A rákból kigyógyult magyar nő őszinte sorait tízezrek kedvelik! Nagyon jó egészséget és boldog életet kívánunk!

A válás során Lajos követelte: 'Add vissza mindent, amit neked és a gyerekeknek adtam!'

A válás során Lajos követelte: 'Add vissza mindent, amit neked és a gyerekeknek adtam!'

Válás közben a férj azt mondta: „Add vissza mindent, amit neked és a gyerekeknek ajándékoztam!” Egy hét múlva hatalmas...

Ennek a 3 csillagjegynek olyan szerencséje lesz MÁJUSban, hogy nem is tud vele mit kezdeni .

Ennek a 3 csillagjegynek olyan szerencséje lesz MÁJUSban, hogy nem is tud vele mit kezdeni .

♈ Kos (03.21.–04.20.)Májusban végre beérhet a sok befektetett energiád, különösen a munka és pénzügyek terén. Megnyílik...

A börtönigazgató bosszút akart állni a pimasz új őrnőn, ezért bedobta a legveszélyesebb rabok közé. De amikor reggel kinyitotta a cellaajtót… LEBÉNULT A LÁTVÁNYTÓL! ?? Nagy Viktor, az ország egyik legkeményebb hírű börtönének igazgatója, gyűlölte az engedetlen beosztottakat. Különösen akkor, ha történetesen egy nő volt az, aki nem hajtotta meg magát előtte. És most jött ez az új őrnő, Szabó Veronika, aki még csak egy hónapja dolgozott, de máris az idegeire ment. Nem nyalt be a főnököknek, kimondta, amit gondolt, és ami a legidegesítőbb: nem vakon hajtotta végre a parancsokat. De azon a napon túllőtt a célon. Amikor Viktor megparancsolta neki, hogy hunyjon szemet bizonyos visszaélések felett, Veronika higgadtan a szemébe nézett, és azt mondta: „Én nem takarom el mások szennyét.” A levegő megfagyott. A többi őr döbbenten nézett össze. Ez a nő nem tréfált. És Viktor is érezte: ezt a pimaszságot nem hagyhatja megtorlatlanul. Ezért parancsot adott: zárják be Veronikát a hatos cellába – oda, ahol a legveszélyesebb visszaesők ülnek. — Majd ott megtanulja, hol a helye – mondta gúnyos mosollyal. Veronikát bekísérték. A nehéz vasajtó döngve csukódott mögötte. A cellában hat kemény bűnöző meredt rá… Egyikük még meg is nyalta a száját. De Veronika nem hátrált meg. És másnap reggel, amikor Nagy Viktor kinyitotta az ajtót… LÁTHATÓAN SOKKOT KAPOTT attól, amit bent látott......egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ?. ???? Folytatás lent az első hozzászólásban

A börtönigazgató bosszút akart állni a pimasz új őrnőn, ezért bedobta a legveszélyesebb rabok közé. De amikor reggel kinyitotta a cellaajtót… LEBÉNULT A LÁTVÁNYTÓL! ?? Nagy Viktor, az ország egyik legkeményebb hírű börtönének igazgatója, gyűlölte az engedetlen beosztottakat. Különösen akkor, ha történetesen egy nő volt az, aki nem hajtotta meg magát előtte. És most jött ez az új őrnő, Szabó Veronika, aki még csak egy hónapja dolgozott, de máris az idegeire ment. Nem nyalt be a főnököknek, kimondta, amit gondolt, és ami a legidegesítőbb: nem vakon hajtotta végre a parancsokat. De azon a napon túllőtt a célon. Amikor Viktor megparancsolta neki, hogy hunyjon szemet bizonyos visszaélések felett, Veronika higgadtan a szemébe nézett, és azt mondta: „Én nem takarom el mások szennyét.” A levegő megfagyott. A többi őr döbbenten nézett össze. Ez a nő nem tréfált. És Viktor is érezte: ezt a pimaszságot nem hagyhatja megtorlatlanul. Ezért parancsot adott: zárják be Veronikát a hatos cellába – oda, ahol a legveszélyesebb visszaesők ülnek. — Majd ott megtanulja, hol a helye – mondta gúnyos mosollyal. Veronikát bekísérték. A nehéz vasajtó döngve csukódott mögötte. A cellában hat kemény bűnöző meredt rá… Egyikük még meg is nyalta a száját. De Veronika nem hátrált meg. És másnap reggel, amikor Nagy Viktor kinyitotta az ajtót… LÁTHATÓAN SOKKOT KAPOTT attól, amit bent látott......egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ?. ???? Folytatás lent az első hozzászólásban

Aznap délután az igazgatói iroda ajtaja dühödten csapódott be. Nagy Viktor, a börtön igazgatója, a dossziét az...

Nem adok semmit! Ez mindenem!” – kiáltotta a mosogatóárva, miközben a sporttáskáját a mellkasához szorította! A gazdag étteremvezető meg volt győződve róla, hogy leleplezett egy tolvajt. De amikor meglátta, MI van a táskában, egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ? Bálint a „Menedék a Fenyvesben” nevű étterem hátsó irodájában ült. A szoba szűk volt, a sarokban zümmögő radiátorral, az ablakot már napok óta nem nyitotta ki senki. A férfi a monitort bámulta összehúzott szemöldökkel. Mellette csendben álldogált az egyik biztonsági őr, Stefi. – Állj! – emelte fel a kezét Bálint. – Tekerj vissza tíz másodpercet. A biztonsági kamera felvétele szemcsés volt és fakó. A képen egy vékony alkatú lány, munkaruhában, lopva körbenézett, aztán gyorsan becsúsztatott valamit egy nagy sporttáskába, amit a hátsó ajtó mellett hagyott. – Ez minden nap így megy? – kérdezte Bálint, miközben megdörzsölte az orrnyergét. – Két hete minden este – bólintott Stefi. – Mindig ugyanabban az időpontban, a műszak vége előtt. A képernyőn a lány – Nadia – felkapta a táskát, és kissé görnyedten kisétált az ajtón. Bálint hátradőlt a székében. Három éve dolgozott éjt nappallá téve, hogy ezt az éttermet felépítse. Minden villa, minden terítő, minden csempe az ő két keze munkáját dicsérte. És most, amikor végre kezdett kicsit fellélegezni, amikor az adókat is rendesen fizette… – Szerinted mit visz el? – kérdezte, miközben kinézett az ablakon, ahogy a hópelyhek nekicsapódtak az üvegnek, majd piszkos cseppekké váltak. – Nem tudom pontosan. A konyhából semmi sem hiányzik. Sem étel, sem edény. – Rendben – mondta végül Bálint, és felállt. – Ezt most én intézem. Ahogy kilépett a hátsó kijáraton, a hideg szél arcon csapta. Megszaporázta a lépteit, és a parkoló végében elérte Nadiát, aki épp nyitotta az ajtót, hogy kilépjen a sötétbe. – Nadia! – szólt rá határozottan. A lány megdermedt. A sárgás utcai lámpa fényében az arca sápadtnak tűnt, mint egy szellem. Azonnal a mellkasához szorította a sporttáskát, mintha az lenne az utolsó védelme. – Bálint úr? – kérdezte remegő hangon, de volt benne valami makacsság. – Mit keres itt? – Beszélni akarok veled – mondta a férfi, miközben közelebb lépett. – Láttam a felvételeket. Minden nap elviszel valamit innen. Mi van abban a táskában? Nadia szeme tágra nyílt, tele volt rémülettel. – Én... én nem vittem el semmit – hátrált, miközben a keze már a kilincs felé tapogatózott. – Esküszöm! – Akkor mutasd meg, mi van benne! – Bálint előre nyújtotta a kezét. – Nem! – csattant fel Nadia, olyan hirtelen és olyan erővel, hogy Bálint meglepetten hátralépett. – Nem adok semmit! Hagyjon engem békén! Bálint meghökkent. A helyzet sokkal több volt, mint amit a kamera mutatott. És akkor... amikor végre sikerült belenéznie a táskába... egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ?. ? Folytatás lent az első hozzászólásban

Nem adok semmit! Ez mindenem!” – kiáltotta a mosogatóárva, miközben a sporttáskáját a mellkasához szorította! A gazdag étteremvezető meg volt győződve róla, hogy leleplezett egy tolvajt. De amikor meglátta, MI van a táskában, egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ? Bálint a „Menedék a Fenyvesben” nevű étterem hátsó irodájában ült. A szoba szűk volt, a sarokban zümmögő radiátorral, az ablakot már napok óta nem nyitotta ki senki. A férfi a monitort bámulta összehúzott szemöldökkel. Mellette csendben álldogált az egyik biztonsági őr, Stefi. – Állj! – emelte fel a kezét Bálint. – Tekerj vissza tíz másodpercet. A biztonsági kamera felvétele szemcsés volt és fakó. A képen egy vékony alkatú lány, munkaruhában, lopva körbenézett, aztán gyorsan becsúsztatott valamit egy nagy sporttáskába, amit a hátsó ajtó mellett hagyott. – Ez minden nap így megy? – kérdezte Bálint, miközben megdörzsölte az orrnyergét. – Két hete minden este – bólintott Stefi. – Mindig ugyanabban az időpontban, a műszak vége előtt. A képernyőn a lány – Nadia – felkapta a táskát, és kissé görnyedten kisétált az ajtón. Bálint hátradőlt a székében. Három éve dolgozott éjt nappallá téve, hogy ezt az éttermet felépítse. Minden villa, minden terítő, minden csempe az ő két keze munkáját dicsérte. És most, amikor végre kezdett kicsit fellélegezni, amikor az adókat is rendesen fizette… – Szerinted mit visz el? – kérdezte, miközben kinézett az ablakon, ahogy a hópelyhek nekicsapódtak az üvegnek, majd piszkos cseppekké váltak. – Nem tudom pontosan. A konyhából semmi sem hiányzik. Sem étel, sem edény. – Rendben – mondta végül Bálint, és felállt. – Ezt most én intézem. Ahogy kilépett a hátsó kijáraton, a hideg szél arcon csapta. Megszaporázta a lépteit, és a parkoló végében elérte Nadiát, aki épp nyitotta az ajtót, hogy kilépjen a sötétbe. – Nadia! – szólt rá határozottan. A lány megdermedt. A sárgás utcai lámpa fényében az arca sápadtnak tűnt, mint egy szellem. Azonnal a mellkasához szorította a sporttáskát, mintha az lenne az utolsó védelme. – Bálint úr? – kérdezte remegő hangon, de volt benne valami makacsság. – Mit keres itt? – Beszélni akarok veled – mondta a férfi, miközben közelebb lépett. – Láttam a felvételeket. Minden nap elviszel valamit innen. Mi van abban a táskában? Nadia szeme tágra nyílt, tele volt rémülettel. – Én... én nem vittem el semmit – hátrált, miközben a keze már a kilincs felé tapogatózott. – Esküszöm! – Akkor mutasd meg, mi van benne! – Bálint előre nyújtotta a kezét. – Nem! – csattant fel Nadia, olyan hirtelen és olyan erővel, hogy Bálint meglepetten hátralépett. – Nem adok semmit! Hagyjon engem békén! Bálint meghökkent. A helyzet sokkal több volt, mint amit a kamera mutatott. És akkor... amikor végre sikerült belenéznie a táskába... egyszerűen LEFAGYOTT A DÖBBENETTŐL... ?. ? Folytatás lent az első hozzászólásban

Nem adok semmit! Ez mindenem!” – kiáltotta a mellkasához szorított sporttáskával a fiatal mosogató lány.A mozdulat...