A kamionsofőr kihúzott egy fiatal lányt az éjszakából – de amit a lány pénztárcájában talált, az őt is SOKKOLTA! ??? A decemberi első nagy havazás már vastagon beterítette az országutakat. A hó úgy hullott, mint valami könyörtelen, fehér takaró, a fényszórók sápadt fényét elnyelte a kavargó sötétség. Az üveghez csapódó jégtűk úgy verték az ablakot, mintha maga a tél kopogtatott volna be. Szokolai István, a sokat látott kamionsofőr, már nem érzett fáradtságot – a belső szorongás hamarabb felébresztette, mint bármelyik kávé vagy energiaital. Valami nem stimmelt. Még mielőtt megpillantotta volna, már érezte, hogy baj van. Egy sziluett az út szélén… egy árnyék a hóviharban. István rátaposott a fékre. A szíve görcsbe rándult. Éjfél után jár, teljesen kihalt szakasz. Már hallott egy-két legendát eltévedt emberekről, akik az éjszakai utakon bukkantak fel. Volt, aki csak segítségre várt… de akadtak olyan történetek is, amiket jobb volt nem továbbgondolni. Ahogy kiszállt a fülkéből, és a reflektor fénye végigpásztázta az alakot, Istvánnak kis híján elállt a lélegzete. Fiatal nő. Sápadt arc, kék ajkak. Ruhája szinte nevetségesen vékony volt ehhez a jeges éjszakához. A hóban kuporgott, nem mozdult. – Hé, hallasz engem? – kérdezte István, miközben óvatosan a vállához ért. A bőr jéghideg volt. De a lány halkan nyöszörgött. Élt. István gondolkodás nélkül felemelte. Olyan könnyű volt, mintha szél fújta volna le az útra. Beemelte a fülkébe, felcsavarta a fűtést, becsavarta egy vastag pokrócba, és megpróbálta megitatni egy kis meleg teával. A lány ujjai megremegtek. Álomszerűen, de reagált. István szíve zakatolt. Ki lehet ez a lány? Mi történt vele? Miért hever az országút szélén, egy ilyen éjszakán? Elütötték? Kidobták? Talán a válasz a kabátjában rejtőzött. Egy pénztárca. Bőrből. Drága. István hezitált. Nem szokása mások dolgai között turkálni, de most minden perc számított. Felnyitotta. És abban a pillanatban, amikor meglátta a nevet, elakadt a lélegzete. Kovács Anasztázia. A világ kifordult a sarkaiból. Kovács? Az a név, amit tíz éve próbált elfelejteni. Egy család, amitől menekült. Egy férfi, akitől mindennél jobban rettegett. És most… az ő lánya ült mellette, remegve, félholtan. Mi folyik itt?! Hogy került ide? És még fontosabb: ki elől menekül? De amit István talált a személyes iratai között… az mindent megváltoztatott. Ő maga is veszélybe került! ??? ??? FOLYTATÁS a kommentben!

Szokolai István immár tizenhat éve vezette kamionját, járta keresztül-kasul az országot, szinte minden útszakaszt ismert már, mintha a tenyerébe vésték volna. De a decemberi első nagy havazás, ami azon az éjjelen lepte el az egész Alföldet, még őt is meglepte. Pedig ő már látott egyet s mást.

/Aznap este is ugyanúgy indult minden\./

Egy késői rakodás után Debrecenből indult vissza Nyíregyháza felé, bízva abban, hogy még éjfél előtt otthon lehet a kis albérletében. De már a Hajdúhadházt elhagyva kezdett esni a hó – először csak apró pelyhekben, aztán egyre vastagabban, mintha valaki az égből lisztet szórna le egy óriási szitából.

A szél süvített a sötét, üres utakon, ahogy az M3-as elhagyatott szakaszán haladt. A tizennyolckerekű monstrumát mintha oldalról paskolta volna valami láthatatlan kéz. A rádióban egy fásult hang figyelmeztette a közlekedőket:

– A meteorológiai szolgálat vörös riasztást adott ki Északkelet-Magyarországon. Kérjük, aki teheti, ne induljon útnak!

– Hát ez nekem már késő – morogta István, miközben még szorosabban fogta a kormányt. Ujjai elfehéredtek a szorítástól, a fülkében pedig már csak a fűtés zúgása és a hó kopogása hallatszott.

Az út sima volt, de csalóka. A friss hó alatt jég bujkált, és egy apró hiba is végzetes lehetett. István tudta: a tél nem ismer kegyelmet. Főleg nem az első nagy havazás idején.

Egyik kanyarban, alig pár kilométerre Nyírlugos előtt, a reflektorok valamit megvilágítottak az útszélen. Valami sötétet. Először azt hitte, egy zsák vagy kidőlt közlekedési tábla.

De ahogy közelebb ért, a látvány szíven ütötte.

Egy emberi alak feküdt ott.

– Ne már... – suttogta, és azonnal lassított. Félrehúzódott, bekapcsolta a vészvillogót, és lehúzta a kéziféket.

Felkapta a vastag kabátját, belebújt a bakancsába, és kiszállt. A hó azonnal az arcába vágott, mintha ezer apró tű szurkálná. Csizmája alatt ropogott a friss hó, miközben a fekvő alakhoz sietett.

Egy fiatal nő volt.

A hó már ellepte félig a testét. Összegömbölyödve feküdt, mintha az utolsó melegségét próbálta volna megtartani. Vékonyka, térdig érő kabátban volt, alatta csipkés ruha – semmiképpen sem megfelelő viselet egy ilyen estén.

– Hallasz engem? – kérdezte István, miközben letérdelt mellé, és óvatosan megrázta a vállát.

A nő ajkai lilák voltak, arca jéghideg, de amikor megfogta a csuklóját, érzett valami gyenge lüktetést.

– Élsz… – mondta, mintha magának is megerősítést akarna adni.

Nem habozott tovább. Átkarolta, felemelte a lányt – könnyű volt, ijesztően könnyű –, és visszasietett vele a fülkébe. Leültette az ülésre, bekapcsolta a fűtést, elővette a pokrócot, amit mindig a hátsó tárolóban tartott, és betakarta őt.

– Na gyere, szépségem, csak maradj velünk – motyogta, miközben termoszából egy kis meleg teát próbált adni neki.

A nő nem ébredt fel, de a szempillái enyhén megremegtek. István nyelt egyet. Most nem habozhatott: el kellett vinnie valahová, ahol segítséget kaphat.

A legközelebbi hely, ahol még lehetett élő embert találni ilyenkor, egy kamionos parkoló volt valahol a Mátészalka felé vezető úton.

Ott volt egy nonstop büfé, ahol talán telefon is van. Jobb híján arra indult.

Ahogy beindította a motort, és a kamion újból megindult a hóval borított országúton, halkan beszélni kezdett, csak hogy maga is hallja saját hangját:

– Mi történt veled, lány? Ki hagyott itt így? És miért? Mi a neved? Honnan jössz?

Választ persze nem kapott.

Már majdnem elérte a pihenőt, amikor a nő felnyögött, és halk, szinte suttogó hangon azt mondta:

– Ne hagyd, hogy megtaláljon… kérlek…

István megdermedt.

– Ki? Ki ne találjon meg?

A nő nem válaszolt. Újra elszenderült, a teste megremegett, mintha láz gyötörné. István próbálta még jobban betakarni, de ahogy mozdította a kabátját, valami kipottyant.

Egy női pénztárca.

István habozva nyúlt érte. Nem volt szokása más dolgaihoz nyúlni, de most nem számított az illem. Felnyitotta. És akkor látta meg a nevet:

Kovács Anasztázia.

A szívverése kihagyott egy ütemet. Ez nem lehet véletlen. Ez a név... ez a név hozzá tartozott ahhoz az emberhez, akitől tíz éve menekül. A név, amit ki se mert ejteni: Kovács Béla, egykor Kelet-Magyarország egyik legsötétebb árnyéka.

István a tükörbe pillantott, az arcán hideg verejték csorgott végig. A múlt visszatért.

És most ott feküdt mellette egy lány, Kovács Béla lánya, félholtan, hóban, a decemberi első nagy havazás kellős közepén.

A hó még sűrűbben kezdett esni, mintha az ég minden fehérségét most akarta volna a földre zúdítani. István egyre nehezebben látta az utat maga előtt, a reflektorok fényét elnyelte a sűrű fehérség. A kamion nehézkesen, de kitartóan haladt előre, mintha ő maga is tudta volna: most nemcsak egy fuvar, hanem egy emberélet is a tét.

Végül, úgy húsz perccel később, megpillantotta a sötétből előbukkanó, villogó neonfeliratot:

„NONSTOP – 24 ÓRÁS BÜFÉ – MELEG KÁVÉ ÉS ÉLETMENTÉS”

– Hát ezt most szó szerint veszem – mormogta, majd befordult a parkolóba. A gumi ropogott a hó alatt, az egész kamion úgy állt meg, mintha maga is megkönnyebbült volna. István leállította a motort, de még nem mozdult. Egy pillanatig csak nézte Anasztáziát, aki a pokróc alatt mozdulatlanul feküdt, arca még mindig hamuszürke volt.

– Na, lányom – mondta halkan. – Most vagy soha.

Felkapta a kabátját, kiszállt, és megkerülte a kamiont. A szél azonnal belévágott, az ajtót alig tudta kinyitni. Óvatosan felemelte Anasztáziát – mint egy törékeny csomagot – és elindult vele a büfé felé.

A bejárati ajtót egy viharos széllökés nyitotta ki előtte. Bent meleg volt, párás és kávéillatú. A falakon megfakult reklámok, a sarokban régi zenegép, az ablakban villogó fényfüzér karácsonyi dallamot pittyegett.

A pult mögött egy ötvenes nő állt, vékony alkatú, szürke copfos hajjal, cigarettafüstbe burkolózva.

– Uramisten! – kiáltotta, amikor meglátta a karjában lévő lányt. – Mi történt?

– Kihűlt – válaszolta István sietve. – Útközben találtam az út szélén. Kéne egy mentő. Azonnal!

A nő bólintott, már nyúlt is a vezetékes telefonhoz, de aztán... csak zörgött a kagylóban.

– Nem jó... a vonal halott. A vihar miatt – mondta. – A mobilja működik?

– Semmi térerő – morogta István, majd a nőre nézett. – Van itt valaki más?

– Egy kamionos ott hátul. Már félórája iszik kávét.

A többiek rég továbbálltak a hó elől.

István bólintott. – Van itt valami melegebb hely, ahová lefektethetném?

A nő – akit később megtudta, Rózsának hívnak – odavezette egy félreeső boxhoz, amely mellett egy kis kályha fűtötte a sarkot. István letette Anasztáziát, újra betakarta a pokróccal, majd mellé ült.

Rózsa közben újra próbálkozott a telefonnal, aztán feladta, és sóhajtott.

– Sajnálom, ez most így marad. De legalább itt meleg van. Én Rózsa vagyok. Te?

– István – mondta fáradtan. – Szokolai István.

Rózsa hozott egy kancsó teát és két bögrét.

– Ő? – intett a lány felé.

– Kovács Anasztázia. A neve... – István habozott egy pillanatra. – Azt hiszem, valami bajban van.

Rózsa csak annyit mondott: – Aki ilyenkor, ilyen ruhában fekszik a hóban, az nem csak eltévedt.

A beszélgetés közepette egyszer csak megnyílt az ajtó. A szél orkánként tört be a helyiségbe, és vele együtt egy alak is: magas, széles vállú férfi, vastag fekete kabátban, bakancsban. A vállán friss hó, kezét a zsebében tartotta. Tekintete végigpásztázta a helyiséget.

Rózsa azonnal felkapta a fejét.

– Jó estét. Mit adhatok?

A férfi odalépett a pulthoz, majd halkan, de metsző hangon szólt:

– Egy fiatal nőt keresek. Barna hajú, sovány. Egyedül utazott.

István hátradőlt a boxban, ösztönösen úgy helyezkedett, hogy eltakarja Anasztáziát.

Rózsa vállat vont. – Ilyet nem láttam ma este. Ezen kívül csak ő van itt – bökött István felé.

A férfi tekintete megállt rajtuk, de nem szólt semmit. Csak elővett egy fényképet, letette a pultra.

– Ha mégis feltűnik, hívjanak fel – mondta, és egy névjegyet is mellé tett.

Rózsa csak bólintott. – Rendben.

A férfi még egy utolsó pillantást vetett a helyiségre, aztán kilépett az ajtón, és a sötétség elnyelte.

István csak akkor engedte ki a levegőt.

– Te jó ég... – motyogta Rózsa. – Ez nem kávéért jött.

István bólintott. – Nem. Ez vadászik.

Anasztázia hirtelen felnyögött. Szemei megremegtek, majd hirtelen kipattantak. Pánik volt bennük, félelem és zavarodottság.

– Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan.

– Nyugodj meg, biztonságban vagy – mondta István, felé hajolva. – Én találtalak meg az úton.

A lány szemei azonnal körbefutottak a helyiségben. Amikor meglátta a bejárati ajtót, hátracsapta a fejét, és megpróbált felülni. De meggyengült teste nem engedelmeskedett.

– Ki vagy te?! – kérdezte reszkető hangon.

– István vagyok. Kamionos. Segíteni próbálok. Ennyi.

– Láttad... láttad őt? Fekete kabátban? – kérdezte zihálva.

István bólintott. – Láttam.

– Apu küldte... – nyögte. – Ő... ő nem hagyja, hogy eltűnjek.

István arca megmerevedett. Minden kétsége eloszlott.

Ez a lány valóban Kovács Béla lánya volt – a férfié, akitől egy évtizede próbál menekülni.

És ha Kovács Béla embert küldött utána, akkor nemcsak Anasztázia van veszélyben. Hanem ő is.

István döbbenten nézte a lányt. A szemei még mindig lázasan csillogtak, a tekintetében egyszerre vibrált félelem és dac.

– Béla... – suttogta. – Ő nem csak az apám. Ő egy rém.

István lassan bólintott. – Tudom.

Anasztázia egy pillanatig csak nézte őt.

– Te... te ismerted?

– Régen – válaszolta István.

– Nagyon is.

A kamionos arca megkeményedett, ahogy az emlékek előtörtek. Egy évtizede még szállított rakományokat megbízásokra, nem kérdezett, nem gondolkodott. Akkor tudta meg, hogy a megbízója – az a kedélyesnek tűnő „üzletember”, Kovács Béla – nem csak csempészettel foglalkozik, hanem embereket is eltüntet. Szó szerint.

Egy este, amikor egy telephelyre kellett vinnie egy szállítmányt Nyíregyháza mellett, meglátott valamit. Egy férfit, megkötözve, vérző fejjel. Kovács Béla ott állt mellette, kezében zsebkendő, amivel épp a vért törölgette a kezéről. Úgy nézett ki, mintha egy tárgyalás után csak rendet tenne maga körül.

István akkor döntött úgy: eltűnik. Álnév, új város, új élet. És most, tíz év után, a múlt újra elérte – Anasztázián keresztül.

A lány szorosan markolta a pokrócot.

– Megszereztem valamit. Egy pendrive. Rajta van minden. Apu összes ügylete, nevekkel, összegekkel, helyszínekkel. Ő nem tudja, hogy megvan nekem a másolat, de... de valaki gyanakszik. Ezért küldte utánam azt az embert.

István felállt, zsebre tette a kezét, és az ablakhoz lépett. A hó már vastag takaróként borította be az egész tájat. A világ csöndes volt, de belül zúgott benne minden.

– Akkor most már engem is belevontál – mondta halkan.

– Sajnálom – válaszolta Anasztázia. – Nem akartam...

– Nem. Én döntöttem így – vágott közbe. – Már akkor, amikor megálltam és felvettelek.

A boxnál ülő teherautós, aki eddig csak hallgatott, felállt, odalépett hozzájuk.

– Hallottam mindent – mondta rekedt hangon. – Ez a Kovács Béla... ismerem a nevét. Néhány éve eltűnt egy kollégám, aki neki fuvarozott. A rendőrség szerint külföldre ment. De én tudtam, hogy nem ment ő sehova.

– Mégsem tettél semmit – jegyezte meg István.

– Akkor még nem volt semmi bizonyíték. Most... ha nálatok van az a pendrive, akkor van.

István bólintott. – El kell juttatnunk valakihez, aki kezdeni is tud vele valamit. De nem a rendőrséghez. Béla túl mélyen van a rendszerben.

A teherautós elmosolyodott.

– Talán tudok valakit.

Egy órával később már úton voltak. Anasztázia a hátsó ülésen szorította a pendrive-ot, István mellett az ismeretlen teherautós ült, akit kiderült, hogy Tóth Lászlónak hívnak, és van némi múltja a katonai elhárításnál. Volt kapcsolata, aki talán nem félne Kovács Bélától.

Úti céljuk: egy régi katonai raktárépület a Tiszántúlon, amit ma már csak „Szilánknak” hívtak – ott dolgozott egy volt százados, akit csak Varga Tibornak hívtak. Ő már régóta nem hitt a hivatalos hatóságokban, de volt technikája, amivel egyszerre tudott nyomot hagyni... és eltüntetni embereket a térképről.

Mire odaértek, már majdnem hajnal volt. A hó nem csillapodott. Az épület egy sötét, elhagyatott hangárra hasonlított. Odabent vaskályha melege és átható kávéillat fogadta őket. Varga Tibor karba tett kézzel nézte végig, ahogy István átadta neki a pendrive-ot.

– Ez egy atomfegyver – mondta Varga halkan, miután belepillantott.

– És mit teszel vele? – kérdezte István.

– Amihez értek – felelte Varga. – Világosságot gyújtok a legsötétebb sarkokban.

Anasztázia remegve ült le egy rozoga székre.

– Ha ezt nyilvánosságra hozzuk... apám...

– Bukni fog – mondta István. – És nem csak ő.

Varga bólintott. – Ez nem lesz szép játék. De megéri.

Két nappal később, a hírek már zengtek: „Felszámolt bűnszervezet Kelet-Magyarországon.” „Rendőrségi razziák országszerte.” „Kovács Béla előzetesben.”

Anasztázia egy csendes nyírségi faluban lakott ideiglenesen, álnéven. István hetente vitte neki élelmiszert és friss híreket.

Egy napon, amikor már a januári nap is bátrabb volt, István a pihenő padon ült mellette, és megkérdezte:

– És most mi lesz veled?

Anasztázia elmosolyodott.

– Új élet. Talán visszamegyek tanulni. Sosem volt rá esélyem. De most... talán.

István felkacagott. – Na és mi lenne, ha közben megtanulnád vezetni a kamiont?

Anasztázia ránézett.

– Viccelsz?

– Egyáltalán nem – mondta mosolyogva. – Tudod, jól jönne egy útitárs.

A lány nevetett – először igazán, szívből. És a nevetése átvágott a télen, mint egy tavaszi fuvallat.

 

2025. április 13. (vasárnap), 09:57