Azt hitte, kirabolták őket – de az igazság sokkal rosszabb volt…
Mégis ki adott neki jogot ehhez?.
A Ferihegyi reptéren már csípős őszi szél fújt, amikor kiszálltunk a taxiból. A horvát tengerparton még perzselte a nap a vállunkat, de Budapesten már sárgultak a fák. /Kifulladva, de legalább lebarnulva álltunk meg a régi, kétszintes társasház előtt, ahol három éve laktunk\./
— Szabina, várj már, megszakadok — lihegte Péter mögöttem, miközben a nagyobbik bőrönddel küszködött.
Fáradtan elmosolyodtam, de ahogy a zárban elfordítottam a kulcsot, valami furcsa, bizsergető érzés futott végig rajtam. Olyan, amit az ember csak akkor érez, amikor valami nincs rendben, de még nem tudja pontosan, mi.
Betoltam az ajtót a vállammal. Megálltam az előszobában.
— Péter… — súgtam halkan.
A falon, ahol a nagy, ovális, kovácsoltvas keretes tükör lógott, most csak két csupasz szög meredt előre. Alatta a kis konzolasztal is eltűnt, amelyen mindig a levendulás mécses meg egy kulcstartó tálka állt. Most üres volt a hely. Kísértetiesen üres.
Péter beért mögém, letette a bőröndöt, majd megmerevedett.
— A rohadt életbe…
Gyors léptekkel indultam be a nappaliba. Az IKEA-s dohányzóasztal, amit még az első közös albérletből hoztunk magunkkal — eltűnt. A bordó szőnyeg is, amit együtt választottunk a Westendben. A karácsonyra kapott állólámpa — nyoma sincs. A kanapé ugyan megvolt, de máshogyan volt elrendezve. Mint aki rendezgetett volna itt… hosszabban, mint egy-két óra.
— Péter, valaki járt itt!
— Nézzük meg a hálót — mondta, és már előre sietett.
A hálószobában teljes volt a felfordulás. A szekrény egyik ajtaja félig nyitva, benne a ruhák összevissza. A bal oldali fiók — az enyém — ki volt húzva, és üresen tátongott.
A torkom elszorult.
— Hol van a táskám? A fekete, az a kézzel varrott, amit anyától kaptam? És a zöld kabátom? Péter, ezek a dolgok… eltűntek!
Ő csak állt, mint akit leforráztak. Aztán elővette a telefonját.
— Nem… ez nem lehet… — motyogta.
— Hívni kell a rendőrséget! — mondtam határozottan. — Valaki bejött! Kulccsal! Hogy lehet ez?
Péter a hajába túrt, a szeme alatt sötét karikák, mintha egy pillanat alatt lehúzta volna az arcbőrét a felelősség súlya.
— Szabi… ne hívd. Várj egy percet. Valamit el kell mondanom.
Megtorpantam. A szívem dobogása hirtelen hangosabb lett, mint a hangja.
— Mit?
— Mielőtt elutaztunk… odaadta a lakáskulcsot Hannának.
— Micsoda?! — a hangom felszaladt. — Hannának? A húgodnak?
— Igen… kérte. Azt mondta, pár napra feljön Pestről, és kéne neki egy hely, ahol megszállhat. Náluk vidéken most nagy a hajtás, a barátnőjénél meg kisbaba van…
— És te… — szinte nem kaptam levegőt — …odaadtad neki a lakáskulcsot, és nekem erről egy szót sem szóltál?
— Azt hittem, nem baj — mondta, lesütve a szemét. — Úgy volt, hogy csak pár éjszakát alszik itt.
— Péter… valaki eltüntette a dolgaimat! A személyes dolgaimat!
— Hanna… azt írta pár napja, hogy volt egy kis… selejtezés. Azt mondta, segített „kitakarítani a felesleges lomokat”, és felrakott pár dolgot a netre. Azt hitte, „nekünk is jó”.
— „Felesleges lomok”?! — már ordítottam. — Az én kabátom, a táskám, a nagymamától örökölt karkötőm?! Péter, te elmentél a józan eszeddel?
A nappaliba vonszoltam magam, lehuppantam a kanapéra. A kezem remegett. A gyomrom görcsbe rándult.
— És… mégis… mit adott el? — kérdeztem halkan, szinte suttogva.
Péter újra elővette a telefonját, és mutogatni kezdte az utalásokat.
— Ez… huszonötezer forint egy kabátért… harminc a tükörért… tizenötezer a lámpáért…
— Huszonöt?! — szinte felnevettem — Az a kabát harminchatezer volt! Nem, várj, anyám vette a születésnapomra! És a karkötő?
— Azt… nem találom itt. Talán még nála van…
— Vagy már az is elment valami „jóárasított” ajánlatban. Hogy lehetett ilyen felelőtlen vagy?! — sírva csaptam a párnára.
Péter csak ült, megszólalni sem mert. Én pedig azon gondolkodtam: ha ez a „családi segítség”, akkor mi lehet az ellenség?
Másnap reggel a lakás már nem az otthonunknak tűnt. Valami rideg, idegen érzés ült meg a falak között, mint egy láthatatlan betolakodó, aki kiforgatta a közös életünk tárgyi emlékeit, és velük együtt az intimitást is kicibálta ebből a térből.
Péter a konyhaasztalnál ült, ujjai között a bögre, amiből már nem gőzölgött semmi.
— Felhívtam Hannát — mondta halkan. — Jön ma délután. El akarja magyarázni.
Felvontam a szemöldököm.
— Mit akar elmagyarázni? Hogy milyen jó üzletet csinált a más cuccával? Vagy hogy milyen remek ötlet volt a lakásunkban garázdálkodni, míg mi vakáción voltunk?
— Hanna szerint… segíteni akart. Ő úgy látta, túl sok a cucc, és a hely szűk. Úgy gondolta, ránk fér egy kis „letisztítás”.
— Letisztítás… — motyogtam. — Az emberek a számítógépüket szokták letisztítani, nem más életét.
Péter nem válaszolt. Csak nézett ki az ablakon, ahol az októberi szél fújta a gesztenyefák leveleit. Talán gondolatban ő is visszament a tengerpartra, ahol még úgy tűnt, minden rendben van köztünk.
Hanna délután négykor toppant be. Szokásos magabiztos stílusában, mintha csak elugrott volna egy tejfölért. Fekete bőrdzseki, feltűzött haj, fülében vastag karika fülbevalók. Huszonöt éves volt, de úgy mozgott, mint aki világokat hódított már meg.
— Sziasztok! — kiáltotta be, miközben levette a cipőjét. — Hát végre itthon vagytok! Milyen volt a nyaralás?
Csak néztem rá. Péter is hallgatott.
— Oké… — lassított le — akkor talán nem volt olyan jó? Vagy… valami baj van?
Felálltam.
— Ülj le, Hanna. És meséld el szépen, pontról pontra, mi a francot csináltál a lakásunkkal, amíg mi elmentünk.
— Szabi, kérlek… — próbálta Péter halkan csillapítani a helyzetet, de egy kézmozdulattal elhallgattattam.
Hanna leült, keresztbe tette a lábát, és még mindig úgy nézett ki, mint aki nem érti a feszültséget.
— Szabina, nézd… én tényleg csak segíteni akartam. Tudod, én sokat olvasok minimalizmusról meg fenntartható életről, és amikor megláttam, mennyi cuccotok van… hát, egy kicsit sokkolt.
— Cucc? — ismételtem. — Az a kabát, amit anyukám utoljára vett nekem. Az a karkötő, amit a nagymamám halála után kaptam. A kézzel varrott táska, amit hónapokig spóroltam… ezek csak „cuccok”?
— Nem úgy értettem — gyorsan rázta a fejét. — De nézd, a lakás zsúfolt volt. Az a fotel is... teljesen elállta a fényt. A szekrény alig csukódott. A gépek porosodtak. Gondoltam, kirakok néhány dolgot, megnézem, mi megy el. A pénz felét nektek szántam, a másik feléből kicsit rendbe szedtem magam. Egy új cipő, néhány tanulmányi díj, semmi nagy ügy.
— Hanna, ez lopás volt — mondtam halkan. — Azzal, hogy nem szóltál. Azzal, hogy nem kérdeztél. Hogy döntöttél valaki más helyett.
— Hát… Péter tudott róla.
Egy pillanat alatt Péterre néztem. Ő csak lesütötte a szemét.
— Tudtál róla?
— Nem egészen így… — kezdte. — Azt mondta, csak átpakol dolgokat, és ha lesz ideje, feltölt pár régi vackot. Azt hittem, tényleg a régiségekről van szó… a régi vázákról, meg az ezer éves karácsonyi tányérokról.
— Tehát meg sem nézted, mit adott el?
— Nem gondoltam, hogy… hogy ezeket is…
Hanna közbevágott:
— Amúgy van egy lista! Mindenről! Ott van a laptopomon. Elérhetőségeket is próbáltam menteni. Ha kell, vissza lehet keresni. Visszavásárolni.
— Visszavásárolni? — megemeltem a hangom. — És azt hiszed, az emberek majd lemondanak egy táskáról vagy kabátról, amit már szeretnek, csak mert „hoppá, tévedésből eladtuk”?
— Ha megfizetjük nekik, talán… — vonta meg a vállát Hanna. — Amúgy sokat nem kértem ezekért a cuccokért.
— Na, azt látom! — csattantam fel. — A bőröndnyi érzelem és emlék… fillérekért! Hanna, te vagy a világ legszerencsétlenebb minimalista Robin Hoodja!
Egy percig csend volt.
— Szabina, én… nem akartalak megbántani — mondta végül halkan Hanna. — Azt hittem, jót teszek. Péter mondta, mennyire szeretné azt a quadot a nyaralóhoz, és úgy gondoltam… ha összejön egy kis pénz, mindenki jól jár.
Ekkor már nem bírtam tovább. Felálltam, és remegő hangon szóltam:
— Tehát a személyes dolgaimat kiárusítottátok, hogy Péternek legyen quadja?
— Szabina, nem erről volt szó… — próbált közbevágni Péter, de már nem figyeltem rá.
— És nekem? Nekem ebből mi jutott? A hiány? A csend a lakásban? Az üres helyek?
— Vissza tudjuk csinálni! — kapta fel Hanna a fejét. — Én benne vagyok! Megkeressük a vevőket. Kifizetem, amit tudok. A maradékot… majd valahogy rendezem.
Péter is bólintott.
— Szabi, kérlek… ne hagyjuk, hogy ez kettőnk közé álljon. Tévedtem. Hibáztam. Jóváteszem.
Megálltam előttük. Néztem a két testvért. A férfit, akivel az otthont építettem, és a húgát, aki egy ideológia mögé bújva kiforgatta a személyes tereimből az identitásom.
— Egy feltétellel — mondtam csendesen. — Minden egyes darabot, ami eltűnt, visszaszerzitek. Pontosan ugyanazt, vagy ugyanolyat. És nem az én pénzemből.
Hanna nagyot nyelt. Péter bólintott.
— És addig? — kérdezte halkan.
— Addig Péter elköltözik. Nálatok biztos akad hely. Elvégre olyan családiasan „segítetek” egymásnak — mondtam keserűen.
A csend, ami ezután beállt, mindennél hangosabb volt.
Péter még aznap este elment. Csendesen pakolt, nem szólt semmit, csak időnként rám pillantott, de nem talált a tekintetemben kapaszkodót. Nem is kerestem. A hálószoba egyik sarkából figyeltem, ahogy összegyűr egy pólót, beletömi a sporttáskába, és próbál úgy mozogni, mintha nem történt volna semmi végleges.
Az ajtóban megállt.
— Hívni foglak, jó?
— Akkor hívd, ha tényleg lesz mit mondanod — feleltem halkan.
A zár kattanása után a lakás hirtelen még üresebbnek tűnt.
Másnap reggel Hanna írt: „Megvan a bundát vásárló hölgy elérhetősége. Ő hajlandó visszaadni, ha visszautaljuk az árat. Azt mondta, még nem vette fel.”
Visszaírtam: „Péter utalja. A saját pénzéből.”
„Oké” — jött a válasz. Semmi több. Sem bocsánat, sem magyarázkodás.
A következő napokban szinte naponta jöttek a frissítések. Egyes vevők együttműködők voltak, mások ingerültek. Volt, aki azt írta: „Ne haragudjanak, de én megvettem, nem vagyok raktár.” Volt, aki sajnálkozva visszaadta. Mások fel sem vették a telefont.
Péter minden egyes alkalommal jelentkezett. Lassan, kitartóan visszavásárolt ezt-azt. A fotelt újra megrendelte Olaszországból, ugyanabból a katalógusból, három hónap szállítási idővel. A táskát már nem lehetett pontosan ugyanolyat találni, de talált egy hasonlót egy prémium üzletben. A karkötőt nem lehetett pótolni. Az emlékeket soha.
Közben én újra felfedeztem, milyen egyedül lenni. Reggelente egyedül kávézni a megmaradt vízforralóból forralt vízzel. Esténként egyedül vacsorázni, a megszokott beszélgetések hiányával. De volt valami furcsa béke ebben a magányban. Mintha helyet csináltam volna valaminek. Vagy inkább: visszavettem volna a helyem.
Egy este Péter állt az ajtóban. Kezében egy papír, rajta kézzel írott lista.
— Szabina… Ez az összes tárgy, amit sikerült visszaszerezni. Az, amit nem, azt ugyanilyen értékben pótoltam. A blokkjaik itt vannak. És… itt van egy kísérőlevél. Hanna írta.
Átvettem a papírokat. A levél rövid volt:
„Sajnálom, hogy nem kérdeztelek meg. Sajnálom, hogy átléptem egy határt. A saját családomban is sokszor átléptek rajtam. Azt hittem, ha én irányítok, az erő. De csak újra sebeket okoztam. Bocsáss meg, ha tudsz. Ha nem — tanultam belőle.
Felnéztem Péterre. Most nem volt benne semmi határozottság. Csak egy férfi állt ott, akit utolért a következmény.
— Szabi, nem kérek azonnali választ. De tudnod kell… azóta minden nap azt próbálom megérteni, hol rontottam el. És csak egy dolog biztos: azt, amit közösnek hittem, anélkül tettem, hogy valójában közös lett volna.
Sóhajtottam, és leültem.
— A tárgyakat vissza lehet hozni. Legalább részben. De amit bennem hagytatok… azt nem lehet egyenlegre rakni.
Péter bólintott. Leült velem szemben.
— Azt akarom… újrakezdeni. De úgy, hogy most már minden döntés valóban közös. Hogy a családod ne csak mellékszereplő legyen az én családomban. Hogy ne legyen több háttér-megbeszélés, félrevonulás, kivételezés.
— És mi lesz, ha újra hibázol? — kérdeztem csendesen.
— Akkor vállalom. De már nem magyarázkodással, hanem tettekkel. És akkor elmegyek. Ha kell, örökre.
Megint csend lett. De ez a csend más volt. Nem nyomasztó, hanem tiszta. Mint a zivatar utáni levegő.
Felálltam, odamentem az ablakhoz. Néztem az őszi utcát. A járdán egy nő sétált el, karján fekete bőrtáska. Nem az enyém volt — de lehetett volna. Már nem bántott a látvány. Csak emlékeztetett.
Visszafordultam.
— Még nem tudom, mi lesz. De ha itt akarsz lenni, maradj kint a kanapén. És ne azért, hogy „jóvátegyél” valamit. Hanem hogy lássam: tanultál abból, amit tettél.
Péter nem válaszolt. Csak bólintott. Aztán lassan, hangtalanul elhelyezkedett a nappaliban.
Egy héttel később
A fotel még nem érkezett meg. A táska ott állt a dobozában, én még nem nyúltam hozzá. Péter reggelente csendesen kávézott. Nem beszéltünk sokat. Nem próbálta elviccelni. Nem akarta „visszahozni a régit”. Érezte, hogy valami új kezdődik. Vagy semmi.
Egy este, amikor kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy az egyik padon a ház előtt egy fiatal pár ül. Együtt nevetnek. Valószínűleg most költöztek össze. Tele tervekkel, fényekkel. A saját múltamból néztem őket, már kicsit kívülről. Tudtam, hogy ott is lesznek hibák. De csak remélni tudtam, hogy ők majd időben beszélnek egymással.
Ami Pétert illeti… nem bocsátottam meg. Még nem. De egy kis részem elkezdte újra figyelni őt. Nem a bocsánat miatt. Hanem hogy lássam, megtanulta-e: nem minden „mi” kezdődik el ott, ahol az „enyém” véget ér. Néha éppen ott kell a legjobban vigyázni rá.
Epilógus – Fél fényben.
Két hónap telt el.
A fotel végre megérkezett. Olaszországból, ahogyan az eredeti is. Ugyanaz a smaragdzöld árnyalat, ugyanaz a bársony, ugyanaz a hajlat a háttámlában, amit az ember ösztönösen megtalál, ha leül. De valami mégis más volt benne. Most nem csak bútor volt: emlékeztető is. Hogy amit vissza lehet hozni, azt csak nagy áron, és amit nem — az örökre hiány marad.
A táskákat is pótoltuk. A karkötőt nem lehetett. De anyám elővette a régi, ötvösnél készült nyakláncát, és azt mondta: „Ha újra építesz valamit, kell hozzá új dolog is, ne csak a múlt darabjai.” Meghatódtam. Nem a nyaklánc miatt. Hanem mert éreztem, hogy valaki érti.
Hanna többé nem lépett be a lakásba. Küldött egy utolsó csomagot: benne volt a régi karácsonyi tányérkészlet, amit a nagynénitől örököltünk, és amit szerinte „már úgysem használ senki”. Mellé tett egy kézzel írt cetlit: „Azt hiszem, rossz helyen kerestem a rendet. Most előbb magamban teszek rendet.” Nem válaszoltam, csak eltettük a dobozt a szekrénybe. Vár, ha egyszer majd újra családias lesz az ünnep.
Péter a kanapén maradt még jó ideig. Egy darabig még külön reggeliztünk, külön mostunk. Aztán egy este kimentem hozzá a nappaliba, és letettem két csészét.
— Csináltam neked is egy teát — mondtam.
Felnézett, halkan bólintott.
Nem kérdezte, mit jelent ez. Tudta, hogy nem megbocsátás, hanem egy apró gesztus. Hogy figyelek. Hogy a falak már nem érnek az égig.
Már nem arról beszélünk, ki hibázott. Hanem arról, hogyan lehet ezután jól dönteni. Kérdezni. Nem természetesnek venni a másikat.
A quadot soha nem vette meg.
Helyette tavasszal talán elmegyünk Békésszentandrásra, egy régi vízparti vendégházba. Azt mondta, ott van egy kis stég, ahol csend van. Ahol lehet hallgatni is — nem csak beszélni.
Most már tudjuk, a legdrágább dolgok nem mindig azok, amiket pénzért veszünk. Hanem azok, amiket másokkal együtt építünk fel — és amiket bármelyik pillanatban elveszíthetünk, ha nem figyelünk eléggé.
A lakás nem ugyanaz, mint volt. De most már újra a miénk.
És én talán már nem ragaszkodom mindenhez foggal-körömmel.
Csak azokhoz a dolgokhoz, amiknek valóban helyük van az életemben.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 30. (péntek), 12:21
