Három kislány és az apjuk tavasza
I. rész – A temetés és az idegen férfi
Az első rész — a gyász, a múlt és a váratlan találkozás története.
A történet kezdete: a halál, a búcsú, és egy idegen megjelenése, aki mindent megváltoztat.
Ablakliget egy apró dunántúli falu volt, ahol a házak még illatoztak a friss kenyértől, és a nyári esték csendjét csak a tücskök zenéje törte meg. Itt élt Erdei Júlia, egyedül három kislányával: Luca, Léna és Lili. /Hármasikrek voltak, nyolcévesek, és szinte sosem lehetett megkülönböztetni őket egymástól — csak az anyjuk ismerte a legapróbb különbségeiket\: ki mosolyog féloldalasan, kinek rezdül meg előbb a szemöldöke, ha sírni készül\./
Júlia szelíd nő volt, mindig mosolygott, de valami mély szomorúság élt benne, amit sosem mondott el senkinek. Egy hajnalon, amikor a falut köd borította, a szíve hirtelen feladta. A szomszéd, Tóthné Marika, még látta, ahogy az asszony az ajtófélfába kapaszkodik, majd összeesik. A mentő már hiába jött.
A lányok aznap reggel egyedül ébredtek. A ház csendes volt. A rádió sem szólt, a kávé nem illatozott. Lili halkan megszólalt:
– Anyu?
De csak a szél válaszolt.
A temetésen alig voltak néhányan. A falu kis temetőjében, a gesztenyefák alatt álltak a lányok, fekete kabátban, összefogott copfokkal. A pap monoton hangja szállt a levegőben, miközben a harang halkan kondult.
És ott volt egy férfi is. Fekete kabátban, gyűrött kalappal, kicsit távolabb a gyászolóktól. Nem ismerték. Nézte a lányokat, hosszasan, mintha nem hinné el, amit lát.
Amikor a szertartás véget ért, a férfi előrelépett. A kezében egy fehér szegfű volt. Letérdelt a sír elé, suttogott valamit, amit senki sem hallott, aztán megtörölte a szemét. A lányok figyelték.
– Ki ez a bácsi? – kérdezte Léna halkan.
– Biztos anya régi barátja – felelte Luca bizonytalanul.
– Vagy rokon – tette hozzá Lili.
A férfi lassan felállt, és a lányokhoz lépett.
– Ti vagytok Júlia lányai? – kérdezte rekedten.
– Igen – mondta Luca. – Miért?
A férfi nagyot nyelt.
– Az én nevem Erdei András. És… én vagyok az apátok.
A lányok megdermedtek. A szél hirtelen megmozdította a fákat, mintha az egész temető egy pillanatra felsóhajtott volna.
– Az apánk? – ismételte Léna. – De… anya soha nem mondta, hogy van apánk.
András lehajtotta a fejét.
– Tudom. Mert nem tudtam rólatok.
A történet itt indul el: a múlt titka, a fájdalom és a felismerés, hogy a vér nemcsak összeköt, hanem próbára is tesz.
II. rész – A híd a múlt és a jelen között
A temetés után a lányok a falu gyermekotthonába kerültek ideiglenesen. Egy régi, sárgára meszelt épület volt az, a kapun kopott tábla: Ablakligeti Gyermekház. Bent a folyosókon gyerekrajzok lógtak, és fűtött radiátorok zúgtak, mégis mindennek idegen szaga volt: félig főtt tészta, régi padlóviasz és csend.
Luca, Léna és Lili egy háromágyas szobát kaptak. Egymás mellé bújtak esténként, a plafonra vetülő árnyékokat nézték.
– Anyu most fentről néz minket? – kérdezte Lili.
– Igen – felelte Léna. – És biztos haragszik, hogy sírunk.
Luca nem szólt, csak a takaró alá bújt. Ő már nem hitt semmiben, ami megnyugvást ígért.
Két nappal később megjelent András. A gyámhivatal engedélyével láthatta őket. Ideges volt, az inge gyűrött, a hangja remegett. A gyerekek az udvaron hintáztak, amikor meglátta őket. Először nem mert odamenni. Csak figyelte, ahogy nevetnek – és a nevetésben hirtelen Júlia hangját hallotta.
A nevelő, Erzsi néni, intett neki:
– Menjen csak. Nem harapnak.
András odalépett.
– Sziasztok… hoztam nektek valamit. – Három könyvet vett elő: meséskönyveket, mindegyikbe belerajzolt egy-egy kis napocskát. – Anyátok mindig azt mondta, hogy a fény segít, ha sötét van.
Lili átvette a könyvet, de nem mosolygott.
– Te tényleg az apánk vagy?
– Igen – mondta halkan András. – És tudom, hogy ez furcsa. Én sem tudom, hogyan lehettem eddig ilyen vak.
– Miért nem jöttél soha? – kérdezte Luca.
– Mert nem tudtam, hogy léteztek. Anyátok… elment, mielőtt elmondhatta volna.
Csend lett. A hinták láncai halkan nyikordultak.
– És most mit akarsz? – kérdezte Léna, szinte felnőttes komolysággal.
– Csak… hogy megismerjetek. Hogy veletek lehessek, ha engeditek.
A gyerekek nem válaszoltak. De amikor elment, a mesekönyvek ott maradtak a párnájukon, és aznap este mindegyikük olvasni kezdte.
A hetek lassan múltak. András minden délután eljött. Segített leckét írni, fát hordott, sütit hozott. Néha csak leült melléjük, és hallgatta, ahogy beszélnek.
Egy nap, miközben Lili rajzolt, odafordult hozzá:
– Apu… – és a szó megakadt a torkán.
– Igen?
– Le tudod rajzolni anyut?
András bólintott. Leült, kezébe vette a ceruzát, és lassan, bizonytalan vonalakkal formálni kezdte Júlia arcát.
– Ilyen volt? – kérdezte Luca halkan.
– Ilyen. – András elmosolyodott. – A szeme sötét volt, de mindig fényes, ha rátok gondolt.
Aznap először nevettek együtt.
Egy hónappal később a DNS-vizsgálat is megerősítette: András tényleg az apjuk. A bíróság ideiglenesen hozzá helyezte a gyerekeket. A döntés napján András alig állt a lábán. Amikor a gyámhivatal vezetője kimondta, hogy „hazaviheti őket”, csak annyit tudott mondani:
– Köszönöm. Életemben először érzem, hogy valami jó történik velem.
A ház, ahová költöztek, a falu szélén állt: fehérre meszelt falak, fagerendás mennyezet, apró kert, benne egy öreg diófa. Az első este csendben ültek a konyhában. Az óra kattogott, a lányok egymás mellett ültek.
András próbált főzni – a leves odaégett, a tészta összeragadt. A gyerekek kuncogtak.
– Na, ezt nem anyutól tanultad – mondta Léna.
– Nem – nevetett András. – De megtanulom. Minden nap egy kicsit.
A következő hetekben tanulta, hogyan kell három fonatot egyszerre befonni, hogyan kell varrni egy gombot egy kabátra, és hogyan kell elosztani egy tányér palacsintát pontosan háromfelé, hogy senki ne sértődjön meg.
Lili egy este, amikor lefekvéshez készülődtek, megkérdezte:
– Apu, te most már mindig itt leszel?
András ránézett. A szemében könny csillogott.
– Mindig, kicsim. Most már igen.
A történet lassan új irányt vesz: a múlt fájdalma helyett a jelen melegsége tölti be a házat. A bizalmatlan gyerekek és az elveszett apa egyre inkább családdá válnak — de még vár rájuk egy utolsó próba: szembenézni az anyjuk emlékével és lezárni a múltat.
II. rész – Ahol a ház fal helyett kar
A tél halkan ereszkedett Ablakligetre. A reggelek párásak voltak, a kerítésen dér csillogott, és a diófa vastag ága úgy nyújtózott a konyhaablak felé, mintha meg akarná védeni a ház lakóit mindentől, ami kint zúg. A ház most már négy emberé volt: Erdei András, és a három kislány, Luca, Léna és Lili. A falakra gyerekrajzok kerültek, a hűtőre mágnessel rögzített bevásárlólista, és a kamrában mindig volt valami édes vészhelyzetre.
A mindennapokban azonban sok volt a botlás. András reggelente próbált úgy kávét főzni, hogy közben két copfot befonjon és egy baracklekváros kenyeret megfelezzen pontosan-háromszor.
– Apu, a hajat inkább így – mondta Léna, és megmutatta a mozdulatot.
– A kenyeret meg ferde vágással könnyebb elosztani – tette hozzá Luca.
– Én meg felnyalom a lecsöppent lekvárt – mondta Lili komolyan, és ő lett a „mentőangyal”.
A gyámhivataltól Erzsi néni hetente beugrott. A konyhaasztalnál ültek le.
– Na, András, hogyan haladunk? – kérdezte, miközben a teáscsészébe nézett.
– Tanulok – sóhajtott András. – Egyszerre lenni szakács, fodrász, tanító, békebíró és bohóc… hát kihívás.
Erzsi néni bólintott.
– A gyerekek rendben vannak. Látom rajtuk. A nevetésük hangos, de a sírásuk rövid. Ez jó jel.
Az iskolában eleinte voltak félrecsúszások. Luca a pad alatt levelet írt anyának: „Anyu, ma András majdnem úgy fonta be a hajam, mint te. Nem ugyanúgy, de majdnem.” A levelet eldugta a füzetébe. Léna a rajzórán a tél színeit festette: fehéret, szürkét és egy apró sárga foltot a házikó ablakába. Lili matekból bizonytalan volt; András esténként leült mellé, ceruzával pöttyöket rajzolt a papírra.
– Nézd csak, három pötty plusz két pötty – hány pötty?
– Öt – mondta Lili. – De úgy is lehet, hogy te vagy az egyik pötty, én meg a másik kettő?
– Úgy még jobb – nevetett András. – Minden összeadás arról szól, hogyan találunk egymásra.
A szombatok külön életet éltek. András megtanította a lányokat palacsintát sütni. A tészta elsőre csomós lett, a második körben már simább, a harmadiknál pedig Lili felkiáltott:
– Ez úgy úszik a serpenyőben, mint a tó vizén a falevél!
– Úszik, de fordítani is kell – mondta András, és a palacsinta félúton a plafonig szállt, majd visszaesett – nagyjából a serpenyő mellé.
A konyha illatozott, a nevetés meg visszaverődött a csempékről.
A tél közepén egyszer András lebetegedett. Lázasan feküdt, a lányok pedig körülötte sürögtek.
– Én főzök teát! – jelentette ki Luca.
– Én mézet teszek bele – mondta Léna.
– Én pedig azt mondom neki, hogy minden rendben lesz – ült le az ágy szélére Lili, és a homloka hűvös kezét András arcára tette.
A férfi félig álomban hallotta, ahogy suttognak. „Ne félj, itt vagyunk. Most mi vigyázunk rád.
Aznap éjjel András rég nem érzett békét talált. Nem azért, mert nem fájt a feje; hanem mert a szobában három kislány csendje meleg takarót terített rá.
A tavasz az iskolai ünnepséggel jött. A tornaterem tele lett papírlampionokkal, a színpad mögött színes kartonból kivágott felhők lógtak. Léna bekerült a díszítőcsapatba, Luca verset választott, Lili táncolni akart. A próbákon sokszor keveredett a sietség a fáradtsággal. Egyik este Luca mogorván csapta be a füzetét.
– Nem megy elég szépen a vers – morogta. – És ha anyu itt lenne…
– Itt van – felelte András finoman. – Néha az ember nem a szemével lát, hanem azzal, ahogy dobban a mellkasa. Ha ott érzed, akkor itt van.
– Te honnan tudod? – kérdezte Luca, s a hangjában óvatos gyanakvás bujkált.
– Mert én is így érzem – mondta András. – Amikor rátok nézek, néha az az érzésem, mintha ő nevetne vissza.
Az ünnepség napján a tornaterem zsongott. Lili a kék szoknyájában mint egy kis fecske suhanva táncolt, a nézőtér pedig tapsolt. Léna a díszletek mögött ügyelt a váltásokra, s amikor egy papírfelhő lógós zsinórja megcsúszott, ő futott oda, és suttyomban megkötötte. Luca a színpad közepére lépett, és belekezdett:
„Volt egyszer egy ház a domboldalon,
szél simogatta, nap melengette.
Benne három lány, s egy férfi, ki fázott —
míg ők meg nem tanították: a meleg belőled lesz.”
A vers végeztével olyan csend lett, amiben hallani lehetett a lélegzeteket. Aztán kitört a taps. András szája megremegett. A szemében valami lágy fény gyúlt, és halkan csak ennyit mondott:
– Ügyes vagy, kicsim.
Az élet visszarázódott a menetrendbe. Reggel táska, uzsonna, délután házi feladat, a kertben diólevelek alá rejtett kincsek. De valami maró apróság még mindig ott motoszkált Luca lelkében: a titok, hogy anyjuk miért ment el, és miért nem mondott semmit Andrásnak róluk. A lány egyszer nagy levegőt vett, és odalépett az apjához.
– Apu… elvinnél minket anyu régi házához? Arra, amerre a temető felé visz az út… szeretném tudni.
András sokáig nézte.
– Elviszlek benneteket. De nem biztos, hogy mindenre választ kapunk.
– Nem baj – mondta Luca. – A csend is válasz, csak meg kell tanulni hallgatni.
A nyár elején indultak el. A falu melletti dombtetőn túli kis városkában élt valaha Júlia, mielőtt Ablakligetre költözött. A régi ház már másé volt: a kapu fölött új csengő, a kertben idegen rózsák. Egy kedves, ősz hajú asszony jött ki.
– Segíthetek?
– Az egykori tulajdonos a feleségem volt – mondta András tompán, majd korrigált: – A lányok anyja. Szeretnénk… csak megnézni a kaput, az udvart, ha lehet.
Az asszony bólintott.
– Gyönyörű lányok. Menjenek csak be. Én készítek limonádét.
A kertben egy öreg pad állt. A fába belekarcolt betűk: J+ A. Luca végigsimította.
– J, mint Júlia? A, mint András?
– Tizenöt évvel ezelőtt – mosolygott keserűen András. – Azt hittük, könnyű lesz. De akkor munkát ajánlottak nekem a fővárosban. Ő pedig félt. Azt mondta, nem akar elveszni a városban. Veszekedtünk. Aztán elment… és amikor kerestem, már nem találtam.
– Miért nem kerestétek egymást jobban? – kérdezte halkan Léna.
– Kerestük. Csak a félelem gyakran hangosabb, mint a szív dobbanása.
Lili az ujjait a betűkbe illesztette.
– Én most belekarcolom, hogy L is – mondta komolyan. – Hogy ideférjünk.
– Ne bántsd a fát – kérte Luca óvatosan.
– Nem bántom. Csak gondolatban rajzolok – felelte Lili, és becsukta a szemét. – Most már ott van.
A temetőbe is elmentek. Júlia sírja fölé tavasszal ültetett árvácskák borultak, az illatuk csendes volt, mint a hajnal előtti pillanat. András letérdelt.
– Júlia – suttogta – elkéstem. De elhoztam hozzád a lányokat. Ha haragszol, értem haragudj.
A lányok egymás kezét fogták. Luca előrelépett.
– Anya, most már tudjuk, milyen a hangod, amikor a szél a diófát ringatja. És milyen a mosolyod, amikor a tészta nem sikerül elsőre. Apu ügyetlen néha, de… szereti, ha a konyhában zaj van. Mi meg szeretjük őt.
A nyár hamarabb lett meleg, mint várták. András ekkor döntött: a sírnál álló kis, üres földdarabra padot készítenek, és lilát ültetnek. Mert a zöld mellett a lila az a szín, amitől a szem megpihen. Vettek fát a fatelepen, szerszámokat kért kölcsön a szomszédtól, és délutánonként a ház mögötti udvaron barkácsoltak.
– A pad lába legyen erős – mondta Luca.
– És kicsit íves a háttámla – tette hozzá Léna.
– A közepébe meg lehetne írni, hogy „Hazajöttünk” – javasolta Lili.
– Írjuk inkább azt, hogy „Ahol várnak, ott otthon vagy” – felelte András, és a lányok rábólintottak.
A kész padot egy nyári reggelen vitték el a temetőbe. A föld puha volt, a nap melegen dédelgette a vállakat. A pad lábát mélyre ütötték, hogy ne inogjon, a háttámlára kis fém- plakett került: „Erdei Júlia emlékére. Azoknak, akik visszatalálnak.” Mellette, az út mentén három kicsi orgonabokrot ültettek. Lili gondosan körbepaskolta a földet.
– Nőj, nőj, hogy tavasszal illatod legyen! – suttogta.
– És legyen árnyék, ahová le lehet ülni – tette hozzá Léna.
– És legyen hova visszajönni, amikor túl nagy a világ – fejezte be Luca.
Ahogy készen lettek, András egy pillanatra hátrébb lépett. A lányok köré gyűltek, és ő átölelte mindhármukat. A levegőben méhek zümmögtek. A temető szélén egy idős ember állt, kalapját kezében tartva.
– Szép pad – szólalt meg halkan. – Ritka az ilyen gondoskodás.
– Az is ritka, hogy az ember valaha ilyen családot kapjon – felelte András, és érezte, hogy a torka elszorul.
Aznap délután hazafelé a domboldalon megálltak. A mezőn pipacsok lobogtak, a távolban a falu háztetői csillogtak. Lili kezét az ég felé emelte, mintha meg akarná simogatni a felhőt.
– Apu, most már biztos, hogy nem mész el?
András letérdelt hozzájuk.
– Én akkor mentem el, amikor nem tudtam, hogy vagytok. Most, hogy tudom, hova tartozom, többé nem mozdulok innen.
Léna szeme csibészen felvillant.
– Hát azért néha mozoghatsz – mondta. – Például fagyizni.
– Vagy ha a palacsinta megint a plafonon köt ki – kuncogott Luca.
– Akkor is – bólintott András. – De a szívem itt marad.
A nyár második felében a faluban búcsút tartottak. Körhinta, céllövölde, kürtőskalács illata lengte be a piacteret. A lányok kipirult arccal futkostak, András pedig a pad széléről figyelte őket. Néha azon kapta magát, hogy anyjuk járását látja bennük, máskor a saját félénk kamaszkori mosolyát. A búcsú éjjelén tűzijáték volt; a lányok András vállára támaszkodva nézték, ahogy csillagok hullanak le papírdarabnyi darabokra.
– Mintha anya küldene szikrákat – suttogta Lili.
– Olyasmi – bólintott András. – Az emlék is ilyen: fény a sötétben, ami megmutatja, merre menj.
Ősszel, amikor az orgonabokrok zsenge ágai már erősödtek, a padnál újra megálltak. A levelek sárgultak, a szél hűvösebbre váltott. Luca elővette a füzetét, és kitépett egy lapot. Ráírta: „Köszönöm, hogy vártál ránk, Anya.” A papírlapot egy apró kő alá tette a pad szélén.
– Ha el is fújja a szél, a kő alatt megmarad – magyarázta komolyan.
– Néha el kell engedni a papírt is – mondta András gyengéden. – A fontos úgyis benned marad.
A tél előtt még egyszer nagyot havazott. A házban forró tea gőzölt, a sütőben mézeskalács pirult. András a konyhaasztalnál ülve a lányokkal társast játszott.
– Ha hármat dobsz, átugorhatod az akadályt – magyarázta Lili szabályalkotó hangon.
– Ha meg egyet, akkor visszamész a startvonalhoz – tette hozzá Léna.
– És ha kettőt, akkor… – Luca megrázta a dobókockát, és elmosolyodott. – …akkor pont ide érkezel, mellénk.
– Milyen szerencse – mondta András. – Én úgyis ide akartam érkezni.
Az év végén az iskolában karácsonyi koncert volt. Léna festette a díszletek közé a fenyőfák tűleveleit, Lili kórusban énekelt, Luca pedig új verset választott. A vers végén, a csilingelő harang után, Luca a nézőtérre nézett, és lassan, érthetően mondta:
„Volt idő, mikor a ház csak csend volt,
szobák, amelyek nem feleltek.
Most minden falon lélegzet dobban,
mert valaki azt mondta: maradok.”
A közönség felállva tapsolt. András érezte, hogy megérkeztek. Nem a házba; egymáshoz.
Tavasszal az orgonák kivirágoztak. A temető melletti padnál a levegőben mély, édes illat úszott, olyan, amitől az embernek egyszerre lesz kedve sírni és nevetni. A négyen leültek. A szél a hajukkal játszott. A plaketten ott csillogott a felirat.
– Apu – szólalt meg hosszan hallgatás után Léna –, szerinted anya látja, hogy itt vagyunk?
– Akiért egy padot faragnak, annak a neve nem kopik ki a világból – felelte András. – És akiért orgonát ültetnek, ahhoz tavasszal visszajár a szél.
Lili elmosolyodott.
– Akkor ő mindig tudni fogja, hogy visszataláltunk.
Hazafelé a keskeny utcán Luca András kezébe csúsztatta a tenyerét. Régen nem tette ezt; a keze kicsit izzadt volt, a szorítása félénk és biztos egyszerre.
– Apu…
– Igen?
– Azt hiszem, most már tudom, mi az otthon. Nem az, amit bezárnak kulccsal. Hanem amit együtt kinyitunk.
– Így van – bólintott András. – Az otthon nem fal, hanem kar.
– És karból három is van – kuncogott Léna, a sajátját ráakasztva az apjáéra.
– Négy – javította ki Lili. – Anyáé is itt van, csak láthatatlan.
Mind felnéztek az égre. A felhők lassan úsztak. A diófa a ház fölé hajolt, mintha hallgatózna.
Az ajtóban megálltak. A küszöb felett új, kis fatábla lógott, Lili betűivel:
„Ablakligeti ház – ide van írva a nevünk.” Alatta a három név: Luca, Léna, Lili, és egy nagyobb, kicsit remegő betűs: András.
Bent a konyhában már várt valami különös illat: almafahéj és friss tészta. András a sietésben egyszerre két tepsit is betett a sütőbe, és a hőfok kicsit magas lett. A sütemény szélén megkapaszkodott a barna.
– Megégett? – kérdezte Luca.
– Nem – mosolygott András. – Csak olyan, mint mi: kicsit csálé, kicsit foltos, de belül puha.
– Akkor vágjuk fel – tapsolt Lili. – Én kérek sarkot!
– Én meg közepet – mondta Léna.
– Én… én meg azt kérem, ami apu mellé jut – mondta Luca.
A kés a tésztába hasított, a tányérok csörömpöltek, a csészék egymáshoz koccantak. A beszédfoszlányok, a nevetés, a „kérem a lekvárt”, a „ki töröl asztalt ma” mind beleolvadtak a ház hangjába. Kint a kertben a diófa levelei között csilingelt a szél.
És valahol, a falu szélen, ahol a temetőben a pad árnyéka rövidre húzódott, az orgonabokrok a következő tavaszt készítették elő. Az emlék, a hiány, a megbocsátás és a hála halk szövete úgy borult a család négy tagjára, mint a nap végén a lemenő fény: nem harsányan, csak biztosan.
– Apu, induljunk haza – mondta végül Luca, miközben a tányérját a mosogatóba vitte.
– Itthon vagyunk – felelte András mosolyogva. – És itt is maradunk.
A csend, ami ezt követte, már nem volt üres. Inkább olyan, mint amikor a szív egyszerre lassul és erősödik. Kint a kapu csendben, puhán csukódott. A ház pedig — fal helyett kar — átölelte őket.
2025. november 06. (csütörtök), 15:50
