A pillanat, ami mindenkit ledöbbentett: így hozott be egy kislányt a kórházba a németjuhász ?
A szitáló, hideg őszi eső apró, szürke fátylat vont Szeged fölé azon a hajnalon, amikor a történet elkezdődött. /A Szent Katalin Kórház üvegajtaja mögött már javában zajlott a reggeli műszakváltás\: a folyosókon fáradt arcok suhantak, kávéillat keveredett fertőtlenítővel, és az éjszakai nővérek alig várták, hogy levehessék végre a maszkot és kifújják magukat\./
Senki sem sejtette, hogy néhány másodpercen belül olyan jelenet fog kibontakozni előttük, amilyet még a legöregebb ápolók sem láttak pályájuk során.
Az automata ajtó hirtelen csusszant egyet, mintha egy láthatatlan kéz húzta volna félre. A hangja visszhangzott a csupasz csempéken. Aztán minden lelassult.
A küszöbön egy német juhászkutya állt. Hatalmas, sötétbarna szőre csapzott volt az esőtől, mancsai sárosak, a tekintete azonban olyan céltudatos, olyan emberi volt, hogy a recepciós, Fekete Adrienn önkéntelenül is elakadt a mozdulatban. A kávés pohár kiesett a kezéből, végiggurult a padlón, majd hangtalanul megállt a fal tövében.
A kutya hátán ott feküdt egy kislány. Alig tízéves lehetett, vékony kis testét mintha a hideg levegő is szét akarta volna fújni. Az arca hamuszürke volt, ajkai kékesek, barna haja összetapadt, ruháján sötét foltok terjedtek — vér, sár, és valami megmagyarázhatatlan reményvesztettség.
A kórházban egyszerre szűnt meg minden hang.
A nővérek, akik addig sürögtek-forogtak, tétován torpantak meg. A két ügyeletes rezidens egymásra nézett, mintha nem hinnék el, amit látnak. A biztonsági őr egy pillanatra elfelejtette megnyomni a rádióján a riasztógombot. Úgy álltak mind, mint akiket egy láthatatlan kéz fagyasztott meg.
És a kutya… csak állt. Nem ugatott, nem morgott, nem rogyott össze. Türelmesen, erősen, elszántan tartotta a kis testet, mintha pontosan tudná, hogy most minden másodperc számít.
Aztán egyetlen hang törte meg a dermedtséget.
– Gyermektrauma! Azonnal! – kiáltotta el magát dr. Balla Katalin, a sürgősségi osztály vezetője, aki jókor hagyta el az irodáját. Olyan éles volt a hangja, mintha ostort csattintott volna a levegőben.
A varázs megtört. A kórház visszazökkent a mozgásba.
A nővérek rohanni kezdtek, a hordágyak csörömpöltek, infúziós állványokat húztak elő, defibrillátor éledt fel. A rezidensek egyszerre kapták fel a kislányt a kutya hátáról, vigyázva, mintha porszem lenne, aki bármely pillanatban eltörhet.
A kutya először nem mozdult. Megvárta, míg a kezek biztosan tartják a kislányt. Csak aztán lépett hátra egyet, de továbbra is szorosan követte őket, minden izma feszült figyelemben.
– Adjátok meg a nevét! – kiáltott fel az egyik nővér, miközben már a traumaellátó felé száguldottak.
– Nincs neve! – mondta Katalin. – Senki sem tud semmit. Hol találták?
Erre döbbent csönd lett.
– A kutya hozta be — suttogta Adrienn, aki még mindig nem ocsúdott fel a sokkból.
A doktornő arca megkeményedett, de szemében valami meleg, mély tisztelet villant.
– Akkor nélküle egy lépést sem teszünk.
És így is lett.
Ahogy a kislányt bevitték a traumaellátóba, a német juhász — akit a személyzet ekkor még csak „Kutyus”-nak hívott — az ajtó elé telepedett. A testét összegömbölyítette, de tekintete éberen követte a bent mozgó árnyakat. Amikor egy nővér megpróbálta félreterelni, a kutya halk, szívszorító nyöszörgést hallatott, nem fenyegetőt, hanem könyörgőt.
– Hagyd… – szólt rá Katalin. – Ő hozta be a kislányt. Jogában áll itt várni.
A következő órák zűrzavarosak voltak: vérképek, ultrahang, CT, oxigéntámasz, gyors döntések és még gyorsabb kezek munkája. A kislány állapota súlyos, de stabilizálható volt. A személyzet feltűnés nélkül egymás között suttogta:
– Hogy a csudába vitt egy kutya a hátán egy gyereket kilométereken át?
– Tudod, merre van az erdő? Onnan jött… hány órája mehettek…?
– És honnan tudta, hol a kórház?
Senki sem tudta.
Kint, az ajtó előtt a kutya új nevet kapott.
– Legyen… Zengő – mondta az egyik fiatal rezidens, Szalai Gergő. – Ahogy belépett, ahogy visszhangzott a lépte… mintha az egész kórház szóhoz jutott volna miatta.
A név rajta maradt.
És Zengő, a német juhász, ott feküdt az ajtó előtt, esőtől csapzott bundával, fáradt szemekkel, de megmozdíthatatlan hűséggel.
Aztán eljött a pillanat, amikor minden csöndes lett.
Bent az orvosok épp egy utolsó ellenőrzést végeztek. A lány lélegeztetőgépen volt, de már nem ingadozott olyan veszélyesen a pulzusa. A vérzéseket sikerült csillapítani, a sérüléseit ellátni. Még mindig törékeny volt, mint a harmatra fagyott falevél, de esélye végre volt.
Amikor kihozták a hordágyon, hogy átvigyek az intenzív osztályra, Zengő felpattant, szemében olyan fény lobban, mintha a világ összes reménye egyszerre éledt volna fel benne.
A hordágy mellé lépett, majd lassú, határozott mozdulatokkal kísérte a személyzetet a liftig.
– Ha beférne a kórterembe, beengedném – morogta félhangosan Katalin doktornő, miközben elmosolyodott.
Az intenzíven a kutyát lefektették az üvegfal mellé. Az ápolók még takarót is hoztak neki, amit először csak félve tűrt, aztán hagyta, hogy ráterítsék.
Nem aludt el. Órákon át figyelte a kislányt.
A hajnal már halvány rózsaszínre színezte az eget, amikor a kislány végre megmozdult.
Először csak az ujjai rezdültek. Aztán kinyíltak a szemei — lassan, mintha nehéz ködből emelkednének felszínre.
Zengő abban a pillanatban felemelte a fejét.
A lány suttogott valamit. A szavak először elhalványultak a lélegeztetőgép ritmusában, de aztán tisztábban, gyengén, mégis biztosan eljutottak mindenkihez:
– Zengő…
A kutya felkelt. Odaállt az üvegfalhoz, mancsát finoman rátette, és hangtalanul, mélységesen figyelt.
A jelenlevők közül többen elsírták magukat.
– Istenem… – suttogta az egyik nővér. – Ő a gazdája.
Csakhogy, mint később kiderült… ennél sokkal, sokkal több kötötte őket össze.
AZ ÉJSZAKA, AMELY MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT.
Az intenzív osztályon a gépek lassú, ritmikus pittyegése töltötte be a levegőt. A kislány — akinek nevét még mindig nem ismerték — lassan visszazökkent az álomba a fájdalomcsillapítók és a kimerültség hullámai között. De most már nem volt egyedül: Zengő a kórterem ajtaja előtt feküdt, fejét két mellső mancsára hajtva. Minden apró rezdülését arra irányította, hogy hallja, érzi-e a kislány légzését.
Kint, a folyosón a személyzet csendesen beszélgetett. A kérdések egyre hangosabban kavarogtak.
– Valakinek tudnia kell, ki ez a gyerek… – mondta Gergő, az egyik rezidens.
– Hol van a családja? – csatlakozott hozzá Katalin doktornő. – Ilyet még soha nem láttam.
És ekkor lépett oda halkan, tétován az éjszakai portás, Borbély Misi.
– Doktornő… szerintem… talán van egy nyomunk.
Mindenki felé fordult.
– A biztonsági kamerák… – kezdte Misi, és a hangja megtört. – Láttam, ahogy kijönnek az erdőből. Nem akárhonnan jöttek. A Maros-part felől.
A jelenlévők meghűlve hallgatták.
– Ott nincsenek házak – mondta az egyik ápoló. – Csak az a fenyves, meg…
– A régi tanyasor – bólintott Misi. – És a lakatlan faházak. Némelyiket már benőtte a bozót. De valamikor lakták őket.
Gergő elsápadt.
– Azt mondod… lehet, hogy ott történt valami?
A portás csak hallgatott. A szeme egy pillanatra a kutyára siklott.
– Azt mondom… – felelte halkan –, hogy ez a kutya valamit látott, és valamitől menekült. És magával hozta azt, akit még meg tudott menteni.
A múlt felé fordulunk: a kislány és Zengő története.
Amíg a kórházban találgattak, a kislány — aki ezalatt már félig ébren volt, ám még túl gyenge és zaklatott ahhoz, hogy beszéljen — emlékei lassan felszínre bukkantak.
– „Anya… ne…”
– „Zengő, siess… kérlek…”
– „Futnunk kell…”
Akik hallották, összeszorult gyomorral néztek össze.
Ám ezek az emlékek — képek, hangfoszlányok, érzések — később, amikor a kislány végre beszélni tudott, tiszta, éles jelenetekké álltak össze, mint egy szétszórt mozaikdarab, amelyet valaki gondosan visszailleszt a helyére.
Aznap este, amikor minden elkezdődött, a kislány — aki a Lili nevet viselte – és édesanyja egy régi, elhagyott faházban húzták meg magukat a Maros-part mellett. Menekültek voltak — nem a törvény elől, hanem egy olyan férfi elől, aki évek óta üldözte őket. Egy férfi elől, akitől az édesanya, Ágnes évekkel korábban elvált. A férfi azonban nem fogadta el ezt.
A bántalmazásból való kilépés jó döntés volt… csak veszélyes.
A faház, amelyben aznap este meghúzták magukat, csupán ideiglenes búvóhely volt. Ágnes azt tervezte, hogy reggel új városba mennek, ahol senki nem ismeri őket. De a sors másképp akarta.
A sötétségben váratlan léptek közeledtek.
Lili azonnal megérezte. Zengő — aki már két éve volt a család hűséges társa – felmordult, de Ágnes csitító kézmozdulattal a földre küldte.
– Csendben, fiúkám… csendben.
A léptek azonban nem álltak meg.
Az ajtó zörrent, és a férfi belépett.
Nem kiabált. Nem rohant. Olyan lassan lépett be, mintha biztos lenne benne: zsákmánya sehová sem menekülhet.
– Azt hitted, elbújhatsz előlem? – hangzott kemény, hideg hangján. – Ágnes… te bolond.
Lili sikoltani akart, de az édesanyja maga mögé húzta. A kutya halkan vicsorgott — de nem támadt. Még.
A következő percek elmosódtak. Ágnes próbálta visszatartani a férfit, a férfi dühöngeni kezdett, a kislány arcán könnyek csorogtak, a kutya ugrásra készült. Végül a harc elkerülhetetlenné vált: Zengő a nő és a gyerek közé vetette magát, a férfi pedig egy tompa tárggyal lesújtott rá.
A következő hang… Lili kiáltása volt.
A kutya dülöngélt, mégis talpon maradt. Ágnes azonban ekkor összeesett — a vállából vér szivárgott. És minden hirtelen elsötétült.
A menekülés.
Lili később csak arra emlékezett, hogy Zengő a karjába nyomta nedves orrát, majd finoman, mégis határozottan taszította őt kifelé a félig nyitott ajtón.
A kislány sírva rogyott össze.
– Nem hagyhatjuk itt anyát… nem…
Zengő felnyüszített, majd ismét taszított rajta.
A kislány végül felkapaszkodott a kutya hátára. Nem volt ez új számára — sokszor lovagolt rajta játékból, nevetve, életvidáman.
De most nem nevetett.
Most kapaszkodott, lihegett, és minden lélegzetvételével azt kívánta, hogy bárcsak felébredne ebből az egészből.
A kutya pedig futni kezdett. Az éjszakában. A hideg esőben. A fájdalomtól elhomályosult tekintettel, de töretlen akarattal.
Lili sokszor álmodott arról az útról. Néha csupán a sötét erdő derengett fel, máskor a Maros jéghideg illata, megint máskor a kutya zihálása, amely mégis olyan ritmusosan szólt, mint egy metronóm — tartva benne a lelket.
És az erdő egyszer csak véget ért.
A kutya megállt.
Felnézett egy épület fényére. Mintha felismerte volna. Mintha pontosan tudta volna, mit jelent.
A Szent Katalin Kórház bejáratát.
A jelenbe visszatérve.
Amikor Lili a kórházban eszméletre tért, még túl gyenge volt ahhoz, hogy mindezt elmondja. De teste reagált valamire, ami mélyebben volt, mint a szavak: Zengő hívó erejére.
És ahogy a kutya ott ült az üvegfal előtt, nyüszítő sóhajai megtöltötték a folyosót olyan szomorúsággal, amelyet csak az ért, akinek valaha is volt hűséges barátja.
Katalin doktornő ekkor lépett oda mellé. Leguggolt, és megsimogatta a kutya fejét. A juhász lassan felnézett, barna szemeiben gyermeki félelem és felnőtt bölcsesség egyszerre csillogott.
– Te már tudod, ugye? – kérdezte a doktornő halkan. – Tudod, mi történt. És tudod, hogy még nincs vége.
A kutya orra remegett. Mintha értené.
Mert valóban nem volt vége.
A rendőrség még nem indult el a tanyasorra. A férfi még szabadon volt. És Ágnes, Lili édesanyja…
…még életben lehetett. Vagy már túl késő volt.
A következő órákban minden eldőlt.
AZ IGAZSÁG ÉJSZAKÁJA.
A kora reggeli fény halvány csíkokra hasította a kórház folyosóit. A nővérek halkan beszélgettek, a rezidensek kávéval próbálták ébren tartani magukat, de mindenki a kislány és a kutya körül sűrűsödő csendet figyelte.
Lili aludt. Zengő őrizte.
A doktornő, Balla Katalin, a kutyának háttal állt az intenzív üvegfala előtt. Úgy nézte a gépek villódzó kijelzőit, mintha azok mesélnék el a választ minden kérdésre.
Aztán mobiltelefonja halkan rezdült.
A Rendőrségtől jött az értesítés.
A doktornő mély levegőt vett, és elindult az osztályvezetői irodája felé, ahol már várt rá két nyomozó: Horváth Zsolt százados és társa, Bognár Lídia főtörzs.
A beszélgetés rövid, mégis súlyos volt.
– Megnéztük a biztonsági kamerákat – kezdte Zsolt. – Valóban a Maros-part felől érkeztek.
A doktornő ökölbe szorította a kezét.
– Találtak… valakit?
A nyomozó arca komorrá vált.
– Egy asszonyt találtunk. Súlyos állapotban.
– Él? – szakította félbe Katalin.
– Igen. De nagyon gyenge. Azonnal műteni kellett. Már úton van ide, a megyei ügyeletről hozzuk át.
A doktornő szeme megtelt könnyekkel, bár próbálta palástolni.
– És a férfi? – kérdezte halkan.
Lídia bólintott. – Eltűnt. A faházban harc nyomai, vér, törött bútorok. A férfi kocsiját látták a környező utaknál. Nagy valószínűséggel menekül. De elfogjuk. Ez már országos körözés.
A doktornő sóhajtott.
– Akkor a kislánynak el kell mondanunk, hogy az édesanyja életben van.
– Még várjanak vele – javasolta Zsolt. – Amíg nem erős kicsit. A sokk elég nagy így is.
A doktornő bólintott. A döntés helyes volt. De a szíve mélyén tudta, hogy a kislány úgyis érezni fogja. Nem lehet titkokat tartani egy olyan gyerek előtt, akit már átitatott a félelem és a remény között feszülő, vékony kötél.
A kislány ébredése.
Lili csak dél körül tért magához. Az első dolog, amit megérzett, a fertőtlenítő szaga volt. A második — a kopogó eső halk, tompa moraja az ablakon. A harmadik pedig…
…a kutya lélegzetének ismerős ritmusa.
Amint kinyitotta a szemét, Zengő azonnal felpattant, és odanyomta az orrát az üveghez. A farkát nem csóválta — a kórházi padló nem erre való –, de egész teste vibrált a megkönnyebbüléstől.
A kislány ajkán gyenge mosoly jelent meg.
– Itt vagy… – suttogta.
A nővér, Réka, aki bent ült mellette, lassan megsimította Lili karját.
– Jó reggelt, édesem. Igen, itt van. Egész éjjel veled maradt. Nem mozdult onnan.
Lili szeme megtelt könnyel.
– Mi… mi történt anyával? – kérdezte remegve.
Réka hezitált. A doktornő utasítása szerint még nem volt szabad mindent elmondani. De Lili olyan könyörgő szemmel nézett rá, olyan őszinte, félelemmel átszőtt szeretettel, hogy Réka képtelen volt hazudni.
– Annyit tudok… hogy megtalálták – mondta végül halkan. – És most orvosok vigyáznak rá. A legjobb helyen van.
A kislány bólintott. Nem kellett részletekbe menni. Érezte, hogy az anya és a lánya közti kötelék nem tört el.
– Látni fogom…? – kérdezte félénken.
– Amint stabil lesz. Ígérem.
A kislány tekintete újra Zengőre siklott.
– Ő is jöhet velem?
Réka meleg mosollyal nézett rá.
– Szerintem ő most már bárhová jöhet veled.
A félelem visszatérése.
Délutánra a kórház előterében megjelentek a helyi újságírók. A biztonsági szolgálat igyekezett távol tartani őket, de néhány szó így is kiszivárgott a folyosókon:
„Brutális támadás…”
„Gyereket mentett a kutya…”
„Lefegyverzett apa menekül…”
A nővérek próbálták elhallgattatni ezeket a hangokat. Nem akarták, hogy Lili meghallja. De a félelem már így is beette magát a kórház falai közé, mint a nedvesség a régi bútorok közé.
Estére újabb információ érkezett a rendőrségtől:
A férfi visszatérhet. Lehet, hogy megpróbálja befejezni, amit elkezdett.
Katalin doktornő tehetetlen dühvel csapta be az irodája ajtaját.
– Itt egy gyerek, akit halálra kergettek! Egy édesanya, aki élet-halál között lebeg! És egy kutya, aki többet tett értük, mint a világ összes intézménye! És most azt mondják, idejöhet a támadó?! Épp ide?!
Zsolt próbálta nyugtatni.
– Növeljük a biztonságot. Őrök minden ajtónál. De higgye el… ő el fog bukni. A helyszínen hagyott vérét elemezzük. Tudjuk, hogy sérült. Előbb-utóbb ellátásra lesz szüksége. És ott fogjuk el.
A doktornő még így is nehezen nyugodott meg.
Az este, amikor minden eldőlt.
Kint sötétedni kezdett. A vihar elült, de a levegő súlyos és fullasztó lett, mint egy baljóslatú csend előtti pillanat.
Lili egyre nyugtalanabb lett. Időnként felriadt, és a kutyát hívta. Zengőt beengedték — nem törődve a szabályokkal. A kutya finoman felugrott az ágya mellé, lehajtotta fejét a kislány lábához, és figyelte lélegzését.
Éjfél körül a rezidens, Gergő, belépett, hogy ellenőrizze a lányt.
– Minden rendben – suttogta. – Pihenjetek.
Ám amikor kilépett a kórteremből, egy árny mozdult a folyosó végén.
Gergő megtorpant.
Az árny lassan közeledett.
A fény még csak részben világította meg…
…de az alak járása bizonytalan, mégis céltudatos volt.
A férfi volt.
A támadó.
Véres ing, kapkodó légzés, üres, őrült tekintet. A karja fel volt kötve — valószínűleg súlyosan megsebesült, talán épp Zengő harapása miatt.
– Hát itt vagytok… – sziszegte. – Mind itt vagytok.
Gergő hátrált volna, de elakadt a lába. A férfi előrébb lépett. A kórház minden biztonsági rendszere ellenére valahogy bejutott. Talán a személyzeti alagúton át. Talán lopott kártyával. Senki sem tudta.
A férfi arcán őrült vigyor jelent meg.
– A lányom… az enyém.
És megindult.
De mielőtt elérte volna a kórterem ajtaját, hirtelen egy barna árnyék robbant ki onnan.
Zengő volt.
A hatalmas juhász hangos, dörgő ugatással vetette magát az emberre. A férfi elvesztette egyensúlyát, hátraesett, és nekicsapódott a falnak. A kutya nem engedte, hogy közelebb jusson. Testével pajzsként állt a kislány és a támadó között.
A férfi dühösen ordított:
– Takarodj! Félre innen! Az enyém!
A kutya vicsorgott. A fülét hátracsapta. Minden izma megfeszült. És amikor a férfi újra felé rohant, Zengő nekiment, teljes erejéből.
A kórházi személyzet kiabálva rohant elő. A riasztót megnyomták. A férfit végül a rendőrök fogták le, akik perceken belül odaértek.
Amikor a veszély elszállt, Zengő megállt a folyosó közepén, zihálva, vérző manccsal. De a tekintete továbbra is Lili szobájára szegeződött.
A végső pillanatok.
Másnap reggel a kórházban felsóhajtott a város. A támadót letartóztatták. Ágnes túlélte a műtétet, és stabil állapotba került. Amikor magához tért, első szava ez volt:
– Lili… és Zengő… jól vannak?
És amikor végre elvitték hozzá a kislányt, Lili remegve simult anyja karjába.
– Azt hittem… elveszítelek – suttogta Ágnes.
A kislány csak annyit mondott:
– Zengő megmentett minket.
A kutya pedig csendben leült melléjük. A szeme meleg volt, értelmes, fáradt. Ágnes megsimogatta a fejét, és könnyek között súgta:
– Köszönöm… köszönöm, hogy vigyáztál rá.
Epilógus – Egy új élet kezdete.
Hetekkel később a kórház udvarán különös jelenet zajlott.
Lili tolószékben ült, lábán még kötés volt, de mosolygott. Ágnes mögötte állt, még mindig gyenge, de élőbb, mint valaha. Zengő a lábuk mellett feküdt, fejét a kislány térdére hajtva.
A doktornő odalépett hozzájuk.
– Gondolom… arra készülnek, hogy végre hazamenjenek – mondta mosolyogva.
Ágnes bólintott.
– Igen. Egy új helyre. Távol innen. És most már biztos otthon lesz.
– És a kutya? – kérdezte Katalin.
Lili karjait Zengő köré fonta.
– Ő mindig velünk lesz. Mindig.
A doktornő elérzékenyülten nézett rájuk.
– Tudják… sok történetet láttam már. Sok életet. Sok tragédiát. De olyat, ahol egy kutya így ment meg egy gyereket… keveset. Talán egyszer könyv születik róla.
Lili mosolyogva felelt:
– Nem kell könyv. Nekem… ő a történet.
A háromszemélyes kis család lassan elindult az udvaron át az új élet felé. Zengő léptei csendesek voltak, de minden egyes mozdulatában ott volt az az elsöprő hűség, amely átsegítette őket a legsötétebb éjszakán.
És akinek valaha is volt ilyen kutyája, tudja:
vannak hősök, akik nem beszélnek, nem kérkednek, nem kérnek semmit… csak szeretnek — feltétel nélkül.
Zengő ilyen volt.
És örökre az is maradt.
Amikor Lili és édesanyja végre elhagyhatták a kórházat, a Maros-parti éjszaka rémképei már csak halvány, távoli árnyként kísértették őket. Egy új város várt rájuk, új otthon, új remények — és velük tartott az, aki nélkül talán egyikük sem élte volna túl azt az éjszakát.
Zengő csendesen, büszkén lépdelt mellettük. Nem kellett neki jutalom, taps vagy történetek. Ő csak tette, amit érzett: védte azt, akit szeretett.
Lili minden reggel azzal ébredt, hogy a kutya orra melegen az arcához ér. Ágnes pedig minden nap hálát adott azért, hogy az élet — bármilyen kegyetlen is volt egykor — végül visszaadta neki a lányát.
A sebhelyek még gyógyultak, de a félelem lassan elhalványult. Ami maradt, az a szeretet volt.
És ahogy teltek a hetek, egyre biztosabban tudták:
nem az a hős, aki nagy szavakat használ — hanem az, aki akkor is kitart, amikor mindenki más elbukna.
Zengő ilyen hős volt.
És most már örökre családtag.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 28. (péntek), 14:39
