Ma megfőztük a SPAR-ban vásárolt kötözött sonkát..EZ MEG MI?! És ez még nem minden... mert arra, ami benne volt már szavakat sem találok. Valaki járt már így? Több fotó lent ??

KÉT KICSILÁNY EGYEDÜLI APJA VAGYOK. EGY REGGEL FELKELTEM, HOGY REGGELIT KÉSZÍTSEK NEKIK – ÉS MÁR OTT VOLT AZ ASZTALON...

KÉT KICSILÁNY EGYEDÜLI APJA VAGYOK. EGY REGGEL FELKELTEM, HOGY REGGELIT KÉSZÍTSEK NEKIK – ÉS MÁR OTT VOLT AZ ASZTALON...

Az utóbbi tizenhat évben Szikszai Iván a magyar autópályák hűséges vándora volt. Kamionjával rótta az országutakat: a...

A sofőr alig tudott megállni a hóviharban – amikor meglátta, mi hever az úttesten, az egész élete egy pillanat alatt megváltozott… ?

A sofőr alig tudott megállni a hóviharban – amikor meglátta, mi hever az úttesten, az egész élete egy pillanat alatt megváltozott… ?

A sofőrnek alig sikerült megállnia – a kiskutyák szanaszét hevertek az úttesten. A hóvihar úgy kavargott a fényszórók...

A takarítónő csak takarít, nem hallgatózik? Hát most figyelj, Bálint…

A takarítónő csak takarít, nem hallgatózik? Hát most figyelj, Bálint…

A takarítónő csak takarít, nem hallgatózik? Hát most figyelj, Bálint…A szürke egyenruha teljesen eltakarta Mariann...

– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás a szíven.Balázs nem...