A temetésen valami különös történt... A nagypapa odalépett a koporsóhoz, kinyitotta, és amit látott, attól égnek állt a haja!
Egy kicsi magyar faluban, ahol a házak olyan közel álltak egymáshoz, hogy a szomszéd reggeli tüsszentése is közös ügy volt, néma csend telepedett az utcákra. /Mindenki ismerte a másikat, még a kutyákat is név szerint szólították\./
A bánat a levegőben lógott, olyan sűrűn, hogy még egy traktorral is nehéz lett volna átvágni rajta. Könnyek potyogtak, zsebkendők zizegtek. Ám a fájdalom közepette István bácsi hűséges kutyája, Bundás, valami furcsát érzett. Bundás, aki általában csak az ebédidőre kapta fel a fejét, most váratlanul felugrott, ugatni kezdett, és a koporsó felé rohant, mintha azt akarná mondani:
– Hé, emberek! Itt valami nem stimmel!
István bácsi először azt hitte, a kutya csak megzavarodott a gyásztól, mint ő maga. De ahogy Bundás egyre elszántabban ugatott, mintha egy láthatatlan ellenséggel küzdene, az öreg szíve is furcsán szorítani kezdett.
– Mi van veled, Bundás? – kérdezte remegő hangon, és ösztönösen elindult a koporsó felé.
A tömeg felhördült.
– István, mit művelsz? – suttogta valaki az emberek között.
– Hagyjátok csak! – mordult fel az öreg Józsi bácsi. – Érzik ezek az állatok, ha valami nem stimmel!
István bácsi keze remegett, ahogy a koporsó fedelére tette. Ekkor egy halk, alig hallható hang ütötte meg a fülét. Mint egy elnyújtott sóhaj vagy halk nyöszörgés, de kétségtelenül belülről jött.
A tömeg megdermedt, mintha egy pillanat alatt kővé váltak volna. Az öreg, a tiltakozások ellenére, megragadta a koporsó fedelét, és feszíteni kezdte.
– Ne, István! – kiáltotta Panni néni, de az öreg nem hallgatott senkire.
Végül a fedél nyikordulva engedett, és István belenézett. Ami a következő pillanatban történt, arra nincsenek szavak...
Az öreg szeme tágra nyílt, a haja az égnek állt, és a lába is majdnem feladta a szolgálatot. Mert ott, a koporsóban, Alízka, az ő drága unokája... lélegzett!
– Él! – kiáltotta rekedt hangon.
A tömeg egyszerre rohant előre, mint amikor a falusi kocsmában bejelentik, hogy ingyen sört mérnek.
– Mi az ördög? – hebegte az orvos, dr. Márton István, aki épp akkor furakodott át a tömegen.
A doktor remegő kézzel tapogatta ki a kislány csuklóján a pulzust, majd elsápadva hátra hőkölt.
– Katalepszia... – suttogta döbbenten. – Ez egy olyan állapot, amikor az ember él, de a teste úgy viselkedik, mintha halott lenne...
– Él! – ismételte meg István bácsi, miközben könnyek áztatták az arcát. – Az én Alízkám él!
Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak:
– Hívjatok mentőt! – ordította Béla, a helyi boltos.
– Vizet ide! – kiáltotta Margit néni, akinek mindig mindenkinél több vize volt.
A kis falu mintha egyszerre robbant volna fel, de Bundás mindvégig ott ült az öreg lába mellett, éberen figyelve, ugatva mindenre, ami túl közel merészkedett a kislányhoz.
A szirénázó mentőautó percek alatt megérkezett.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte Zoltán hitetlenkedve.
– Ne kérdezz fiam, csak pakold be a kislányt gyorsan! – ripakodott rá Imre bácsi, aki harminc év alatt látott már ezt-azt, de ilyet még ő sem.
Alízkát óvatosan hordágyra fektették, miközben Bundás a mentő körül körözött, mint egy tapasztalt testőr.
– A kutya is jöhet velünk? – kérdezte Zoltán félig viccesen.
– Ha rajtam múlik, ő az első, akit beültetek! – válaszolta István bácsi komolyan, miközben szorosan markolta Alízka kis kezét.
A megyei kórházban mindenki várta a "csodagyereket". Dr. Szabó Éva, az intenzív osztály főorvosa már az ajtóban toporgott.
– Ide vele! – utasította a mentősöket. – De óvatosan, mint egy üveggolyóval!
Gyorsan megvizsgálták a kislányt. Vérnyomás, szívverés, pupillareflex – mind működött, bár nagyon gyengén.
Dr. Éva összevonta a szemöldökét, és motyogott:
– Ez nem más, mint egy rendkívül ritka vírusfertőzés által kiváltott katalepszia. Lényegében az összes életfunkció lelassult... szinte észrevehetetlenné vált.
István bácsi, aki minden szót próbált megérteni, aggódva kérdezte:
– Doktornő, túl fogja élni?
A doktornő elmosolyodott:
– Már túl is élte, kedves István bácsi! Most már csak pihennie kell, és szépen helyrejön.
A hír futótűzként terjedt el a faluban. A kocsmában, a templomban, még az asszonyok délutáni fonóestjén is csak erről beszéltek:
– Hallottad, Mariska? – suttogta Anna néni. – Az Alízka él! És a Bundás mentette meg!
– Hát ilyen csodát! – csapta össze a kezét Mariska. – Megmondtam én mindig, hogy az az eb nem közönséges kutya!
Másnap már minden háznál Bundásról és István bácsiról beszéltek. Bundás hirtelen sztár lett: kolbásszal, hurkával, húsos csontokkal halmozták el a hálás falubeliek.
Eközben István bácsit egy kérdés nem hagyta nyugodni.
– Te is érezted, ugye, öreg fiú? Te is tudtad... De hogyan?
Bundás válaszul csak csóválta a farkát, olyan bölcsen, mintha azt mondaná:
„Haver, vannak dolgok, amiket nem lehet csak úgy megmagyarázni.”
Két hét telt el azóta a különös temetés óta. Alízka már otthon volt, újra mosolygott, bár még kicsit gyenge volt. A kertben játszott Bundással, aki most már egyfajta népi hősként járkált fel-alá a falu utcáin.
Aznap este, amikor a nap már lemenőben volt, és a hold fénye megvilágította a kis verandát, Bundás hirtelen ugatni kezdett. De most másként: nem riadtan, hanem izgatottan, barátságosan.
István bácsi összeráncolta a homlokát:
– Mi az, Bundás? Jött valaki?
A kapu felől halk léptek zaja hallatszott. Egy idős, fehérhajú ember közeledett, hosszú, faragott botjára támaszkodva. A tekintete tiszta volt, mégis titokzatos. Amint közelebb ért, István felismerte.
– Te vagy az, Lajos bácsi? – kérdezte csodálkozva.
– Én vagyok – bólintott az öreg. – Lajos, a szomszéd faluból... tudod, akiről azt mondják, kicsit többet lát, mint mások.
Bundás csóválta a farkát, jelezve, hogy a vendég barát.
Lajos bácsi leült István mellé a verandára. Egy darabig csak nézték az eget, ahol lassan kigyulladtak a csillagok.
Aztán Lajos bácsi megtörte a csendet:
– Azért jöttem, mert tudom, mi történt azon a napon.
István csak hallgatott, Bundás a lába előtt hevert, szintén figyelt.
– Vannak emberek és állatok, akik érzik a határvonalat – folytatta Lajos bácsi halkan. – A határvonalat élet és halál között. Nem mindig tudják megmagyarázni, csak érzik... mint a szél illatát vihar előtt.
István ránézett az öregre:
– Azt mondod... én is... meg Bundás is... éreztük?
– Pontosan – bólintott Lajos. – A legtöbben nem figyelnek ezekre a jelekre. De te hallottad. És Bundás is.
István hosszú percekig hallgatott, aztán halkan kérdezte:
– Átok ez... vagy áldás?
Lajos bácsi elmosolyodott:
– Mindkettő, pajtás. Mindkettő. Az élet néha ad nekünk különleges ajándékokat. De minden ajándék hordoz valami felelősséget is.
Aznap éjjel István bácsi nem tudott elaludni. Alízka békésen szuszogott a szobájában, Bundás az ágya mellett szuszogott. István pedig csak nézte a csillagokat, és visszaemlékezett... A felesége halála napjára... amikor pontosan érezte, hogy valami megszakadt a szívében, messze-messze tőle.
"Mindig tudtam, hogy nem véletlen..." – suttogta az éjszakába.
A következő hetekben a falu kis hírességgé vált. Jöttek újságírók, kíváncsiskodók, akik látni akarták "a kislányt, aki visszatért a halálból", meg persze Bundást, aki szinte már saját sajtófőnököt igényelt volna.
De István bácsi számára a legnagyobb ajándék nem a kíváncsi tekintetekben volt. Hanem abban a tudatban, hogy a világ legszebb mosolya, Alízka mosolya, még mindig az ő világát ragyogja be.
Egyik délután, miközben Alízka a kertben szedte a százszorszépeket, odaszaladt a nagyapjához:
– Nagypapi! – csilingelte. – Mondd csak... amikor kinyitottad a koporsót... mit láttál?
István bácsi hosszan nézte a kislányt. Aztán elmosolyodott, és megsimogatta a kicsi fejét.
– Tudod, mit láttam, kincsem? – kérdezte. – A jövődet. És túl gyönyörű volt ahhoz, hogy elengedjelek.
Alízka kuncogott, Bundás boldogan ugrándozott körülöttük, az öregember pedig érezte, hogy talán először hosszú évek óta... a szíve is újra énekel.
2025. április 26. (szombat), 19:25
