A sziklák közé szorult orka története, ami az egész partot megrázta

 

A hívás a mélyből – Spanyol tengerparti történet

A nap már lebukóban volt a spanyol Costa de la Muerte sziklás partjai fölött. /A víz sötétzöld volt, mint egy nyugodt, mély lélegzetet vevő óceán, és a szél sós párát sodort a levegőbe\./

A hullámok tompán csapódtak neki a köveknek, mintha az ég is hallgatna. Csend volt – az a különös, fojtott csend, amit csak a tenger ismer, mielőtt kitör valami nagy erejű változás.

Aztán a csönd megtört.

Előbb egy halk, sípoló hang. Majd mélyebb, hosszabban elnyúló hívás – valahonnan a mélyből. Fájdalmas, mégis könyörgő, emberihez hasonló hang, ami visszhangzott a sziklák között.

A fiatal orka, akit a helyiek Luna Negra-ként – „Fekete Hold”-ként – ismertek, a zátonyok közé szorult. A családja valószínűleg már a nyílt víz felé úszott, de ő a sekélyben maradt, amikor a hullám visszahúzódott.

Most ott feküdt félig a szárazon, bőre kicserepesedett, testét perzselte a lemenő nap. Mozdulni próbált, de minden kísérlet csak újabb sebet ejtett rajta.

A parton egy fiatal nő nézte őt, megrendülten. Dóra Székely, tengerbiológus, aki önkéntesként dolgozott a galíciai állatmentő központban. A terepjárója mellett hűtőládát cipelt: benne víz, törölközők, és a remény, hogy talán még nem késő.

Amint meghallotta az orka segélykérő hangját, a szívében valami megmozdult. Tudta, hogy ez nem csupán egy állat kétségbeesett kiáltása – ez egy élet kérése volt.

– Madre mía… no te dejaré sola – suttogta, majd magyarul tette hozzá:– Istenem, ne hagyj magadra.

A sziklákon botladozva közeledett. A hullámok a bokáját verték, de nem törődött vele.

Amikor meglátta az állatot, a lélegzete elakadt. A hatalmas test félig a vízben, félig a köveken feküdt, uszonya vérzett, a szeme pedig könyörgött.

– Szia, szépségem… nyugalom, nem bántalak – mondta halkan, és a hangja megremegett.

Az orka megmozdította a farkát, majd újra elernyedt. Mintha érezte volna a szándékot.

Dóra előkapta a rádióját:– Itt Székely Dóra, Costa de la Muerte, déli szakasz. Egy fiatal orka a sekélybe szorult, súlyosan sérült, de él. Azonnali segítség kell, ismétlem, azonnali!

– Értettük, Dóra – szólt a diszpécser. – A mentőcsapat úton van, de a következő dagály csak hajnalban lesz.

– Addig nem bírja ki! – kiáltotta, miközben a hideg vízbe gázolt.

– Ha kiszárad, megfullad, mielőtt a tenger visszatér!

Letérdelt az állat mellé, és a vízzel locsolni kezdte. A bőr szinte sistergett, ahogy a sós víz végigcsorgott rajta.– Tarts ki, kicsim. Hallod? Nem hagylak itt!

Az orka lassan felé fordította a fejét. A tekintetében ott volt valami, amitől Dóra torka elszorult. Ez már nem egyszerű állatmentés volt – ez egy találkozás az élettel, a maga legtisztább formájában.

Az éjszaka ígérete

A mentőcsapat másfél óra múlva érkezett: négy ember egy kis csónakkal és elsősegély-felszereléssel. A vezetőjük Márton, tapasztalt spanyol parti őr, mellette Eszter, állatmentő koordinátor.

– Dóri, ez most komoly? – kérdezte Márton, miközben meglátta a hatalmas testet.

– Ez… egy orka?

– Nem „ez”. Ő. Luna Negra – felelte Dóra. – Nőstény, fiatal, rossz helyen rekedt.

Eszter szinte suttogott: – Még sosem láttam ennyire gyönyörűt.

A csapat munkához látott:

• Márton és Dóra vízzel locsolták, nehogy kiszáradjon,
• Eszter a sebeket jegelte,
• A negyedik önkéntes, Andrés, rádión tartotta a kapcsolatot a központtal, és gumiszőnyegeket fektetett a sziklák közé.

A nap teljesen eltűnt, a horizonton vörös fény derengett. A tenger halk morajlása most mintha egy altatódal lett volna.

– Ha hajnalig nem jön fel a víz, a saját súlya alatt összeroppanhat – mondta Márton halkan.

Dóra lehajtotta a fejét, megsimította az orka homlokát.

– Nem fogjuk hagyni. Amíg én itt vagyok, addig nem.

Az orka mély hangot adott ki, egy halk, rezonáló morajt, mintha válaszolna.

– Hallottátok? – kérdezte Eszter mosolyogva. – Tudja, hogy segítünk.

– Tudja – bólintott Dóra. – Érzi.

Az éjszaka lassan rájuk borult. A hold fénye ezüstösen világította meg az óceánt. Dóra a sziklák között ült, vizes kabátban, és a fejét az állat oldalára hajtotta.

– Tudod, apám mindig azt mondta, a tenger mindent visszaad, amit elvesz. Csak várni kell. Szóval… mi most várunk.

Az orka lassan kifújta a levegőt, a vízpermet elérte Dóra arcát. A nő elmosolyodott.– Látod? Ez már válasz volt.

A többiek fáradtan, de reménykedve néztek rá.

Abban a pillanatban mind érezték: ez a hely, ez az éj valamit örökre megváltoztatott bennük.

A tenger visszahívása

Hajnalban a szél irányt váltott. A víz halk zúgása fokozatosan erősödött.

– Dóra! – kiáltotta Márton. – A dagály elindult!

Azonnal akcióba lendültek. Köteleket csúsztattak az orka teste alá, a gumiszőnyegeket megtámasztották. A hullámok egyre magasabbra csaptak.

Az orka megmozdult – előbb finoman, majd erőteljesen. Mintha érezné: eljött az idő.

– Most! – kiáltotta Dóra. – A következő hullámmal húzzuk!

A víz felcsapott, és a hatalmas test lassan megemelkedett. A csapat minden erejét beleadta.

– Gyerünk, Luna! – kiáltotta Dóra. – Szabad vagy, hallod? Szabad vagy!

Egy újabb hullám érkezett, és az orka hirtelen kiszabadult. A víz körülötte tajtékzott, majd a mélybe úszott.

Egy pillanatnyi csend után hatalmas vízsugár tört az égbe, ahogy kifújta a levegőt.

A parton kitört az örömujjongás. Eszter sírva nevetett, Márton ökölbe szorította a kezét, Andrés a homokba rogyott.– Megcsináltuk – suttogta.

Az orka még néhányszor a felszínre jött, mintha búcsúzna. Aztán eltűnt a mélyben.

Dóra sokáig állt némán, amíg az utolsó hullám is kisimult.– Viszlát, szépségem – mondta halkan. – Vigyázz magadra odakint.

A nap felkelt, a tenger aranyban úszott. A part újra csendes volt, mintha semmi sem történt volna.

De Dóra tudta: az éjjel, ott a spanyol partokon, a természet és az ember szíve egyszerre dobbant. És a tenger, amely annyi életet elvett már, most visszaadott egyet. ??

2025. november 11. (kedd), 17:49