A rab utolsó kívánsága mindenkit meglepett ??
A cella csendje
A sopronkőhidai börtön vastag falai télen is hűvösek maradtak, mintha a kő maga őrizné a szenvedések emlékét. /Odabent, a tizenkettedik blokk egyik szűk cellájában, Farkas László már tizenkét éve élt ugyanazzal a csenddel\./
Az ő ideje megállt azon az estén, amikor letartóztatták. Egy gyilkosság, amit mindvégig tagadott — egy férfi, akit soha életében nem látott, mégis az ő vére száradt László kezén, legalábbis a bíróság szerint. A bizonyítékok gyengék voltak, de elegendőek ahhoz, hogy elítéljék.
A cellatársai jöttek-mentek, ő maradt. Az elején még írt leveleket, kért kegyelmet, próbálta bizonyítani az igazát. Aztán a válaszok elmaradtak, a remény elapadt, és maradt a csönd, amit csak a börtönkapu reggeli csikorgása tört meg.
De volt valami, ami miatt még mindig élt.
Egy emlék.
Egy barna szemű, fekete bundás, örökké hűséges lény: Bori, a kutyája.
Még fiatal férfi volt, amikor a kislányával — akkor ötéves volt — megtalálták a kiskutyát az országút mellett. A kislány már régen külföldön élt az édesanyjával, és évek óta nem írt. De Bori, a német juhász, mellette maradt. Egészen addig, amíg a rendőrök el nem vitték.
Amikor becsukták a cellaajtót, a legnagyobb fájdalom nem a rácsok hidege volt, hanem a gondolat, hogy a kutyája talán már el is feledte őt.
Egy nap, sok-sok évvel később, a börtönigazgató, Tóth Imre kopogott az ajtón. Ritkán jött személyesen.
– Farkas – szólalt meg komoran –, a bírói tanács meghozta a döntést. Az ítélet végrehajtható.
László csak bólintott. Nem szólt, nem tiltakozott. Már nem maradt benne erő hozzá.
– Van még... – tétovázott az igazgató –, van még egy utolsó kívánsága?
László felnézett. A tekintete üres volt, mint az elhagyott házak ablaka.
– Csak egy – mondta halkan. – Szeretném még egyszer látni Borit.
– A kutyáját? – lepődött meg Tóth. – Az... hát, az nem szokásos.
– Tudom – felelte egyszerűen. – De ő az egyetlen, aki még emlékszik rám.
Az igazgató sokáig nézte. Valami megmozdult benne – talán emlék a saját öreg kutyájáról, talán valami, amit nem mert kimondani.
– Megpróbálom elintézni – mondta végül. – De semmit nem ígérek.
A találkozás napja
Egy szeles tavaszi reggel volt, amikor a börtön udvarát szokatlan csend ülte meg.
A nő, Szabó Julianna, az állatmenhely vezetője volt. Ő ápolta Borit, miután a gazdáját elítélték.
– Már öreg – mondta az őrnek, miközben a kapuhoz vezette. – De amint kimondtam a nevét, felkapta a fejét. Tudta, hova megyünk.
A börtönudvarra kivezették Lászlót. Bilincsben, de már nem volt benne semmi félelem. A szeme azonnal megtalálta azt a jól ismert árnyalatot: Bori szemét.
– Bori... – suttogta.
A kutya először tétovázott, aztán, amikor felismerte, egyetlen pillanat alatt elfelejtett mindent: a láncot, a menhelyet, az idegen embereket. Kirántotta magát a pórázból, és rohant.
A börtönőrök hátráltak, de László már térdre esett. A kutya nekivetette magát, és a férfi ölébe bukott, nyüszítve, szinte sírva. László karjai köré fonódtak, mintha soha nem akarná elengedni.
– Nézd rád... – suttogta László, könnyeivel küszködve. – Már te is megöregedtél.
A kutya nyalogatta a kezét, a szemei tele voltak felismeréssel és szeretettel.
– Bocsáss meg, hogy elhagytalak – mondta. – Nem tehettem semmit.
Az őrök elfordították a fejüket. A legtöbben láttak már mindenfélét, de ilyet még soha. A csendet csak a kutya halk nyüszítése törte meg, és a férfi szaggatott lélegzete.
– Tudod – szólalt meg végül László –, azt hittem, már senkinek sem hiányzom.
Bori felemelte a fejét, és nyakát a férfi mellkasához dörzsölte.
– De te... te vártál rám.
Az igazgató közelebb lépett.
– Farkas – mondta csendesen. – Az időnk lejárt.
László bólintott, de nem engedte el Borit.
– Egy pillanat még... csak egyetlen pillanat.
Az utolsó kérés
Mikor végül el kellett válniuk, László keze remegett. A kutya nem értette, miért húzzák el tőle, és tiltakozva morgott. Az őrök is haboztak; még Tóth igazgató hangja is elcsuklott.
– Vigyázzanak rá – mondta László. – Ne engedjék, hogy szenvedjen.
– Ígérem – felelte Tóth halkan. – Gondját viseljük.
A férfi ekkor megfogta az igazgató kezét, és odasúgta:
– Tudja, igazából én sem attól félek, ami rám vár. Csak attól, hogy elfelejti, ki voltam.
Tóth bólintott.
– A kutyák sosem felejtenek, Farkas. Sosem.
A nap épp lemenőben volt, amikor a cella ajtaja ismét bezárult mögötte.
Két héttel később, amikor a hír elérte a menhelyet, hogy László kivégeztetett, Bori napokig nem evett. Csak feküdt a kennel sarkában, és néha a levegőbe kapott, mintha még mindig érezné a gazdája illatát.
Julianna sírva nézte, majd végül hazavitte magával. Ott, a kertben, a verandán, egy régi takarón fekve, Bori végül lehunyta a szemét, és békésen elaludt.
Senki sem tudta pontosan, mikor történt, de azon az éjjelen különös dolog játszódott le a menhely környékén: a szél lecsendesedett, és egy kósza kutyaugatás hallatszott az erdő felől — mintha valaki hazaért volna.
Utóirat:
A sopronkőhidai börtön régi aktáiban ma is megtalálható egy elfeledett kérvény: „Kérem, engedélyezzék, hogy a fogvatartott Farkas László utolsó kívánságaként találkozhasson kutyájával, Borival.”
A papíron alul egy szinte olvashatatlan kézírás áll:
„Jóváhagyva – Tóth I.”
A végzet éjszakája (előzmény)
A Rába partján akkor is köd ült, amikor minden elkezdődött. Győr-Ménfőcsanak felől lassan ereszkedett a pára a raktárnegyedre, és a sárga közvilágítás fényköröket rajzolt az aszfaltra. Farkas László azon az estén is a szokásos útját járta: zseblámpa a mellényzsebben, egy szakadt bőrkötény, mögötte a szerszámos láda meg a régi, karcos Skoda csomagtartójában. Lakatosként hívták ide-oda éjszakai munkákra; szinte mindenki ismerte őt, aki valaha beragadt ajtóval vagy megmakacsolt zárakkal hadakozott a környéken.
– Csak egy fél óra – morogta magának, miközben a Vasöntő utca felé kanyarodott. – Egy raktárzár, aztán haza… vagyis a kis albérlet. – Megállt egy pillanatig a gondolatnál, hogy mennyire üres az a lakás, mióta a felesége, Réka, elment Bécsbe a kislányukkal. A bíróság azt mondta: „jobb körülmények”. A szív meg azt mondta: „elvesztés”.
Hívta egy Sárközi Andor nevű vállalkozó embere: „Főnöknek sürgős, beragadt a raktár ajtaja, készpénzben fizetünk.” A hang a telefonban nyikorgott, mintha vihar tépte volna a vezetéket. László vállat vont. Ő nem kérdezett, soha; dolgozott, mert abból élt.
A raktárnál autó állt, motorja még meleg lehetett; petrolszag keveredett a köddel. A vaskapu előtt egy enyhén remegő férfi várta, Dobos Rudi, Sárközi mindenes sofőrje.
– Hála az égnek – fújta ki a levegőt Rudi. – A zár beállt, Andor úr holnap hajnalban indulna áruért, ha ez nem nyílik, én végem.
– Nézzük – mondta László, és már guggolt is, hogy szemrevételezze a cilinderzárat. – Valaki beletörte a kulcsot?
– Hát… talán – vakarta a tarkóját Rudi. – Sietni kéne.
László föl sem nézett. A kezei magabiztosan mozogtak: vékony acélpálca, feszítő, némi grafitpor. Két perc se telt el, és a zár engedett. Ahogy résnyire nyílt az ajtó, hideg huzat csapta meg az arcát – és valami más is, fémes szag, amihez csak kórházakban van hasonló. Vér.
– Mi a fene…? – László félretolta az ajtót. A raktár padlóján egy férfi feküdt mozdulatlanul; a pulóverén sötét folt terjengett, a mellkas alatt. A nyakán túl széles volt a vörös csík. – Azonnal mentőt! – kiáltotta hátra.
Rudi tétovázott, aztán hátrált. – Én… én nem… – sarkon fordult és futni kezdett. Az udvar csattant a talpa alatt, a köd elnyelte.
– Hé! – László utána kiáltott, de a hangja belefulladt a párába. Tétován lehajolt a földön fekvő férfihoz. – Uram… hall engem? – A mellkasa nem emelkedett. László remegő kézzel a telefonjáért nyúlt. Tárcsázta a 112-t, aztán az arcához emelte a készüléket, amikor hátulról lépések közeledtek. Egy másik árnyék súrolta a perifériáját, majd hangtalanul eltűnt az oldalsó ajtó felé.
– Itt Farkas László, a… a Vasöntő utcai raktárban egy férfi… azt hiszem, meghalt… vérzik… – hadarta.
Tíz perccel később megérkezett a rendőrség. Őrnagy Békési kiszállt, szétterpesztett lábbal méregetett mindent. A tekintete Lászlón állapodott meg.
– Maga találta? – kérdezte.
– Én hívtam a mentőket is – mondta László. – Én nyitottam a zárat. Hívtak… hogy elromlott.
– Ki hívta?
– Sárközi embere… Rudi.
Az őrnagy rámutatott a padlón lévő zsebkésre. – Ez az öné?
László csak akkor vette észre. A régi bicskája volt, a markolatán apró karcolás: L.F. – a lánya kétévesen kaparta bele egy csavarhúzóval, „apa betűi” – mondta akkor nevetve. A bicska zsírozott pengéje tele volt vérrel.
– Az… az enyém – nyögte ki. – De én nem… én… – A mondat töredéke szétporladt a levegőben.
Mire a nap felkelt a Püspökerdő felett, Lászlót már őrizetbe vették. „Három tanú látta a helyszínen” – írták a jegyzőkönyvbe. „Anyagi vita Sárközivel” – tették hozzá (a valóságban Sárközi kétszer akarta késleltetni László kifizetését, mire László csak annyit mondott: „Papírt kérek.
A tárgyaláson a bicska lett az érv. A vérelemzés, az időpont, a „konfliktus”. A védőügyvéd fáradtan törölte meg a homlokát; a dosszié keskeny volt, az ügyészé vastag. László hiába mondta, hogy a raktárban már ott feküdt a férfi, mire ő belépett. „És a bicska?” – kérdezték újra meg újra. Erre nem volt válasza. Nem tudta, hogyan került a padlóra. Csak azt tudta, hogy valaki mindezt így rendezte el.
A börtönben aztán megtanult hallgatni. Csak amikor Bori került szóba, oldódott fel az arca. A kutyát az albérlet udvarán találta egy hajnalon, reszketett és vacogott, a fülén pörkös seb, a szemében szilánkos rémület. Először azt hitte, nem marad meg nála. Aztán Bori három nap után már a lába mellett aludt, és amikor a rendőrök elvitték Lászlót, csak a kapun kívülről hallatszott a vonyítása – az a hang, amit az ember egyszer hall, és soha többé nem tud nem emlékezni rá.
A nyomok, amelyek nem tűntek el
A kivégzés után az udvaron megmaradt néhány apróság: egy letaposott fűcsomó, a porszürke kabát ujján néhány kutyaszőr. Tóth Imre igazgató az irodájában ülve nézett rájuk, mintha a tárgyak beszélni tudnának. Az éjszaka nem jött álom a szemére. Reggel megkereste Szabó Juliannát a menhelyen.
– Nézze – mondta, miközben a kerítés mellett álltak, és Bori üres fekhelyére nézett. – Amit láttam az udvaron… azt nem felejtem. A papíron minden rendben volt. De a szemem… – Nem találta a mondat végét.
Julianna felkapta a fejét. – Mit akar ezzel?
– Hogy mindent megtettünk – az iratok szerint. Csak épp… lehet, hogy rossz iratok szerint.
– Jöjjön – mondta a nő, és beinvitálta az irodájába. Az asztalon egy régi nyakörv, fém bilétával: „Bori – Farkas”. – Meg akartam őrizni. – Tétován megcirógatta a bőrt. – Tudja, az állatoknak külön tehetségük van megérezni az igazat.
– Az ember meg néha elfelejti meghallani – felelte az igazgató, és hirtelen elhatározás gyúlt a szemében. – Ismerek valakit. Balla Zsófi, újságíró. Nem az a fajta, aki beéri a sajtóközleménnyel.
Két nappal később Zsófi a börtön egy kis tárgyalójában ült, szemben az igazgatóval. Vékony ujjai közt ceruza, a jegyzetfüzeten a dátum: 2024. november 18. (az ilyen dátumok a tartásukkal is nehezek).
– Tudja, mit kérdezek először – mondta a nő. – Miért most? És miért maga?
– Mert láttam, mit jelentett annak az embernek az utolsó ölelése – mondta Tóth.
Zsófi biccentett. – Rendben. Kezdjük a legkézenfekvőbbel: a raktár. Kinek volt kulcsa? Ki volt ott? És hol van a „Rudi” nevű ember?
A „Rudi” szál rövidre zárult: a férfi két hónappal a gyilkosság után „külföldre ment”. Nem volt frankó útlevél, csak pletyka: Hegyeshalom után valahol eltűnt. A rendőrségi aktában mindössze annyi: „további felkutatásra nincs erőforrás.”
– Klasszikus – sóhajtott Zsófi. – És Sárközi?
– Valahogy mindig tisztán jött ki – mondta Tóth. – Kapcsolatai vannak.
A szerencse mégis megmozdult. A menhelyre beállított egy őszülő férfi, Varga Gellért, régi biztonsági őr. Régen a raktárak környékén dolgozott.
– Hallottam, hogy keresnek – mondta rekedten. – Nem vagyok hős, igaz? Csak nyugdíjas, akinek nincs sok hátra. De mázsás a lelkem. Akkoriban valamit láttam.
– Mit? – kérdezte Zsófi.
– A gyilkosság éjjelén egy sötét Transporter állt az oldalsó bejáratnál. Két ember vitatkozott. Az egyiknek furcsán csillogott a kabátja – mintha olajat fröcsköltek volna rá. És… – lenyelte a szót – hallottam, hogy azt mondja: „Dobd oda a bicskát. Az övé. Úgyis nála van mindig.”
– Kinek a hangját? – Zsófi előrébb hajolt.
– Nem tudom biztosan. De Sárközi emberei közül az egyiknek… olyan volt az „r” betűje. – Felnevetett kínjában. – Hallja, mire emlékszem? Egy „r”-re.
– Néha egyetlen betű elég – mondta halkan a nő.
Zsófi megnyitotta a régi periratokat, és a vallomásokban megakadt a szeme egy néven: Szűcs Márton – Sárközi zárdoksi „szállítmányozója”. Akkor azt vallotta, hogy otthon volt a feleségével, „pörköltet főztek.” A feleség ma már nem a felesége. Egy kávézó hátsó sarkában ült le Zsófival.
– Nem akarok bajt – mondta a nő. – De Márton aznap nem volt otthon. Egyedül ettem. És nem pörköltet.
– Miért mondta mégis akkor azt, hogy együtt voltak?
– Mert féltem – válaszolta. – Mert azt mondták, a gyerek is bánhatja, ha nem emlékszem jól.
Az új szálak lassan fonallá álltak össze. Zsófi cikket írt, előbb óvatosat, kérdésekkel, aztán bátrabban. A cikkek után jelentkezett valaki a csornai kórházból: egy egykori mentős, aki a raktárnegyedből egy másik férfit is elvitt aznap éjjel – mellkasi sérüléssel, „mintha kést fogott volna meg a pengén.” A kórlapok szerint a neve hamis volt, de a személyleírás stimmelt Szűcs Mártonra.
– És mindebből mi következik? – kérdezte Tóth.
– Hogy legalább két ember volt a raktárban akkor, és a kés származása manipulálható – felelte Zsófi. – Hogy Farkas László bicskája kézbe kerülhetett úgy is, hogy ő nem használta. – Emeltebb hangon tette hozzá: – Hogy valakit lebegve tartottak a törvény felett, miközben egy másikat a mélyvízbe dobtak.
A legváratlanabb bizonyíték mégis egy poros dobozból került elő: Julianna raktárában, egy régi kutyajátékokkal teli láda alján, átlátszó zacskóban egy vörös anyagdarab.
– Mi ez? – kérdezte Zsófi.
– Amikor Borit átvettük, a bundájában, a nyakörv alá csavarodva találtam – mondta Julianna. – Nem tudtam, mi, de nem volt szívem kidobni. Nézze, durva szövés, biztosan munkásruha.
Zsófi szemébe fény költözött. – Sárközi telepén az őröknek piros-szürke munkáskabátja volt abban az évben. – Keresztbe fűzte ujjait. – Ha ebből rostszálat vesznek, és az oldalsó bejáratnál talált rostmintához hasonlítják…
– De hát lezárták az ügyet – jegyezte meg Tóth keserűen.
– Az igazságot nem lehet adminisztratív okokból a föld alá tuszkolni – vágta rá Zsófi. – Írok a Győri Fellebbviteli Főügyészségnek. És ha kell, a Kúriának.
A levelek elmentek. A válaszok lassan jöttek. Néha el is maradtak. De a városban – kocsmákban, piacon, a Baross úton – elkezdték suttogni: „Lehet, hogy az a Farkas tényleg ártatlan volt.” A szó veszélyes. De van, amikor éppen ezért hasznos.
Utóhang, amely hazatalál
Az első hivatalos repedés a régi ítéleten 2025 kora tavaszán jelent meg: felülvizsgálati eljárás indult „új, a tényállásra kiható bizonyíték felmerülése” miatt. A jogi nyelv ezt mondja arra, amikor valaki későn ismeri be, hogy valaha hibázott. A papír száraz; a hatása mégis olyan, mint amikor a fagyott talaj megadja magát az első meleg esőnek.
A meghallgatásra Zsófi is bement. A tárgyalóterem ablakán túl rügyeztek a fák, bent pedig egy bicegő férfit kísértek be: Szűcs Márton. Az arcán fáradt vonások, a szemében félrenéző bűntudat.
– Azt vallotta akkor, hogy otthon volt – mondta a bíró.
– Hazudtam – felelte Márton. – Ott voltam. De nem én vágtam meg azt az embert. – A hangja megremegett. – Andor… Sárközi… ő veszítette el a fejét. Azt hitte, a férfi besúgó. Összeszólalkoztak. Aztán… – elhallgatott.
– És a bicska? – kérdezte az ügyész.
– Dobos Rudi hozta elő a lakatos bicskáját. Mindig nála volt, a kulcscsomója mellett. – Márton lesütötte a szemét. – Andor azt mondta: „Tisztább így.” – A következő szava már csak suttogás volt. – Én meg hagytam.
A vörös rongydarab rostjait összevetették a telepről megmaradt mintákkal: egyezés. A mentős jegyzőkönyve előkerült, a feleség visszavonta alibijét. A kép lassan tisztult.
Sárközi Andor addigra már nem volt elérhető: két hónappal korábban halálos balesetet szenvedett az M1-esen. A bíróság – a jog szigorú logikája szerint – kimondta, hogy „posztumusz felelősségre vonásnak akadálya van.” De a másik oldalon – egy vékonyabb, mégis súlyosabb mondatban – leírta: „Farkas László ártatlanságát a felülvizsgálati tanács megállapítja.”
A hír egy csapásra végigfutott a városon. Ott állt a börtönudvar fölött is, mint valami későn jött tavaszi fény. Tóth igazgató az ablaknál állt, és sokáig nem szólt. Aztán lesétált a portára, és szólt az őrnek:
– Ma szabadságot veszek ki.
Elgyalogolt a régi temetőig a Kossuth Lajos utcán. A kavics ropogott a cipője alatt. A kis parcellában egy egyszerű fakereszt állt: „Farkas László (1979–2024)”. Az igazgató letette a kezében tartott csokor mezei virágot, a mellé tűzött fém bilétát pedig csendben az emlékkő tövéhez nyomta: „Bori – Farkas”.
– Késtünk – mondta ki, ahogy az ember néha az égre mond valamit, nem másért, csak hogy végre elhangozzék. – Bocsáss meg.
Később, a menhelyen, Julianna a kerítésnek támaszkodva nézte a tavaszi, lomha viharfellegeket. – Nézze – fordult Zsófihoz –, azt mondják, az állatok mennyországában a gazdák is megfordulnak néha, ha nagyon hiányoznak. Maga szerint most már… – elharapta a mondatot.
– A történetek nem mindig ott érnek véget, ahol a papírok – felelte Zsófi. – Van, amihez csak csönd kell. Meg emlékezés.
Az újság közben közölte a cikket, a Kúria határozatával együtt. Nem szenzációként, hanem úgy, ahogy a sors helyreigazításai megérdemlik: halkan, tisztán. A város egyik kis terén valaki krétával felírta a kövezetre: „Az igazság lassan jön, de jön.” Valaki más mellé rajzolt egy kutyát: álló fül, hosszú pofa, hűséges szemek.
Aznap este Balla Zsófi még egyszer elment a raktárnegyedhez. A Vasöntő utca kihalt volt, a kapun túl áthatolhatatlan sötétség. A lánc csöndesen csörrent, amikor megérintette. Aztán elővette a jegyzetfüzetét, és leírta a legutolsó mondatot, amit még nem bízott senkire:
„Volt egy férfi, akit befont a rossz döntések hálója, és volt egy kutya, aki nem hitt a hálóknak. Amikor a világ becsukta a kaput, a kutya nyitva tartotta a szívet.”
Epilógus – Egy csendes avatás
Néhány héttel később kis közösség gyűlt össze Sopronkőhidán. A börtön udvarának egyik sarkában fekete márványtáblát állítottak. Nem volt nagy. Nem volt hivataloskodó. Csak ennyi állt rajta:
„Farkas László emlékére.
Aki ártatlanként tűrte a rácsokat.
És Borinak, aki megmutatta, mit jelent hűségesnek lenni.”
Az avatáson nem volt beszéd, ami túl sok lett volna. Volt viszont egy pillanat, amikor a szél meglengette a közeli fák levelét, és a távolból – mintha a föld súgja – hallatszott egy félénk kutyaugatás. Az emberek nem néztek össze. Mindenki tudta, hogy ez most nem hang. Ez most emlékezés.
Zsófi a tábla elé tette a bilétát, amit Tóth rá bízott, hogy „méltó helyre” kerüljön. Julianna a zsebéből egy összekarcolt kulcstartót vett elő: a kis fémbe vésett betűk alig látszottak már, de ha jó szögből esett rá a fény, ki lehetett olvasni: L.F.
– Ez volt a bicska párja – mondta. – A lánya karcolta bele. – Szelíden nézett az igazgatóra. – Így talán a helyére kerül.
Az igazgató bólintott. A szemében nem volt könny, de valamiféle fény igen. – A mi munkánk nem az ítélet – mondta halkan. – Hanem a nap, amikor kimondjuk: tévedtünk. És megpróbálunk jobbak lenni.
Az emberek lassan elszéledtek. A tér kiürült, a tábla sötéten ragyogott a délutáni fényben. Egy kislány maradt még ott, a kerítésnél. Nóri volt az – Farkas László lánya –, aki addigra már hazaérkezett Bécsből. Nem sokat beszélt. Lerajzolt egy kutyát a kőre egy apró zsírkrétával, aztán – mintha csak magának – ennyit suttogott:
– Bori, vezess haza.
Aztán elindult, s egyszerre könnyebb lett a lépte. Mint akit valaki láthatatlan pórázon, de minden kényszer nélkül, csupán szeretetből kísér – haza, a város zajába, a napok rendesebb folyásába, abba a tudásba, hogy vannak igazságok, amelyek ugyan késve, de mégis hazaérnek.
2025. november 08. (szombat), 16:11
