A padon hagyott élet: hogyan lett egy hajnali találkozásból új kezdet
A HAJNALI TALÁLAT.
Azt mondják, az idő mindent begyógyít. Csakhogy én négy hónapja egy olyan napot éltem túl, amit semmiféle idő nem tudott elsimítani. Négy hónapja szültem meg a kisfiamat, Marcellt. /A nevét az apjáról kapta – arról a férfiról, aki azelőtt ment el, hogy akár egyszer is megérinthette volna a fiát\./
Máté decemberben halt meg, szinte egyik napról a másikra. A leukémia hirtelen fellángolt benne, az orvosok pedig csak annyit mondtak: „Sajnáljuk, nincs több idő.” Amikor meghallottam, hogy a gyerek fiú, magatehetetlenül zokogtam. Tudtam, mennyire vágyott egy fiára. A gondolatra, hogy majd ketten járnak horgászni, hogy megmutatja neki a régi diófát a Pilisben, ahol gyerekkorában annyit játszott. Hogy megtanítja késsel faragni, és együtt gyújtanak tábortüzet.
De neki ezekből semmi sem jutott.
Én pedig maradtam: huszonkilenc évesen, özvegyen, minden megtakarítás nélkül, egy négyhónapos csecsemővel egy pesti albérletben.
Hajnalban dolgoztam, takarítóként egy belvárosi irodaházban, a Kálvin tértől tíz perc sétára. Az órák furcsán folytak össze: négykor kezdtem, nyolcra végeztem, aztán rohantam haza, hogy megszoptassam Marcellt, mielőtt anyósom, Lídia néni elindult volna dolgozni. Ő volt az egyetlen támaszom, mióta Máté meghalt. Bár gyásza ugyanolyan mély volt, sosem hagyott egyedül.
Az a hajnali nap azonban más volt. Még hidegebb, még csendesebb, még szürkébb, mint az átlagos téli reggelek. A város alig ébredezett, a Duna felett köd ült, a lámpák fényét párássá mosva.
A busszal nem vártam, gyalog indultam el hazafelé, hogy legalább a fejem kitisztuljon. A karom fájt a sok súlyemeléstől, a derekam a hajolgatástól, a szemem pedig égett az alváshiánytól. Mégis, alig gondoltam másra, csak hogy hazaérjek a kisfiamhoz. Ahogy az anyatej megfeszítette a mellem, megéreztem, hogy Marcell biztosan éhesen vár.
Aztán… meghallottam azt a hangot.
Először olyan volt, mintha a fejemben szólna. Anyaként néha hallja az ember a gyereke sírását akkor is, amikor az valójában éppen békésen alszik. De ez most nem ilyen volt. Ez a sírás éles volt, valódi, átszakította a kora reggel néma levegőjét.
Megtorpantam a Bakáts térhez közeledve. A szívem elkezdett gyorsabban verni.
– Ez biztos nem képzelet – suttogtam magam elé.
Újra hallottam: halk, rekedt, didergő nyöszörgés… egy csecsemőé.
Azonnal elindultam a hang irányába. A villamosmegálló felé vezetett, ahol még üresen álltak a padok.
Aztán megláttam.
A padon egy pokrócba bugyolált valami, ami gyakorlatilag egy kupac rongynak tűnt… amíg meg nem rezzent. Egy apró kéz bukkant elő a takaró alól, majd sírás rázta meg az egész kis testet.
– Úristen… – leheltem elnémult lélegzettel.
Letérdeltem elé. A baba alig lehetett néhány napos. Az arca lilásra volt fagyva, az ajkai kékesek, mintha a hideg egyre beljebb harapott volna a bőrébe. A levegő körülötte is jeges volt.
– Van itt valaki? – kiáltottam kétségbeesetten. – Hall engem? Kié ez a baba?!
A hangom visszaverődött a házak faláról. Senki sem válaszolt.
A gyerek sírása elhalóba váltott. Tudtam, hogy nincs idő. A hidegben percek alatt tragédia történhet.
Óvatosan felemeltem.
Olyan könnyű volt, mintha levegőt tartanék a karomban. A kis ujjak görcsösen kapaszkodtak a kabátomba, mintha attól félt volna, hogy ismét elengedik.
– Semmi baj, kicsim… itt vagyok. Nem hagylak ott. –
Minden ösztönöm ordított, hogy vigyem haza.
A sálamat szorosan köré tekertem, a testemmel óvtam a széltől, és futni kezdtem. A lábam csattogott a fagyos kövön, a mellkasomban egyszerre vert a félelem és valami különös, égető felelősségérzés.
Mire felértem a harmadik emeletre, lihegtem, a karom zsibbadt, a baba pedig már csak halk, fájdalmas hüppögéseket hallatott.
Lídia néni a konyhában állt éppen, kezében gőzölgő kávésbögrével. Amikor meglátott, a bögrét kis híján elejtette.
– Jézusom, Lili! Mit hoztál te ide? – kérdezte rémülten.
(Lili – így hívott mindenki. A teljes nevem Liliána.)
– Egy babát. A padon találtam… teljesen egyedül volt. Meg volt fagyva. – lihegtem.
Lídia néni elsápadt, de nem kérdezett semmit. Csak odalépett, és végigsimított a kicsi hideg arcán.
– Szoptasd meg. Most azonnal. Ezt nem bírná ki sokáig.
Én pedig szó nélkül engedelmeskedtem.
Amikor a baba apró keze a ruhámba kapaszkodott, valami belém hasított. Egy érzés… talán ösztön, talán sors… nem tudom. De az biztos, hogy abban a pillanatban kötődni kezdtem hozzá.
Lídia néni végül halkan megszólalt:
– Drágám… fel kell hívnunk a rendőrséget. Tudod, hogy muszáj.
A szívem fájdalmasan összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. Mégis úgy éreztem, valami elveszik belőlem, ha el kell engednem ezt a kis életet.
A rendőrök húsz percen belül ott voltak. Óvatosan átvették a babát, mintha attól tartanának, hogy összetörik, és hálásan megköszönték, hogy megmentettem.
Amikor becsukták mögöttük az ajtót, mintha egy darabot vittek volna el a szívemből.
A TITOKZATOS HÍVÁS.
A rendőrök távozása után órákig ültem mozdulatlanul a kanapén. A karomban üres volt a hely, ahol addig az ismeretlen kisbaba feküdt. A takaró, amelybe csavartam, még őrizte a testmelegét. A szemem fájt a fáradtságtól, de képtelen voltam lehunyni.
Marcell csendesen aludt a kiságyában, a szuszogása finom, ritmikus leheletként töltötte be a szobát. Békés volt, mintha mit sem érzékelt volna abból, milyen viharon mentem át reggel óta.
– Drágám… pihenned kellene – mondta Lídia néni, miközben mellém ült. A hangja gyengéd volt, mégis aggódó.
– Nem tudok – feleltem fáradt mosollyal. – Folyton csak arra a pici arcra gondolok. Mi lesz vele? Ki intézi most az életét? Egyedül van…
– A kórházban jó helye lesz – simogatta meg a vállamat. – És majd megtalálják a hozzátartozóit. Hagyd, hogy az intézmények végezzék a dolgukat. Te már megtetted, amit bárki más talán nem tett volna.
Bólintottam, de belül valami nem engedett. Mintha egy láthatatlan szál kötött volna hozzám egy ismeretlen gyermeket.
Másnap estefelé, amikor a nap már lecsúszott a háztetők mögé, és a lakásban halvány narancsszín fény derengett, hirtelen megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám villogott rajta.
Először nem is akartam felvenni, azt hittem, valami reklámhívás. De aztán megéreztem azt a furcsa, belső késztetést… mintha a válasz ott rejtőzne.
– Halló? Itt Lili. – Halkra fogtam a hangom, nehogy felébresszem Marcellt, aki éppen a mellkasomon szunyókált.
Egy mély férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén – rekedtes, feszültséggel teli.
– Liliána Nagy? A babát megtaláló személy?
A gyomrom összeugrott.
– Igen… én találtam. Ki beszél? A rendőrségtől van?
Rövid csend következett, amelyben mintha a hívó is rendezni próbálta volna a gondolatait.
– Nem. De fontos, hogy találkozzunk. A megtalált csecsemőről van szó. Tudnom kell, pontosan hogyan és hol találta. Ma este négykor jó lenne. Feljegyez egy címet?
Gyorsan odanyúltam egy jegyzetfüzetért, előhúztam a tollamat, és leírtam a diktált címet.
Aztán lefagytam.
A cím pontosan az a hely volt, ahol takarítóként dolgoztam:
Budapest, Kálvin tér 8–10., a Navadium Biztosító Zrt. székháza.
Éreztem, ahogy a karjaim libabőrösek lesznek.
– Miért oda? Miért pont a munkahelyemre? Ki maga? – kérdeztem szorongva.
– Mindezt ott elmondom – válaszolta a férfi röviden. A hangjában valami könyörtelen elszántság csengett, mégis fájdalom húzódott mögötte. – Kérem, jöjjön el. Fontos.
Már bontotta is a vonalat.
Letettem a telefont, és csak bámultam azt a címet. Mintha a betűk fenyegetően vibráltak volna.
Lídia néni odalépett hozzám.
– Ki volt az? Mi történt?
– Nem tudom… – nyeltem nagyot. – Azt mondta, a babáról van szó, és hogy menjek be a céghez.
– Ez így nem jó. Ez gyanús, Lili! – ráncolta a homlokát. – Lehet valami baj. Egy idegen nem rángathat csak úgy be téged egy találkozóra!
– De mi van, ha mégis köze van a kisbabához? Ha segíthetek neki?
Lídia néni hosszan nézett rám. A szemében egyszerre tükröződött félelem és szeretet.
– Ha mész, én is elkísérlek. Nem engedlek egyedül.
– Nem lehet, Marcell… – intettem fejemmel a kisfiam felé.
– Akkor a lépcsőházban várok. De valahol ott leszek. Annyit engedj meg.
És én engedtem.
Délután háromnegyed négykor már a Navadium székházának előcsarnokában álltam. A hatalmas üvegajtók hideg fényt engedtek be, az acél és márvány felületek hűvösen ragyogtak. Az épület ilyenkor még félig üres volt; a dolgozók nagy része csak öt körül ment haza.
A portás rám emelte a szemét. Megismerte: minden reggel látta, ahogy a felmosóvödörrel elsietek a lift felé.
– Jó napot… én… időpontra jöttem. Engem hívtak. – Recsegett a hangom, mintha saját magamat is próbálnám meggyőzni arról, hogy jó ötlet volt idejönni.
A portás felvette a telefont, halkan beszélt, aztán bólintott.
– A tizedik emeletre kell mennie. Megvárják.
A liftben egyedül álltam. A számok lassan kúsztak felfelé: 4… 5… 6… A tenyerem izzadt. A szívem olyan hangosan vert, mintha minden egyes dobbanást visszhangozna a lift faláról.
A tizedik emelet üres volt, a padló frissen csillogott, a fény hidegen derengett a hosszú folyosón. Az iroda, ahová hívott, sötétkék üvegfallal bírt.
Beléptem.
A hatalmas iroda közepén egy férfi ült az asztal mögött. Őszes, mégis erőteljes alak volt, az arcát mély, árnyékos ráncok szántották fel – olyan ráncok, amelyek mögött nem pusztán kor, hanem fájdalom és veszteség lapult.
Felállt, amikor meglátott.
– Nagy Liliána? – kérdezte halkan.
– Igen. Én vagyok.
Bólintott, lassan, mély levegőt véve, mintha minden szava nehezére esne.
– Üljön le. Szeretnék beszélni magával… a tegnap talált csecsemőről.
A szívemben valami megmozdult. A hangjában az a fajta remegés volt, amit csak az ismer, aki már túl sokat sírt. Nem volt benne fenyegetés. Csak valami hatalmas, csupasz fájdalom.
Leültem.
A férfi néhány pillanatig csak meredt maga elé, majd lassan felemelte a tekintetét. És ami abban a pillantásban volt – mérhetetlen aggodalom, bűntudat, kétségbeesés –, az egyszerűen letaglózott.
– Az a kisbaba, akit maga megmentett… – kezdte halkan. – Az az én unokám.
ÚJ KEZDETEK, RÉGI SEBEK.
A férfi szavai úgy csapódtak belém, mint egy villám.
„Az az én unokám.”
Csak ültem ott dermedten, az ujjaim egészen elfehéredtek a karfába kapaszkodva.
– Az… unokája? Biztos? – kérdeztem alig hallhatóan.
A férfi bólintott. Elfordult, mintha időre lenne szüksége a következő mondathoz, aztán lassan visszanézett rám.
– Miklós vagyok. Szendrei Miklós. A cég vezérigazgatója. – biccentett az irodára célozva, de a hangjában semmi büszkeség nem volt. – A fiam… Áron… két hónapja elhagyta a feleségét. Nem bírták együtt tovább. A lánynak… Zsófinak… nem volt senkije. A szülei meghaltak, egy vidéki panzióban dolgozott, mielőtt Áron meg nem ismerte. Hirtelen kerültek bele ebbe az egészbe – házasság, gyerek, nagyváros… túl nagy teher lett nekik.
A férfi hangja elcsuklott. Hosszan sóhajtott, megtörölte az arcát.
– Zsófi tegnap este otthagyott egy levelet. Azt írta benne, hogy nem bírja tovább, egyedül. Azt írta… – itt a hangja megroppant, mintha a torkában éles kavicsok szorultak volna. – …hogy ha ennyire akartuk a gyereket, keressük meg mi magunk.
A csend olyan sűrű volt, hogy szinte mozogni sem mertem benne. A szavai visszhangoztak bennem: egy fiatal anya, aki összetört, és aki úgy érezte, nincs kiút. Aztán egy hideg pad… és egy újszülött.
Nehéz volt nem a saját történetemre gondolni. Máté halálára. Azokra az éjszakákra, amikor a fájdalom olyan mély volt, hogy azt hittem, nem bírom tovább én sem.
Miklós lehajtotta a fejét, majd újra rám emelte a tekintetét.
Az a férfi, akinek a neve egész Budapest gazdasági életében ismerősen csengett, most összetört, sebezhető emberként ült velem szemben.
– Ha maga nem talál rá… – suttogta. – …a kisfiam gyereke talán most nem élne.
Éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul. Nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem, és figyeltem őt, ahogy folytatja.
– Szeretném tudni… pontosan hogyan találta meg. Milyen állapotban volt. Mennyire volt… – megakadt, mintha nem akarná kimondani a szavakat. – …rossz állapotban.
Elmeséltem mindent. A hajnali hideget, a remegő kis testet, a kékes ajkakat, azt, ahogy a karomba kapaszkodott. Miklós minden szavamra figyelt, néha lehunyta a szemét, mintha minden leírás egy újabb tű volna a szívébe.
Miután befejeztem, a férfi hirtelen felállt. Megkerülte az íróasztalt, és mellém lépett. A tekintete olyan mély hálát tükrözött, amit nehéz volt elviselni.
A következő pillanatban… letérdelt elém.
– Megmentette a családom egyetlen maradék örömét – mondta rekedten. – Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg.
Meglepődve kaptam el a tekintetem.
– Ne… ne térdeljen le. Kérem. Nem kell köszönet. Nem tettem mást, mint amit bárki megtett volna.
– Nem. – megrázta a fejét. – A legtöbb ember hírt adott volna róla. Maga viszont cselekedett. Felmelegítette, megetette, vigyázott rá… úgy bánt vele, mintha a sajátja volna. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
A szívem összefacsarodott. Hirtelen ráébredtem, mennyire hasonlítunk: mindketten elvesztettük azt, akit szerettünk. És mindketten valami kétségbeesett kötelékkel kapaszkodtunk a gyerekeinkbe, az unokáinkba.
Végül ráemeltem a tekintetemet.
– Én… itt dolgozom. Takarítóként. – mondtam óvatosan.
A férfi szeme lassan kitágult. Éreztem, hogy most rakja össze a kirakós darabjait: a hajnalban dolgozó, fiatal nő, aki ölebe vett egy ismeretlen újszülöttet.
– Nem tudtam, hogy maga… – kezdte, de nem fejezte be.
– Nem baj – mosolyodtam el fáradtan. – Ez nem fontos.
– De az. – mondta határozottan. – Nagyon is.
Felpattant, visszament az asztala mögé, és mélyen szemembe nézett.
– Szeretnék segíteni magának. Azt szeretném, hogy a maga élete is jobb irányba induljon. Azt, hogy a kisfia olyan jövőt kapjon, amilyet megérdemel.
Összerezzentem.
– Maga… mit akar ezzel mondani?
– A cég fizeti a továbbképzését. Szakmai program, plusz tanulmányok. Amit csak szeretne tanulni: HR, asszisztencia, adminisztráció. Lehetőséget szeretnék adni, hogy előrébb jusson. Amit tett… több annál, mint amit egy köszönöm kifejezhet. Engedje meg, hogy segítsek.
Némán ültem. A szívem vadul kalimpált. A fejem tele volt ellenérzésekkel: Méltó vagyok én erre? Hálátlanság elfogadni? És ha visszaél vele? Nem akarok könyöradományt…
De a lelkem mélyén tudtam: ez most nem jótékonykodás. Nem kegy.
Ez hála, tisztelet… és valami sorsszerű.
A következő hónapok olyanok voltak, mint egy hosszú futás egy meredek dombnak felfelé. Minden nap dolgoztam, közben online tanfolyamokra jártam, tanultam HR-irányításról, munkajogokról, irodai szervezésről. Marcell nőtt, mosolygott, gügyögött, és ez adott erőt.
Volt, hogy éjjel kettőkor még a jegyzetek fölött ültem, a szemem csípett, a karom sajgott a sok munkától. Máskor Lídia néni tartotta bennem a lelket.
– Büszke lenne rád Máté – mondta gyakran, és ilyenkor könny szökött a szemembe.
Aztán eljött a nap, amikor megkaptam a bizonyítványt. És vele együtt egy új munkaszerződést.
Irodai asszisztens lettem.
Normális fizetésért. Normális munkaidőben.
Életemben először.
Ahogy felvettem a kis elegáns belépőkártyát, remegett a kezem.
De még ennél is megrázóbb volt, amikor Miklós megmutatta a cég új családi részlegét – egy kis bölcsődét a dolgozók gyerekeinek, ahol Marcell is helyet kapott.
– Maga adta az ötletet, Lili – mondta mosolyogva. – Azzal, hogy mennyire szeretettel fordul minden gyerek felé. A kisunokám is itt lesz. Gondoltam… talán nem baj, ha a gyerekek együtt nőnek fel.
A bölcsőde ajtajában két aprócska alak tipegve közeledett egymáshoz: az én fiam, Marcell, és az unoka, akit én találtam meg a hideg padon. Most már nagyobb volt, már gügyögött, és két lábon próbálkozott. A kisfiú megkapaszkodott Marcell kezében, és együtt kacarásztak.
Könny szökött a szemembe.
– Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen boldogságot látok – mondtam halkan.
Miklós a vállamra tette a kezét.
– A maga bátorsága hozta el mindannyiunknak ezt. Maga visszaadta az unokámat. Én pedig remélem, hogy cserébe egy új életet tudtam adni magának.
Felemelt fejjel néztem rá.
– Nem csak nekem… Marcellnak is. És ezért örökre hálás leszek.
És ott, a bölcsőde üvegfala mögött, két kisfiú nevetését hallgatva rájöttem:
egy apró pillanat az életben – egy döntés, hogy nem mész tovább, nem hunyod be a szemed, hanem cselekszel – mindent megváltoztathat.
Akkor a padon nemcsak egy magára hagyott kis gyereket találtam meg.
Hanem a saját reményemet is.
És azt hiszem…
ő is megtalált engem.
EPILÓGUS – A FÉNY FOLYTONOSAN VÁLTOZIK.
Tavasz lett.
A Duna felett puha, áttetsző páraréteg lebegett, és a reggeli napfény aranyszín foltokat rajzolt a víz felszínére. A Navadium székház udvarán cseresznyefák virágoztak; minden évben felfutottak a rózsaszín szirmok az ágaikon, de valahogy most mégis más volt minden. Mintha a világ körülöttem megváltozott volna — vagy talán én változtam meg.
Marcell és Ádám (így nevezte el a kisunokáját Miklós) a gyerekrészleg előtt ültek a babakocsijukban, és hangos, összefüggéstelen gügyögéssel beszélgettek. Néha úgy tűnt, mintha valódi szavakat formálnának, mintha egy titkos, csak rájuk jellemző nyelvet beszélnének.
– Hihetetlen, mennyire összenőttek. – hallottam Miklós hangját mögöttem.
Megfordultam. Ott állt, kezében egy bögre teával, és mosolya könnyedebben, békésebben ült az arcán, mint bármikor azelőtt.
– Mintha testvérek lennének – feleltem. – Biztosan érzik valahogy… mindazt, amin átmentek. A gyerekek néha többet értenek, mint a felnőttek.
Miklós lassan bólintott. Szemében valami mély, csendes hála vibrált.
– Amikor elveszítettem Zsófit… azt hittem, a világ összedől. Áron pedig még mindig küzd a történtek árnyékával. De ha rád nézek… rád és a kisfiadra… arra gondolok, hogy talán mégis létezik újrakezdés.
– Létezik – mondtam halkan. – Csak néha a legnagyobb sötétségből indul.
Miklós a két kisfiúra nézett, akik éppen egy színes csörgőt próbáltak közösen megragadni.
– Nézd csak őket – mosolygott. – Ők nem tudnak a múltról. Csak a jelen létezik nekik. A nevetés, a játék, a másik kinyújtott keze. Ha minden ember így indulna neki az életnek… milyen hely lenne ez a világ?
A szavaiban volt valami mélyen igaz, valami olyan, amit csak azok értenek, akik egyszer már megégették a kezüket a múlt árnyékában.
Csendben álltunk, miközben a két fiú önfeledten kacagott. A környező irodaépület visszaverte a hangjukat, mintha az egész udvar velük nevetett volna.
Néhány perc múlva Miklós megszólalt:
– Lili… tudod, miért gondolok rád minden reggel, mielőtt ideérnék?
Elpirultam, de megráztam a fejem.
– Mert emlékeztetsz arra, hogy az erő nem zajos, nem hivalkodó. Sokszor csendben jelenik meg, egyetlen döntésben, egyetlen mozdulatban… egyetlen karban tartott, magára hagyott kisbaba formájában.
A torkomban gombóc nőtt. A szemem sarkát megcsípte egy könnycsepp.
– Én csak tettem, amit kellett – mondtam rekedten.
– Pont ez az – mosolygott. – A hősiesség ritkán látványos. De amikor ott, azon a padon megálltál… az egész életünk megváltozott. Nemcsak Ádámé. Az enyém is. És a tiéd is.
Felemeltem a tekintetem az udvarra, ahol a gyerekek kacagása lassan elcsendesedett, ahogy elnyomta őket az álom. A napfény végigsiklott a babakocsikon, és puha, békés fényt vont köréjük.
Ebben a csendben rájöttem valamire.
Nem csoda történt azon a reggelen. Nem is szerencse.
Csak egy apró döntés született: hogy nem hunyom be a szemem a fájdalom előtt.
És ez a döntés most két kisfiú mosolyában élt tovább.
Miklós lassan mellém lépett.
– Szeretném, ha tudnád… – kezdte halkan – ...hogy a történetünknek nincs vége. Ez csak a kezdet volt. A fény, még ha néha halványodik is, mindig képes visszatérni. Csak hagyni kell, hogy utat találjon.
Elmosolyodtam.
– A fény mindig visszatalál – ismételtem. – Még akkor is, ha előbb meg kell érintenie a sötétséget.
A két kisfiú ekkor egyszerre mozdult, egymás felé nyúltak apró kezükkel, mintha tudnák: az ő életük már összefonódott.
És én ott, abban a tavaszi fényben, a Duna közelségében, a virágzó fák alatt megértettem:
A történetünk nem arról szól, hogy honnan indultunk. Hanem arról, hogy kik lettünk.
És arról, hogy néha egyetlen jó cselekedet elég ahhoz, hogy az ember saját fényét is visszanyerje.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 16. (vasárnap), 14:18
