A szerető feleség ápolta beteg férjét… amíg meg nem hallotta a beszélgetését az anyjával

A szerető feleség ápolta beteg férjét… amíg meg nem hallotta a beszélgetését az anyjával

Alíz ismét mély levegőt vett, miközben idegesen morzsolgatta megviselt táskájának fülét.– Fekszik erőtlenül. /Sem étvágya, sem energiája\./

Az összes orvost végigjártuk – senki sem tud segíteni. Azt mondja, érzi, hogy lejárt az ideje – mondta halkan.

– Ugyan már, milyen beteg! – szisszent fel váratlanul Péterné, és felháborodás csillant a szemében. – A te Balázskád remek színész, csak éppen még Stanislavszkij is irigykedne! Olyan műsort ad elő, hogy tapsot érdemelne!

– Miért mond ilyet? – szontyolodott el Alíz, bár valahol mélyen belül már kezdtek megjelenni a kételyek. – Balázs tényleg szenved. Mit tehetne ő arról, ha az orvosok nem találnak semmit?

– Ehh, fiatal vagy még – legyintett a falu körzeti ápolónője. – Az orvosok nem találnak semmit, mert nincs is mit találni. De majd magad is megérted – vetette oda sokatmondóan, végigmérve Alízt, aztán eltűnt a kis sikátorban, magára hagyva a lányt a kavargó gondolataival.

Hazamenni semmi kedve nem volt. Alíz inkább a folyóhoz ment, leült egy kidőlt fatörzsre, amit a helyiek padnak használtak.A szeme előtt újra megjelent a kép a temetés előtti búcsúzásukról.

Balázs, amint meghallotta, hogy Alíz el akar utazni a nagybátyja temetésére, látványosan felsóhajtott, és viaszsápadt, vékony kezét a homlokára tette:

– Menj csak, drágám, én megértem… Csak tudd, az örökség nem terem az útszélén. Ha meghalok, még a temetésemre sem lesz pénz.

Most ezek a szavak keserű szilánkként martak Alíz lelkébe. Emlékezett, honnan is indultak.A lány, a zeneiskola elvégzése után, dacolva a nagyapja reményeivel, megtagadta a hegedűt.

– Soha többé nem veszem kézbe ezt a hangszert! – jelentette ki, amikor elé tette a piros diplomát meg a tizenkét évesen kapott hegedűt.

– Hogyhogy nem?! – vörösödött el haragtól a nagyapja, munkától durva kezei ökölbe szorultak. – Én az egész életemet arra áldoztam, hogy zenész legyél! Vagy talán inkább teheneket akarsz faroknál fogva csűrbe rángatni?!

– Inkább teheneket, mint hegedűt! – csattant fel Alíz, aztán azonnal megbánta, de már késő volt.A büszkeség és a sértettség elnémította a bocsánatkérést.

Így került hát a kis faluba, ahol a művelődési ház vezetőjeként helyezkedett el.Ott ismerte meg Balázst – az egyetlen férfit, aki nem káromkodott folyamatosan, aki kedves volt és úgy tűnt, ideális társ.

Őszinte csodálattal beszélt Alíz elszántságáról, gyönyörű jövőt ígért, és a lány szép lassan elfelejtette a várost meg a hajdani kérőket, akik a hegedűjét is képesek lettek volna cipelni érte.

Az első közös év, mint egy álom, elsuhant. Alíz dolgozott megállás nélkül: vett egy tehenet, pedig Balázs inkább egy motorról álmodott.A fiú durcás lett, sértődötten ismételgette: Alíz nem törődik vele, semmibe veszi az álmait.

Most, visszagondolva, Alíz keserűen gondolta: bár eladtam volna mindenem, vettél volna akár tíz motort is, csak visszakaphassam azt a Balázst, akibe beleszerettem...

A válság négy hónappal ezelőtt kezdődött, egy viharos éjszakán, amikor a vacsoraasztalra csöpögött a víz.– Balázs, mi ez? – kérdezte Alíz, egy tálat tartva a víz alá.

– Víz. Mi más? – nevetett Balázs, a tévét bámulva.

– Ez neked vicces? Mindjárt ránk szakad a tető! – kiáltotta Alíz, először felemelve a hangját.

– Mit tehetnék? – fordult felé bosszúsan Balázs. – Tetőt javítani pénz kell. Neked van?

– Neked? – robbant ki Alízból a feszültség. – Más férfiak hajnalban kelnek, éjjel alszanak csak, hogy eltartsák a családjukat! Te mit csinálsz?

– A faluban nincs nekem való munka! – pattant fel Balázs. – Nem fogok trágyában turkálni valami vidéki gazdaság kedvéért! Nem ezért születtem!

A veszekedés után Balázs elköltözött az anyjához.

Egy hét múlva pedig visszajött – és hirtelen „súlyos betegsége” lett.

Ahogy Alíz most a jól ismert ösvényen araszolt hazafelé, fejében csak úgy kavarogtak a körzeti ápolónő sokatmondó szavai.Amikor a házhoz ért, megdöbbenve látta, hogy a kiskapu tárva-nyitva állt – pedig határozottan emlékezett, hogy bezárta, mielőtt elindult.És ekkor meghallotta a hangokat, amelyek kiszűrődtek a házból.

Lopakodva közeledett az ajtóhoz, és óvatosan fülelni kezdett.

– Áh, anyu, hát mondtam, hogy tök hülye – nevetett Balázs tele szájjal. – A mai töltött káposztád isteni volt! Már ezer éve nem ettem ilyet!

Alíz szíve nagyot dobbant. Óvatosan benézett a résnyire nyílt ajtón, és amit látott, szíven ütötte:A „halálos beteg” férje jó étvággyal lapátolta magába az ebédet, energikusan gesztikulálva. Arca kipirult az evéstől, hangja harsányan zengett a szobában.

– Ne felejtsd el – csilingelt az anyja hangja –, amikor visszajön, olyan rosszul kell lenned, mint még soha. Szóba kell hozni egy szanatóriumot, drága kezeléseket. Hiszen most örökölt a nagyapjától, most lehet kihúzni belőle a pénzt!

– Naná! – nevetett Balázs, szalvétával törölgetve a száját. – A kezelésem pont annyiba fog kerülni, mint az egész öröksége! Utána meg, hoppá, majd lassacskán „csodásan meggyógyulok”!

Alíz szinte megfulladt a dühtől és megaláztatástól.

Némán hátrált el az ajtótól, majd hangtalanul kilépett a kapun.

Nem sokkal később már a szomszédoknál járt, akik hamarjában el is kapták a tehénkét meg a néhány tyúkot pár fillérért.Ezután visszament a házba, elővette a padlásról az ütött-kopott bőröndjét, és módszeresen pakolni kezdett.

Ahogy megérezte a mozgást, Balázs azonnal „rosszul lett”:

– Alízkám… Hozz egy kis vizet… Nagyon-nagyon rosszul vagyok...

Alíz azonban megvetően nézett rá:

– Nem a betegségtől vagy rosszul, drágám, hanem attól a sok hazugságtól meg a mamádtól.Nézz magadra! Egy egészséges, életerős férfi, aki egész nap heverészik, és a feleségét pumpolja.

Balázs kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Alíz már hátat is fordított neki.Aznap este elutazott a városba – abba a lakásba, amit még a nagyapjától örökölt.

Egy hét telt el csendben.

Aztán egy napon ajánlott levél érkezett: a válókereset.De Balázs, a mamája „okos tanácsaival” felfegyverkezve, nem adta fel ilyen könnyen: elhatározta, hogy visszahódítja a feleségét.Nem azért, mert szerette, hanem mert abban reménykedett, hogy így majd megkaparinthatja a városi lakást.

Így aztán egész napokat töltött azzal, hogy fel-alá járkált Alíz háza előtt, mint egy unatkozó kandúr.

Fejében már lejátszotta a „nagy kibékülés” jeleneteit, és már majdnem megkönnyezte a saját elképzelt győzelmét.

Ám egyszer csak fekete, elegáns autó gördült a ház elé, és egy sármos, őszülő férfi szállt ki belőle.Udvariasan kinyitotta az ajtót, majd kifogástalan mozdulattal kisegítette belőle Alízt.

Balázs döbbenten bámult: Alíz ragyogott.Elegáns, letisztult öltözékben, tökéletes frizurával, magabiztos mosollyal az arcán állt előtte.Semmi sem maradt abból a falusi, megtört nőből, akit pár hete még elhagyott.

– Te meg mit keresel itt? – vonta fel Alíz a szemöldökét, és lenézően méregette Balázst.

– Hát… hát a feleségemért jöttem! – hebegte a férfi, próbálva visszanyerni a bátorságát. – És meg… meg kikérem magamnak, hogy más férfiakkal...!

– Először is, ez itt András, egy régi jó barátom – közölte nyugodtan Alíz. – Másodszor pedig: semmi közöd már hozzám. Vagy nem kaptad meg a válókeresetet?

– Megkaptam… de nem értek vele egyet! Hisz mi szeretjük egymást! – bökte ki előre betanult mondatát Balázs, de már ő maga is érezte, mennyire hamisan cseng.

Alíz nevetett – tisztán, könnyedén, mintha végre lerázta volna a múlt terheit:

– Menj haza, Balázs.

Ne égesd tovább magad.Egyáltalán, hogy volt képed felbukkanni ezek után, a „halálos betegséged” meg a mama főztje után?

András csendben, de annál határozottabban nézett Balázsra.Szürke szemei olyan erőt és méltóságot sugároztak, hogy Balázsnak azonnal elment a kedve attól, hogy vitatkozzon.Szinte menekülőre fogta a dolgot.

Fél évvel később a város legszebb anyakönyvi hivatalában felcsendült az esküvői zene.Fehér ruhában, sugárzó mosollyal lépkedtem az oltár felé, András karját szorítva, aki erősen, mégis gyengéden vezetett.A szívem megtelt boldogsággal, a szemeim pedig örömtől ragyogtak.

A vendégek arcán nem láttam kételyt: mindenki tudta, hogy most örökre búcsút intettem a múlt árnyainak, és életem legszebb döntését hoztam meg.

András nemcsak sikeres és okos férfi volt – hanem valóságos ajándék számomra.Megértést hozott az életembe, biztonságot, nyugalmat… és valami még ennél is különlegesebbet: visszahozta a zenét.Igen, mert András maga is kiváló zenész volt, és tudta, mit jelent egy léleknek az, ha újra megszólalhat benne a dallam.

Amikor az első közös esténk alkalmával beköltöztünk a tágas, fényes lakásunkba, András egy különös, bársonyos dobozt nyújtott át nekem.

– Nézd csak meg – mosolygott huncutul, miközben a kezembe adta.

Reszkető kézzel bontottam ki.A dobozban, puha bársonyon pihenve, egy csodaszép, antik hegedű feküdt.

– De… – nyögtem fel, könnyeimmel küszködve. – Én… én megfogadtam, hogy soha többé nem...

András óvatosan megérintette a kezem.

– A hegedű nem hibás semmiért – suttogta. – Nem ő vette el az örömöd.Csak akkor vedd a kezedbe, ha a szíved is úgy akarja.

Azon az estén, hosszú évek után, újra felcsendült a zene.A nappalit nem a múlt szomorúsága, hanem boldog, felszabadult dallamok töltötték meg.És a lelkem, amely annyi ideje némán szenvedett, újra életre kelt.

Ahogy beesteledett, András gyengéden a fülembe súgta:

– Tudod, amikor először megláttalak, rögtön tudtam: különleges vagy.Nem csak a szépséged miatt… hanem azért, mert a lelked zenél.

Felnevettem – könnyes, mégis tiszta nevetéssel –, és a könnyeimet letöröltem.

– Sosem hittem volna, hogy egy napon hálás leszek a múlt minden szomorúságáért.

– Mert az vezetett el ide – mosolygott András, és gyengéden megszorította a kezem.

És igaza volt.Ha nincs az a sok fájdalom, az a sok árulás, ha nem törik össze annyiszor a szívem – talán soha nem találtam volna meg azt a boldogságot, amit most megtapasztalhattam.

Péterről azóta sem hallottam semmit.A faluban azt beszélték, hogy néhány hónap múlva elhagyta azt is – rájött, hogy a könnyű pénz itt sem terem.Anyjával együtt valami omladozó tanyára költözött, ahol – úgy hírlik – még mindig arról álmodozik, hogy egy nap hirtelen meggazdagszik.

Én viszont soha többé nem néztem hátra.

Minden este, amikor András zongorán játszott, én pedig a hegedűmmel csatlakoztam hozzá, a szobát betöltötte a boldogság zenéje.És én mosolyogtam, tudva: az élet néha különös, kanyargós utakat talál, de végül mindig oda vezet, ahová tartozunk.

Ahogy a vonó puhán siklott a húrokon, új dallam született – olyan, amelyet már nem a múlt fájdalma, hanem a jelen öröme írt.

És én tudtam: többé nem kell félnem.

Mert végre – igazán – hazataláltam.

 

2025. április 26. (szombat), 19:04