Igaz történet: A szerelem gyógyított ki a rákból

„Asszonyom három napja van arra, hogy eldöntse, kés alá fekszik, vagy sem. Nem áltatom – tette hozzá az orvos –, lehet, hogy az operáció során el kell távolítanom az egyik mellét.”

Fiatal voltam még, negyvenen innen. /Élni akartam, szeretni és szeretve lenni\./

Nőként élni, anyaként – teljes életet. A szokásos gondolatok kavarogtak a fejemben: Miért pont én, miért pont így, miért most, miért ilyen hamar?

Három napon át csak bőgtem. Sorra hívtam a barátaimat, s ők velem együtt sírtak a telefonban. Egy barátom volt csupán a kivétel. Ő, aki később a férjem, életem legnagyobb szerelme lett. Akkor persze még nem tudtam, hogy egymásnak rendelt minket a sors.

Változtatnom kell!

Csak később döbbentem rá, hogy semmi sem történik az életben véletlenül. Az én betegségem akkor, ott, figyelmeztetés volt, és útmutatás ahhoz, hogy merre menjek az életemben tovább. Figyelmeztetés volt, hogy az út, amelyen járok, rossz, ha nem fordulok meg, nem változtatok, a halálba vezet.

Ő, aki akkor még csupán egy volt a barátaim közül, végighallgatta zokogással meg-megszakított történetemet, majd azt mondta: „Ha úgy érzed, hogy befejezted az önsajnálatot, és elhatároztad, hogy teszel valamit az életedért, hívj, és én veled leszek.” Ezzel letette kagylót.

Akkor már tíz éve éltem Amerikában.

Pont tíz évvel korábban történt, hogy a fiam unszolására elhatároztam, elhagyom Magyarországot. Nem volt semmi, ami itthon tartott volna. A férjemtől csúnya és hosszú válóper után teljesen elhidegültem. Egy fél házrésszel, egy kis kamasszal, és egy értéktelen szakmával nem sok lehetőségem volt. Nem akartam reménytelenségben, szegénységben leélni az életem. Azt akartam, hogy a gyerekem egy lehetőségekkel teli országban kezdhesse a felnőtt életet.

Felelőtlenségnek tűnhetett, amit tettem

Mindenemet eladtam, két repülőjegyet vettem belőle, s némi dollárt, majd a fiammal felültünk egy New Yorkba tartó gépre. Nyelvtudás nélkül, idegenként, egy ismeretlen földrész bizonytalan körülményei között érkeztem meg a világ egyik legnagyobb városába. Bíztam abban, hogy szerencsém lesz, bár, önbizalmam akkor még elég kevés volt.

Egy évig laktam New Yorkban, ahol kamasz gyerekem rossz társaságba keveredett. Bár kezdtem kiismerni magam, volt munkám és egy túl kényelmesnek nem nevezhető bérelt lakásom, tovább kellett állnom.

Mert nem akartam, hogy a fiamból csavargó, drogos legyen.

Úgy mentem ki Amerikába, hogy elhatároztam, amerikai leszek. Nem keresem a magyarok társaságát, úgy élek, úgy beszélek és úgy étkezem, ahogyan ők. Persze ez csak elmondva ilyen egyszerű. Ott, az elején szenvedtem rendesen. Mivel nem tudtam angolul, először kicsi gyerekek mellett vállaltam bébiszitterkedést. Egy idő után váltottam nagyobb gyerekekre. Tőlük tanultam a legtöbbet angolul.

A különös az volt, hogy bár a fiam miatt vándoroltam ki, ő egy év után visszaköltözött az apjához Magyarországra, én azonban maradtam. Nem szeretem feladni. Egyedül voltam, alig használható nyelvtudással, nulla helyismerettel és az elszántsággal, hogy ebben az óriási országban én, az alig ötvenkilós, kicsi, magyar asszony viszem valamire. Nem kerestem a magyarok társaságát. Amerikai barátaim voltak, amerikai volt a főnököm, és elkezdtem az amerikai emberek fejével gondolkodni.

Nem éltem rosszul, de magányos voltam

Mivel a gyerek miatt el kellett hagynom New Yorkot, de fogalmam sem volt, hogy hová menjek, kiterítettem a térképet a konyhaasztalra, és böktem.

Chicagóra mutatott a ceruzám hegye, ezért Chicagóban telepedtem le. Először hajmosást vállaltam egy belvárosi üzletben, voltam mixer egy éjszakai bárban, sütöttem és árultam magyar töpörtyűs pogácsát, aztán elhatároztam, hogy limuzinsofőr leszek.

Úgy kezdtem, hogy vásároltam egy városi térképet magamnak. Megtanultam a főútvonalakat, aztán az ötvenkét külvárosba vezető utat. Másfél hónapig tartott, míg az autópályákon kiismertem magam. Négy héten át csak a repülőtér útjait magoltam.

Két hónapos tréning után megkaptam az engedélyt. Limuzin sofőr lettem, s egész nap beszélnem kellett az utasokkal. Meglehetősen furcsa látvány voltam: egy csöpp kis szőke nő alig érthető akcentussal az óriási autóban. De egyre jobban beszéltem angolul, és egyre többet kerestem. Azonban mivel a fiam hazatelepült Budapestre, egyedül voltam, mint az ujjam: gyerek és társ nélkül.

Nem kötött senki, semmi, ezért elhatároztam, hogy bejárom Amerikát. Egy éven keresztül csatangoltam. Kevés helyen voltam néhány napnál tovább, de alig akad olyan hely abban a nagy országban, ahol kis Hondámmal ne jártam volna. Motelekben, kamionparkolókban, legtöbbször a kocsiban aludtam.

Egészségesnek hittem magam

Amerikában az emberek olyan sokféle dialektusban beszélnek, hogy egy chicagói afroamerikait a kaliforniai középosztálybeli egyszerűen nem érti. Én meg, aki egyáltalán nem tudtam angolul, ez alatt az egyéves csavargás alatt szinte valamennyi dialektust megtanultam.

Közben vegetáriánus lettem, természetgyógyászattal és spirituális kérdésekkel kezdtem el foglalkozni. Erősnek és egészségesnek éreztem magam. Egy algakészítményt népszerűsítettem akkoriban. Amerika egyik leghíresebb, akkor 92 éves természetgyógyászához jelentkeztem be, hogy a termékemet ajánljam, és nem is sejtettem, hogy huszonnégy óra múlva egész addigi életem romba dől. A híres természetgyógyász végighallgatott, és annyit kérdezett: „Mielőtt az egészséges életmódról szónokol, nem kellene magával is foglalkoznia egy kicsit?”

Felháborítónak éreztem, amit mond. Akkor már hat éve kizárólag növényi táplálékon éltem, rendszeresen fogyasztottam az algát, és biztos voltam benne, hogy tökéletesen tiszta és egészséges a szervezetem.

– Mi bajom lenne? – kérdeztem. És akkor az öreg rám nézett:
– Megmutassam? – Azzal a bal mellem hónalj felőli részéhez ért, én pedig felszisszentem a fájdalomtól.

A diagnózis: rák

Azonnal elrohantam a nőgyógyászomhoz, aki három csomót tapintott. Mintát vett, és szövettanra küldte. Az eredmény szerint három csomó közül kettő volt rosszindulatú. Kevés időnk van, mondta. Ma péntek, hétfőre döntse el, vállalja-e a műtétet. Bár, tette hozzá, aligha van más választása.

Három nappal később felhívtam az egyetlen embert, aki nem volt hajlandó sajnálni, ellenben megígérte, hogy segít. Befejeztem az önsajnálatot, mondtam a telefonban, és döntöttem: harcolni fogok. Dávid aznap délután repülőgépre ült. Az elkövetkező három hétben az ő spirituális utasításainak megfelelően, az általa előírtak szerint léböjtön éltem.

Ez alatt a három hét alatt végiggondoltam az egész életem. Mert a rák, mint minden súlyos betegség, lelki eredetű. A gyógyuláshoz nemcsak a testet, de a lelket is meg kell tisztítani. Csak az egyiket nem elég. A test tisztítása könnyebb. A lélek labirintusában azonban könnyen eltéved az ember. A böjt segít abban, hogy együtt légy önmagaddal, felmérd az erődet, rájöjj, mire vagy képes, és megtapasztald, hogy a puszta gondolat is milyen csodákra képes.

Betegen is boldog voltam

Én megtapasztaltam az önmagamban lévő gyógyító erőt. Dávid tartotta bennem a hitet, és meggyógyultam. Ez alatt a három hét alatt Dávid egyszer sem hagyta el a lakást. Simogatott, biztatott, teákat főzött, verseket olvasott föl. A besötétített lakásban azt sem tudtam, hogy nappal van-e vagy éjszaka.

Elvesztettem az idő- és valóságérzékemet. Egy rosszindulatú betegséggel a testemben, a halálfélelem árnyékában mégis tökéletesen boldog voltam. Tudtam, hogy kegyelemben részesülök, a Teremtő mellém küldte azt az embert, aki szeretetével meggyógyít, és társam lesz az úton, talán örökre.

Az első egy hétben a szorongástól nem tudtam aludni, csak gubbasztottam a sarokban, és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy helyesen döntöttem, amikor a sebészi megoldás helyett egy merőben szokatlan alternatív módszerre bíztam az életem. A második héten néha már oda mertem nyúlni a hónaljam hajlatához, és úgy éreztem, kisebbek a csomók.

Megengedtem Dávidnak, hogy fürdessen, akár a kisgyereket. Érintése feltüzelte bennem a vágyat, melyet olyan régen nem éreztem már. Tíz éve volt akkor, hogy nem ért hozzám férfi. Dávid tudta ezt, és nem siettetett. Lassan vezetett vissza az életbe – és a szerelembe. Amikor végül egymásba fonódtunk, úgy éreztem, sohasem éltem meg hasonló ölelést.

 Megnyugtató szavakra vagy tanácsra vágysz? Ha szívesen kiírnád magadból a történetedet, az igaztortenet@kiskegyed.hu címre várjuk.

A harmadik héten elmúlt belőlem minden félelem. Már tudtam, hogy meggyógyulok, és azt is tudtam, hogy megtaláltam az igazi, a tökéletes boldogságot.

Dáviddal mindennap szeretkeztünk. Eleinte vadul és kielégíthetetlenül, aztán egyre lassabban, puhábban. Csodálatos három hét volt. Amikor végül már nem tudtam többé kitapintani mellemben a csomókat, kinyitottuk az ablakokat, és újjászülettünk.

A nőgyógyászom nem akarta elhinni, hogy meggyógyultam. Megvizsgált, és azt mondta, áldott állapotban vagyok. S hogy nyilván a hormonális változásoknak köszönhetem a gyógyulást. Nem mondtam el neki, úgysem hitte volna el, hogy engem a szerelem gyógyított meg. Mint ahogyan a szerelem hiánya volt az, ami miatt a daganatok megjelentek a mellemben.

Kislányunkat Viviennek neveztük el, mert a szó életet és reményt jelet. S valóban bearanyozta az életünket. Ma már ő is édesanya, két unokánk boldog mamája. Ma már ő meséli az unokáimnak ezt a történetet. Pontosan úgy, azokkal a szavakkal, amelyekkel én meséltem el neki születésének csodálatos történetét.

Forrás: www.kiskegyed.hu

2015. február 28. (szombat), 10:42