A pincérnek se könnyű!

Telefoncsörgés.
- Itt a Bisztró. Miben segíthetek?
- Milyen konyhát visznek?  - kérdezi az affektáló hang.
- Olaszt, hölgyem.
- És mi a ma esti szusi specialitás?
Pillanatnyi csönd.
- Nálunk nincs szusi, hölgyem.
- Miért nincs?
- Mert ez nem japán étterem?!
Újabb szünet.
- Tonhaluk van?
- Van.
- Nem csinálnának belőle szusit?

/A sztori igaz\./

Egy példa arra, hogy néha mekkora marha a kedves vendég és milyen nehéz a pincérsors.

 Gondoljunk csak bele: a pincér többet tud rólunk, mint sejtenénk. Annyi emberrel trécsel naponta, hogy már a nem verbális jelzésekből is simán összerak egy jellemrajzot. Mikor belépünk az étterembe már sejti, hogy könnyű lesz-e velünk, mikor fészkelődni kezdünk látja, hogy a mosdót keressük, mikor lelkesen dicsérni kezdjük a munkáját, már tudja, hogy rossz borravalót kap, és amikor a keresztnevéről érdeklődünk felkészül rá, hogy lehordják.

Nem minden alap nélkül kategorizálja hát a vendégeket.

Egy amerikai pincérsrác Waiter Rant nevű blogjában összeállított egy listát a hülye vendég jellemzőiről, mi pedig megkértünk pár pesti vendéglátóst, ellenőrizze azt. Egyetértettek. A legidegesítőbb vendég kategóriájába azok tartoznak, akik képtelenek kulturáltan viselkedni, akik nem köszönnek, az ajtón belépve észre sem veszik az eléjük siető pincért, akik nem ismerik azt, hogy kérem és köszönöm, vagy akik egyszerűen hülyének nézik az embert. "Egyszer egy idősebb pasas jött be hozzánk egy huszonéves fiúval. Miután megkapták a főételt szólt a pincér, hogy menjek az asztalhoz, mert problémás a vendég." - mesélte egy pesti étterem vezetője - "Kiderült, hogy a férfi szerint nem fogast, hanem valamilyen más, tengeri halat kapott.

Elnézést kértem, bár megemlítettem, hogy ez lehetetlen, hiszen édesvízi halakon kívül kizárólag lazacot tartunk. A férfi morgolódott, majd pár perccel később közölte, hogy társa húsa pedig nem bélszín. Mivel hátszínt nem tartunk, ez sem volt valószínű, így megkérdeztem a fickótól, hogy egyáltalán szándékában áll-e fizetni. Mert ha erről szól a műsor, hát legyen a ház vendége, de ne rabolja az időmet. Mikor végeztek, persze fizetés nélkül indultak a kijárathoz, én meg utánuk szóltam, hogy milyen sört ittak. Dréhert, válaszolta a férfi. Na, mondom, akkor legalább ez egyezett, szóval akár ki is fizetheti. Megtette."

Az ingyen kosztot persze még számos más trükkel is el lehet érni.  A leggyakoribb, hogy a vendég evés után közli, hogy nem ízlett az étel, esetleg túl drágának találja. De van olyan is, aki a drámaszakkörben szerzett tapasztalatát kamatoztatja. "Volt olyan vendégem" - írja az amerikai blogger - "aki nekiállt balhézni a főétel alatt, hogy ő rosszul lesz a fokhagymától, és vigyem előle tányért. Az ég szerelmére, olasz étterem vagyunk, minden tele van fokhagymával. Kivéve talán a tiramisut. Odahívtam a főnököt. Amikor ő udvariasan közölte, hogy a kisasszony utolsó fűszálig elfogyasztott salátájában is volt fokhagyma, a nő látványosan allergiás rohamot kapott."

Egyszerűbb taktika, ha valaki alkudozni kezd az árakon vagy bogarat, vakolatot szór az ételébe (persze csak a miután jóllakott), hogy panaszkodhasson, esetleg hajszálat használ. Arra mondjuk egyébként is nagyon háklis tud lenni a kedves vendég. A TV Paprika magazin séfje egyszer minden munkatársával egyetemben felvonult az étterem közepén, hogy az őrjöngő vendég leellenőrizhesse kié az a hosszú szőke hajszál, amit a szószából halászott ki.

Pechjére egyedül a vendég volt szőke.

Aztán ott vannak a bunkóság olyan formái, amikor a kedves vendég pökhendiségében nem lát túl az orrán. Szombat este a legjobb asztalt követeli, pedig nincs foglalása, késik, de nem szól vagy egyszerűen el sem megy, mert öt másik helyen is foglaltatott asztalt és mást választott. Nagy ügy. Az, hogy a vendéglős mennyit bukik az üresen várakozó asztalon, lényegtelen. Van, aki úgy érzi, attól mert fizet a kajáért bánhat úgy a felszolgálólánnyal mintha egy bordélyban lenne, és azt is simán megkérdezi, hogy igaziak-e mellei.

Persze nem kell félteni a nőket sem. Amerikai pincérünket fogdosták, az orális szexről faggatták, végül a számtalanszor elhangzó kérdésre már csípőből lökte a "szerintem remekül néz ki asszonyom" választ.

Az anonim pincér listáján külön figyelmet szentel azoknak, akik pozíciójukat próbálják fitogtatni. A "tudja ki vagyok én?, tudja kinek dolgozom?"  kezdetű kínos monológokon túl a "tulaj jó barátom" kijelentést tartja a legmókásabbnak. Gondoljon csak bele: ön szerint a pincérek nem tudják kik a tulaj valódi barátai? Így hát jobb, ha a kedves vendég a fenyítésre érettebb eszközt talál.

Akadnak olyan vendégek, aki nem zsigerből bunkók, és valószínűleg nem is akarnak rosszat, de kényeskedésükkel, bizarr szokásaikkal bevésik magukat a pincér emlékezetébe. A szakmabeliektől hallottunk olyanról, aki kizárólag maga szereti elkészíteni a limonádéját, aki elhozza saját teáját, előételét a vendéglőbe, aki új fogásokat talál ki vagy egyszerűen nem bír nem spórolni.

"- Még egyszer, mi volt az a bélszínes ételük? - kérdezte az ideges madárszerű asszony a tizenkettes asztalnál.
- Bélszín zöldbormártással, asszonyom.
- Kérhetem a bélszínt mártás nélkül?
- Természetesen.
- Mennyibe is kerül a bélszín?
- Négyezerötszáz forintba.
- Ha szósz nélkül kérem olcsóbb? "

A megszállott borkóstolók szintén az ártalmatlan kategóriába sorolhatók. Amerikai pincérünk szerint eleve béna, ha valaki a dugót szagolgatja (különösen, ha az műanyag), de amikor húsz percen át tart a borkóstolási rituálé a ház egyik legolcsóbb boránál, azt nehezen bírja röhögés nélkül.   "Rendszeresen járt hozzánk egy német, aki mindig más üzletfeleket hozott. A borhoz nem értett, de az volt a szokása, hogy alkalmanként két-három palackot is kinyittatott, majd visszaküldte őket, mondván, hogy dugóízüek." - meséli a pesti vendéglátós - "Mikor meguntam, hogy azért termel nekem plusz költségeket, hogy felvágjon az üzletfelei előtt, megmondtam neki, hogy mindketten tudjuk, a boroknak semmi baja, és tőlem csinálhatja tovább ezt a műsort, de akkor mindent, amit kinyittat felszámolok neki. Rábólintott, aztán továbbra is visszaküldte a borokat."

Ha jó vendégek akarunk lenni, olyan dolgokra is figyelnünk kell, amik talán eszünkbe sem jutnak. Például arra, hogy mennyivel könnyebb a konyhának és mennyivel kevesebb várakozás nekünk, ha egyszerre rendeljük meg az elő- és főételt. Aztán, jobb, ha nem rágcsálunk órákig egy tál rukkolát csapvízzel, ha egyébként tele az étterem, és nem rángatjuk, veregetjük, de leginkább egyáltalán nem érintjük meg a felszolgálókat. Akár egy sztriptízbárban. Aztán érdemes előre szólni, ha külön fizet az asztaltársaság, elsőre (de legalább másodikra) megjegyezni a napi ajánlatot és borravalóként nem gyorséttermi kupont, papírrepülőt, vallási képet, afgán aprót vagy drogokat adni. Ha mégis megtesszük, a pincérnek akkor is marad egy jó túlélési stratégiája: tudja, hogy egyszer mindenki távozik.

Forrás: carlpearce.deviantart.com

2015. március 02. (hétfő), 12:01