A milliomos család titka, amit a biztonsági kamera is felvett..

I. rész – A hőség

A budai Rókushegy délutáni fénye olyan vastagon folyt a levegőben, mint a méz. A júliusi nap szinte sistergett a kockaköves felhajtón, és a Ráth-villa hófehér oszlopai vakítóan verték vissza a fényt. /A magasban a varjak károgtak, a diófa levelei lustán remegtek, a távolban a 61\-es villamos csilingelése úszott be tompán, mintha valaki egy másik életből küldött volna üzenetet\./

A fekete, fényes karosszériájú autóban Lili ült. Hét éves volt, tejfehér bőrű, karját az ablakra tapasztotta, a masnis szalmakalap a térdére csúszott. A levegő bent gyorsan elfogyott, először csak langyos volt, aztán forró, végül olyan lett, mint egy láthatatlan fal, amelyen a kis tüdejével hiába feszült. Megpróbált egy nagyot nyelni, de szomjas volt, a nyála már rég elfogyott. A piros cipőcskék orrán por csillogott; a reggeli parkban kergetőzés emléke olyan távoli volt, mintha hetekkel korábban történt volna.

— Anya… — suttogta, és rögtön utána magát javította, ahogyan mindig, amikor észbe kapott. — Illetve… Kata néni… — A hangja selyempapírként szakadt el. Kata volt a mostohaanyja, friss feleség a házban, akinek a parfümje olyan édeskésen töltötte be a folyosót, hogy Lili kíváncsi és ijedt egyszerre akart lenni.

Kata épp tíz perce szállt ki az autóból. Magas sarkúja éleset csettintett a márványlépcsőn, táskáját a csuklóján hintáztatta, és mikor a kislány szólni akart, csak intett: „Csendben, Lili, papa mindjárt jön.” A távirányító kattanása olyan száraz volt, mint egy mogyoró héja, és a megemelt szemöldök, az a hanyag mosoly, amit a visszapillantóban küldött, Lili szívébe csípett. A nő lassan, komótosan eltűnt a hűvös előcsarnok árnyékában.

A ház bejárati ajtaja mögül eközben Erzsi lépett ki, a házvezetőnő. Negyvenes, erős csontú asszony, olyan tekintettel, amelybe már sok mindent moshatott az élet, de ami mégis mindig meleg maradt, mint a friss kenyér. A karján végig hajtogatott, tiszta lepedőket egyensúlyozott, és a sarkára kötött kötény sarkát a szél finoman legyintette. Amikor meghallotta a furcsa, tompa kopogást — mintha valaki gyenge ujjakkal dobolna az üvegen —, megállt.

Először azt hitte, átmeneti szél támadt, és a pálmák levele verődik a kocsinak. Aztán meglátta azt a két apró tenyeret. Orrával hozzásimult a fényes ablak üvegéhez, és a forróság úgy csapta arcon, mintha kályhaajtót nyitottak volna ki az orra előtt.

— Lilikém! — A lepedők a földre estek, a por fölpattant és a fényben aranyszínű pihék keringtek.

Erzsi a kilincshez kapott. — Nyisd ki, szívem!

Lili a fejét rázta: a zár kattanása pár perce végzetesen egyértelművé tette a helyzetet. Erzsi megrohamozta a bejáratot.

— Kata asszony! A kulcsot! — kiáltotta, és a hangja visszhangot vert a hűvös előtérben. A márványlépcső, a festmények, a súlyos kandallópárkány komoran hallgatott. Az emeleti folyosón egy ajtó épp akkor csukódott be hangtalanul.

Visszarohant. A kislány ajkai résnyire nyíltak, a szeme üveges lett.

— Tarts ki! — suttogta Erzsi, és dühödten húzta meg még egyszer a kilincset. Kirázta a fénylő törölközőből a díszvirágot, amely a feljáró mellett állt, és elhatározta: ha más nincs, szétszedi kézzel. De a kéz vékony és csontos, az üveg erős és hideg.

A kapu felől motorzúgás csapott fel. Egy grafitszürke kombi gördült be a térkőre. Gábor, a ház ura volt az — Ráth Gábor, a logisztikai cég tulajdonosa, akiről a Bécsi úton szinte mindenki tudta, hogy az, akinek mindig minden működik. A kocsiajtó kivágódott, a vezető ülésről egy dosszié hullott a kövezetre, papírok szaladtak szét, de Gábor már rohant is.

— Mi történt? — csattant, és a hangja a forró levegőben úgy csillogott, mint a penge.

— Be van zárva! — kiáltotta Erzsi, és az ökölcsontjai megfeszültek, ahogy a tenyerével ütötte az üveget. — Nem kap levegőt!

Gábor a kilincshez ugrott, rángatta, káromkodott, a nyaka inai megfeszültek. A kulcsa a zsebében nem passzolt ehhez a zárhoz: ez a pótkulcs volt, amivel semmit sem ért. A kislány tekintete találkozott az övével.

— Apa… — lehelte Lili.

A férfi arcán olyan fájdalom villant, amit még senki sem látott ezen a felhajtón. Erzsi lehajolt, felemelt egy teniszlabda méretű díszkövet a bokor tövéből.

— Félre! — A karja hátrafeszült, a vállában jóféle paraszti erő gyűlt, és vágta. A hang — a „csak” — mintha a hőség szívét törte volna szét: csörömpölés, majd aranyszínű szilánkok szerte a kövön. Erzsi a könyökével undorodott a széleknél, hogy ne vágja el magát, benyúlt, belülről kibillentette a gombot. Az ajtó kinyílt, és a forróság gőzként lövellt ki.

Gábor úgy kapta ki a saját gyerekét, mintha vízből húzná. Lili feje szépen belehanyatlott a mellkasába, a kis háta szaggatottan remegett. Erzsi a konyha felé rohant vízért. Mire visszaért, Gábor már a ház árnyékában ült, a térdére fektetett kislány arca fölé hajolva, és halkan, egészen kicsi hangon beszélt hozzá, ahogyan azt csak apák tudják, akiknél a világ minden hatalma hirtelen semmit sem ér.

— Kicsim, itt vagyok. Szívem, maradj velem. Nézz rám, jó? Nézz rám.

Lili a szemét nehezen kinyitotta.

— Erzsi néni… — A neve úgy gördült le a nyelvéről, mint egy csöpp víz.

— Itt vagyok, angyalkám — felelte a házvezetőnő, és egy nedves kendővel letörölte a kislány homlokát. Érezte, hogyan tér vissza a hűvösség az aprócska bőrbe, hogyan köszön vissza lassan a szín az ajkakra.

Ekkor, mintha semmi sem történt volna, a neoklasszicista bejárat árnyékából előlépett Kata. Fehér lenruhája tökéletesen simult, a haját elegáns csat fogta hátra. Egy kristálypohárban rozét hozott ki, és a fény játszani kezdett a pohár oldalán.

— Mi ez a lárma? — kérdezte enyhe fintorral. A tekintete végigsiklott a törött üvegen, a vizes kendőn, a térdelő férfin. Az arcán egy másodpercig sem látszott meglepetés.

Gábor felnézett. Nem kiabált — a hangja, amikor megszólalt, szinte suttogás volt, mégis keményebb, mint bármelyik parancs, amit valaha kiadott.

— Hol vannak a kulcsok?

Kata vállat vont.

— A táskámban. Egy pillanatra bejöttem. Nem gondoltam, hogy… Hát nem tudtatok vigyázni? Erzsi, kérlek, egy felnőtt ember mindent eltúloz, amiben gyerek részt vesz.

— Megnézted, mielőtt elfordultál — mondta Erzsi rekedten. — Láttam a tükrön át. Láttad a kislányt, és mégis rányomtad a gombot.

Kata ajka körül mosoly játszott, de a szeme üres maradt.

— A személyzet fantáziája… — legyintett. — Ráférne magára néhány nap szabadidő, Erzsébet.

Gábor lassan felállt. A tekintete végigpásztázta a nő arcát, és ebben a tekintetben sűrűsödött minden, amit éveken át nem mondott ki: a kétségek, a halk figyelmeztetések, az, hogy miért érezte magát idegennek a saját házában, mióta ez a hűvös illat beköltözött. Lili az apja inge gallérját markolta, és suttogott valamit, amit csak ők ketten hallottak.

— Bemegyek a dolgozószobába — mondta Gábor. — Van valami, amit meg kell néznem.

Kata ezúttal elnevette magát.

— Tényleg? Kamerákhoz szaladunk? Gábor, ez gyerekes.

— Néha a gyerekesség menti meg az életet — felelte Erzsi, és a hangjában nem volt semmi pátosz, csak egyszerű tényközlés.

A férfi befordult az árnyas folyosóra, a tölgyajtók elnyelték. A nappaliban, a televízió mellett egy kisebb monitor állt — a biztonsági rendszeré. Keze remegett, amikor visszatekert: a felhajtó képe feléledt, rajta a fekete autó, a mozdulat, ahogy Kata lenyomja a gombot, s közben a visszapillantó tükörbe pillant, egy röpke megvető görbülettel a száján.

Nem volt megtéveszthető. Nem volt mentegethető.

Gábor elsápadt. Visszament.

II. rész – Szembesítés

Az előcsarnok csendje egyszerre lett jeges és törékeny. Az óra katogása hirtelen mindent betöltött, olyan hangosan, mintha a percek harangjai vernének.

— Kata — mondta Gábor, és letette az asztalra a távirányítót, amelyet időközben előkerített. — Láttam a felvételeket.

Kata szeme villant, de aztán visszanyerte a mosolyát.

— Egy félreértés. Tudod, hogy mindig sietek. Nem gondoltam, hogy a gyerek…

— A gyerek a lányom — vágott közbe a férfi. — Lili nem „a gyerek”. És én nem vagyok vak. Nincs olyan félreértés, amelyben valaki belenéz egy gyerek szemébe, majd bezárja előle az ajtót.

Erzsi, aki a kislánnyal a karjában állt a lépcső alján, ösztönösen hátrébb lépett. Lili a vállára hajtotta a fejét; már jobban lélegzett, de a tekintete még fényt sírt.

— Miért? — kérdezte Gábor lassan. — Mondd meg, miért tetted?

Kata vállat vont.

— Nem tűröm a hisztit. Nem vagyok köteles olyan kölyök mellett állandóan őrködni, akinek az anyja nem bírta a házasság terhét. Tudom, hogy gyászolod még, Gábor, és én türelmes voltam. De nekem is van méltóságom. Nem fogok egy idegen gyerek kedvéért…

Erzsi felkapta a fejét.

— Idegen? Ez a kislány itt született ebben a házban. Ezt a fát együtt ültette Gábor és a felesége, mikor Lili megszületett. Kata asszony, maga volt idegen itt mindvégig — mondta halkan, de kérlelhetetlenül.

Kata tekintete villámlott. A poharat az asztalra csapta, a rozé a márványra fröccsent.

— Elég! Nem tűröm, hogy egy cseléd oktasson ki! — sikította.

Gábor ekkor egészen közel lépett hozzá. Nem emelte fel a hangját.

— Nem cseléd. Az a nő, aki ma megmentette a lányom életét. Amiért örökre adósod vagyok neki. És az a nő, aki nem fordította el a fejét, mint te.

Kata arcát elsodorta a düh. Hátravetette a fejét, kacagott egy rövid, csikorgó kacajt.

— Színjáték az egész. A gyerek túljátssza, a házvezetőnő mártírt játszik, te pedig a sértett apát. Mi az, Gábor? A pénz kevés volt? Többet akarsz tőlem kérni a válás után?

— Nem akarok tőled semmit — felelte Gábor. — Csak azt, hogy még ma délután elhagyod ezt a házat.

A mondat úgy hasította ketté a csendet, mint villám a fekete eget. Kata előbb nem értette. Aztán megértette, és úgy késett le az arcáról a mosoly, mint a víz a sima üvegről. Egy pillanatra sem maradt rajta.

— Te most kidobsz engem? Miattuk? — A fejével Lili és Erzsi felé intett, a szeme résnyire szűkült. — Egy kölyök és egy szolgáló miatt?

— A lányom miatt — mondta Gábor. — És az emberi határok miatt, amiket nem lépünk át.

Menj, Kata.

Kata táskája után kapott, és a mozdulatban ott volt minden: a sértett büszkeség, az a bizonyosság, hogy eddig mindig neki állt a világ. A kulcsait zajosan lökte a bőr közé, a telefonját eltette, majd az ajtó felé indult. Azonban a küszöbnél még megállt, és hátranézett.

— Még megbánod — vetette oda Gábornak. — Nem ilyen egyszerű ez. Az emberek beszélni fognak. A sajtó… barátaim vannak.

— Beszéljenek — felelte Gábor. — A felvételek beszéljenek. És Lili szívdobbanása, ahogy itt, a karomban lassan megnyugodott. Nekem ennyi elég.

Kata becsapta maga mögött az ajtót. A ház elnémult, és hirtelen mindannyiuknak furcsán tágasnak tűnt. Olyan volt, mintha végre levegő járna át a terek között.

Erzsi óvatosan megmozdult.

— Uram… — szólalt meg, de Gábor felemelte a kezét.

— Köszönöm — mondta, és a hangja megremegett. — Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg.

— Nem kell hálálkodni. Csak tettem, amit tennem kellett. — Erzsi a kislányra nézett, aki halványan mosolygott. — Csak azt kérem, mától legyen ez a ház megint otthon. Olyan, ahol az ember nem fél levegőt venni.

Gábor bólintott. A gesztusban egyszerre volt fogadalom és megkönnyebbülés.

III. rész – A visszatalálás

Az elkövetkező napokban a Rókushegy fölé újfajta csend telepedett. Nem a feszültséggel teli, szúró csend — inkább az a hajnali, amelyben az ember meghallja a saját szívét. Lili már másnap nevetett Erzsivel a konyhában; a házvezetőnő pogácsát szaggatott, Lili apró keze lisztes lett, s a lisztpor felhőjében gomolygó meleg olyan volt, mint egy újrakezdett élet első lehelete.

— Még egyet? — kérdezte Erzsi, és a tésztát Lili elé tolta.

— Még hármat! — kiáltotta Lili, és rárakta a tepsire a csillag alakú formákat. — Apa szerint a csillagos a kedvence. Vagyis… mostantól az lesz.

Gábor megállt az ajtóban, féloldalasan nekidőlt a keretnek, és mosolyogva nézte őket. A tekintetében a fáradtság finom árnyéka ült — az ügyvédje, a gyámhivatal, a cég ügyeinek intézése miatt sokat rohangált —, de a tartását visszanyerte. Lili minden mosolyával mintha egy csavar odabent újra a helyére pattant volna. Az este pedig, amikor lefekvéskor a gyerek megfogta a kezét, és azt súgta, „ne engedd el”, ugyanazt válaszolta, amit azon a lázas délutánon: „Soha.”

— Erzsi, maga szerint… anyu lát minket? — kérdezte egyszer Lili, mikor a pogácsák illata betöltötte az egész házat, és az ablakon át a domboldalra néztek, ahol a nap már lejjebb ballagott.

— Azt hiszem, igen — felelte Erzsi, és nem magyarázott. Mert az ilyen mondatoknál nem kell se több, se kevesebb, mint amennyi suttogásra elég.

A következő hétvégén Gábor épp a kertben dolgozott — igazi, kétkezi munkával. Levágta a diófa körül felburjánzott vadszőlőt, rendbe hozta a rózsaágyást. Lili locsolót vitt, az apró szökőkútnál állatkák úszkáltak, műanyag kacsa és hajó: gyerekdolgok, amelyekből újra biztonság áradt. Erzsi a teraszon terített egy kockás abrosszal, és a kerti székeket úgy rendezte, hogy a nap ne süssön a gyermek szemébe.

— Uram — szólította meg óvatosan Gábort, mikor egy pillanatra kettesben maradtak —, tudja, a környéken sok mindent beszélnek. Hogy mennyire „divatos” lett ez a mostohaszerep, meg hogy kinek mennyi a felelőssége. Én csak annyit mondok: ne engedje, hogy Lili fülébe jusson a mérgük. A gyerekek mindent magukra vesznek.

— Nem fogom — bólintott Gábor. — Szeretném, ha… ha maga maradna. Nem csak… tudja, nem csak házvezetőnek. Családtagként. És majd beszélünk a részletekről, mert ez így igazságos.

Erzsi zavartan legyintett.

— Maradok. Persze hogy maradok. De nekem elég lesz az, ha minden nap látom, hogy ez a gyerek kacag.

Kacagásból lett aztán bőven. Lili elkezdett zongorázni tanulni; esténként a villa felső szintjéről félénk, billegő hangok ereszkedtek alá, majd egyre biztosabban találták el egymást. Gábor olyankor a dolgozószobájában írt, figyelve, hogy a pihenőszünetekben Lili beszalad, és megkérdezze: „Jól szólt?” Ő pedig azt felelte: „Úgy szólt, ahogy kell: szívből.”

A múlt azonban, mint valami makacs árnyék, időnként visszanézett. Egy péntek délután csöngettek a kapunál. Gábor kiment; Kata állt a rácsnál. A szeme fáradt volt, és az arcán a harag olyan tömören ült, mint a kő.

— Beszélni akarok — mondta.

— Nem szükséges — felelte Gábor. — Minden, ami szükséges, már megtörtént. A jogászaink kommunikálnak.

— Nem a pénz miatt jöttem — sziszegte Kata. — Azért, hogy tudd: téged nem gyűlöllek. A gyerekedet igen. Mert az anyja helyét nem tudtam elfoglalni miatta.

— Senki nem foglal el senki helyet — mondta Gábor. — Szeretetben nincs trón. Vagy van, vagy nincs.

Kata elnevette magát. A nevetés mögött reszketés húzódott.

— Akkor is veszíteni fogsz. Te és a kis kedvenced. A világ terjedő pletykából áll, és nekem van kinek suttognom.

Nem felejtem el, hogy megszégyenítettél.

— Nem szégyenítettünk meg. Te szaladgáltál a saját árnyékod elől. — Gábor becsukta a kaput. — És hidd el, egyszer nagyon fárasztó lesz.

A vas reccsent, és a beszélgetés véget ért. Aznap éjjel Lili álmában felsírt. Erzsi ült mellette és olvasott; rögtön simogatni kezdte a haját.

— Mi baj, kiscsillag?

— Félek, hogy visszajön.

— Ha visszajön, én itt leszek. Apa itt lesz. És a ház is vigyáz rád. Hallod, hogy állandóan ropog benne a fa? Olyan, mintha azt mondaná: „Itthon vagy.” — Erzsi dúdolni kezdett egy régi népdalt, s a kislány lassan megnyugodott.

A nyár vége felé Lili meghívót kapott az iskolából: őszi hangversenyt szerveznek. Gábor és Erzsi a középső sorban ültek, és a kislány, aki addig csak otthon merte végigjátszani a kis darabját, most kiállt a színpadra. Az első néhány hang érdesen szaladt, aztán Lili tekintete megtalálta az apjáét a félhomályban, és az ujjai kisimultak. Amikor befejezte, a taps olyan volt, mint egy meleg pokróc.

— Látod? — súgta Gábor a kislány fülébe, amikor a szünetben magukhoz húzták. — A világ néha jó. Csak néha türelmetlennek kell lennünk vele, hogy észrevegyük.

— Nem a világ jó — mosolygott Lili. — Ti vagytok azok.

Az ősz beköszöntével a villa is más arcot mutatott. A teraszon dióhéjak roppantak, a kertben rozsdabarna levelek ropogtak a talp alatt. Gábor és Lili együtt gyűjtötték nagy halmokba, majd Erzsi gyújtott egy apró kis tüzet a kert végében, ahol régen Lili anyja, Réka, nyári estéken gitározott. A füst illata nem volt szomorú; inkább olyan, mint a tisztulásé.

Télen pedig, amikor az első hó leszállt, és a levéltetvek helyére jégcsapok költöztek, Gábor előszedte a ládából a régi korcsolyákat. Kimentek a Városligeti Műjégpályára. A gyerekek nevetése olyan sok volt ott, mintha valakik a hangot többszöröző géppel gyártották volna. Gábor először bizonytalanul lépett a jégre, Lili viszont — aki a félelemmel szemben megtanulta, hogy az egyensúly kulcsa a bátorság — magabiztosan húzta maga után.

— Nézd, apa, megyek! — kacagta.

— Látom, kiscsillag! — Gábor nevetett, és hagyta, hogy a lánya húzza. A saját súlya alatt a jég finoman megreccsent, de megtartotta őket. Mint valami ígéret.

Aznap este, mikor hazaértek, a nappali kandallójában tűz ropogott. Erzsi forralt bort készített Gábornak, Lilinek pedig fahéjas kakaót. Félénken előállt egy ötlettel.

— Uraim, hölgyeim — mondta játékosan —, van itt valami, amit talán… hát, azt gondoltam, ideje lenne. — A kandalló fölötti polcról levett egy rézkulcsot. — Ez a régi rézkulcs Réka asszonyé volt. Mindig a bejárat melletti kis szekrényben tartotta. Nekem adta, egyszer azt mondta, „Erzsi, ha bármi baj lenne, erre számíthatsz”. Nem mertem elővenni… De most úgy érzem, ideje átadnom. — Gábor kezébe tette a kulcsot, és a férfi azt nézte, mintha több volna, mint tárgy: történet, emlék, átadás.

— Köszönöm — mondta, és a hangja elakadt. — Mindkettőtöknek köszönöm.

— Mi köszönjük — felelte Erzsi. — Hogy megint van hova hazaérni.

A tél elcsitult, aztán újra tavasz lett. A diófa árnyékában Lili már magasabb volt, a konyhában a pogácsa helyét időnként palacsinta vette át, és az asztal fölött nagy, halk beszélgetések lógtak, mint a lampionok. A házban néha még mindig visszhangzott egy ajtócsapódás emléke, de már elhalványult: mint egy régi, rossz álom. A kamerák továbbra is a falon voltak, de Gábor ritkán nézett feléjük. Nem a bizonyítékok tartották meg az életüket, hanem az, hogy már nem féltek egymástól levegőt kérni.

Egy vasárnap délután Lili odasétált a diófához, tenyerét a kérgére tette, aztán az apjához fordult.

— Tudod, apa, néha még mindig eszembe jut, hogy… — nem nevezte nevén Katát. — Hogy valaki, aki itt élt velünk, bántott. De ilyenkor eszembe jut Erzsi néni, meg te, ahogy rohansz felém, meg az, hogy az üveg darabokban volt, és a darabok úgy csillogtak, mint a csillagok a földön. És akkor már nem félek.

Gábor letérdelt elé.

— Nem hagylak soha többé félni — mondta. — Nem ígérhetem, hogy a világ nem lesz néha kemény. De azt ígérem, hogy a szívünk mindig puha marad.

Erzsi az ablakból figyelte őket, és egy pillanatra a szeme sarkában megült a könny. Nem a bánaté: valami másé, amit nehéz névvel illetni. Olyasféle volt, mint amikor az ember a mezőn egyszerre lát virágot és gyomot, és mégis úgy érzi, a táj egyben szép.

Aznap este Gábor elővette a zongora tetejéről a fényképalbumot. Régi képek: Réka nevet, Lili még csecsemő, Erzsi a baba fölé hajol. A lap alján egy kézírás: „Otthon.” Gábor halkan megsimította a feliratot, majd becsukta az albumot.

— Lilikém — szólította a kislányt, aki a lába mellé kuporodott —, tudod, sokat gondolkodtam azóta. A pénz, a ház… mind megvan. De ha az ember nem meri kimondani, hogy mitől fél, nem meri felnyitni az ablakot, amikor forróság van, akkor mindez semmi. — Ránézett Erzsire. — A gazdagság… talán csak ennyi: hogy van, akihez odamehetsz, és azt mondhatod, „segíts”, és az illető odamegy, és segít.

— Ez maga, Gábor úr — mosolygott Erzsi —, meg maga is, kisasszony. Mert segítség sokféle van. Van, aki dühből tör üveget, és van, aki szeretetből. Az egyik rombol, a másik megnyitja a levegőt.

A kandallóban roppant egy ág. A ház körül a város halk moraja folytatta a történetüket, mintha a domboldal, a fák, az aszfalt is tudta volna, hogy itt valami helyrekerült.

S hogy mi lett ezután Katával? Elköltözött, és még egy ideig próbált suttogni ismerősöknek, ügyvédeknek, újságíróknak. De a suttogás, ha nincs mögötte igazság, hamar elfárad; mint a rossz parfüm, ami elsőre erős, aztán lefoszlik a bőrről. A felvételek megtették a magukét. A város pedig, amelyik szeret beszélni, ezúttal megunta a témát. Maradt egy család, amelyik a konyhaasztal mellett esténként a napjáról beszélt, és egy asszony, aki a tepsiből sorra a tányérokra csúsztatta a palacsintát.

Egy késő tavaszi estén Lili kilépett a teraszra. A levegő olyan volt, mint egy nagy, puha takaró. A pesti fények odalent pislákoltak. A lány lehunyta a szemét és mélyet szippantott.

— Jó levegő — mondta végül.

— Az — felelte Gábor.

— Akkor… maradjunk így mindig — kérte a kislány.

— Maradunk — mondta az apa.

Erzsi elmosolyodott, és megigazította a terítő szélét. A ház, mintha csak meghallotta volna, halkan roppant, és a roppanásban benne volt minden, amit ki akar mondani: hogy a meleg előtt néha üveg áll, de az üveg törhető; hogy a félelem után mindig jön valami csend; és hogy vannak kezek, amelyek a legnagyobb forróságban is képesek levegőt nyitni. És amíg ezek a kezek egymást fogják, addig — bármennyi pénz és pompázat mellett is — a legnagyobb kincs a legegyszerűbb: az, hogy együtt maradnak.

 

 

2025. november 06. (csütörtök)