiben – mosolygott a férfi.

– És most?

Gergely belenézett a nő szemébe. – Most már tudom, hogy nem hinni kell. Csak figyelni. A jelekre. A csendre. Arra, ami nem harsány, de igaz.

– És boldog vagy?

Gergely elmosolyodott. – Igen. Talán először igazán.

Magdolna közben visszavonult. Egy tavaszi napon bezárta a háza ajtaját, és elutazott egy erdei kis faluba, ahol a világ már nem zakatolt. Nem búcsúzott, nem hagyott hátra semmit – csak egy mondatot egy cetlin:

„A látás nem bennem van. Bennetek él tovább.”

És valóban. Gergely és Kata története nem ért véget, csak átalakult. Egy férfi, aki hitt az irányíthatóságban, megtanulta elfogadni a sorsot. Egy nő, aki hosszú évekig várt a családjára, végre hazatalált.

És a világ – talán egy kicsit – jobb hely lett.

 

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. január 30. (péntek), 12:26