A születésnapomon a férjem még csak fel sem köszöntött. Ajándékról ne is beszéljünk. A kollégáim a munkahelyemen igazi kis ünnepséget szerveztek, de mélyen legbelül mégis szorított valami – János, a férjem, egész nap nem hívott, nem írt, semmit.
A 48. születésnapom reggelén a férjem, János, még csak meg sem említette az alkalmat, ajándékról pedig szó sem volt. A munkahelyemen a kollégáim, élükön Kata és Péter, egy valódi ünnepséget szerveztek nekem: virágokkal, tortával és jókívánságokkal halmoztak el. /Mégis, mélyen legbelül valami nyugtalanított – János egész nap nem hívott fel, nem küldött üzenetet, mintha megfeledkezett volna rólam\./
Ahogy telt a nap, a nyugtalanságom egyre nőtt. Este felé Anna, az egyik kolléganőm, odasúgta nekem:
– Láttam Jánost a közeli kávézóban. Egy csokor virággal ült ott, mintha valakire várna.
A szívem hevesen kezdett verni. Gondolkodás nélkül kaptam a kabátom, és sietve elindultam a kávézó felé. A gondolat, hogy esetleg egy másik nővel találkozik a születésnapomon, szinte elviselhetetlen volt.
Amikor beléptem a kávézóba, körbenéztem. János ott ült az egyik asztalnál, valóban egy csokor virággal, de egyedül volt. Amint meglátott, felállt és mosolyogva intett felém.
– Gyere ide, drágám!
A harag és a megkönnyebbülés keveredett bennem.
– Te itt ülsz, miközben én egész nap dolgozom, és még csak fel sem hívtál!
János nyugodtan megfogta a kezem:
– Szerettem volna meglepni téged. Vártam, hogy végezz a munkával, hogy együtt ünnepelhessünk.
Meglepetten néztem rá:
– De miért nem szóltál?
Egy kis dobozt vett elő a zsebéből, és átnyújtotta nekem.
– Boldog születésnapot, Éva!
Kibontottam a dobozt, és egy pár arany fülbevalót találtam benne – pontosan olyat, amilyet mindig is szerettem volna, bár sosem említettem neki komolyan.
– János, ez gyönyörű!
– Tudom, hogy az elmúlt években talán nem mindig választottam a legjobb ajándékokat. De most szerettem volna valami igazán különlegeset adni neked.
Leültünk, és hosszasan beszélgettünk. Nem a mindennapi gondokról, hanem rólunk, az emlékeinkről, a közös élményeinkről. Úgy éreztem, mintha újra közelebb kerültünk volna egymáshoz.
Második rész
Az este folyamán János mesélt arról, hogyan tervezte meg ezt a meglepetést.
– Tudod, Éva, hetek óta készülök erre. Beszéltem Katával és Péterrel, hogy szervezzenek neked egy kis ünnepséget a munkahelyeden, hogy ne gyanakodj semmire.
Meglepődtem:
– Te beszéltél velük?
– Igen. Azt akartam, hogy igazán különleges legyen a napod.
Elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét.
– Nagyon köszönöm, János. Ez valóban emlékezetes lett.
Másnap a munkahelyemen Kata odajött hozzám:
– Na, hogy sikerült az este?
Mosolyogva válaszoltam:
– Csodálatos volt. Köszönöm nektek is, hogy segítettetek Jánosnak.
Péter is csatlakozott hozzánk:
– Örülünk, hogy boldog vagy. János igazán kitett magáért.
Az elkövetkező hetekben és hónapokban János és én még közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttünk, hogy a kommunikáció és az egymásra fordított figyelem mennyire fontos a kapcsolatunkban.
Egy este, miközben együtt vacsoráztunk, János megszólalt:
– Tudod, Éva – kezdte János halk, komoly hangon, miközben megfogta a kezem az asztalon –, szeretném, ha ezután többet adnánk magunknak.
Ránéztem, és éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Ezt... ezt én is régóta érzem. – válaszoltam. – De sosem gondoltam volna, hogy te is így vagy vele. Azt hittem, csak én vágyom rá.
– Butaság – mosolyodott el. – Tudom, nem vagyok könnyű eset. A múltban talán túl sokszor foglalkoztam a „hasznos dolgokkal”. – Elneveti magát. – A teáskanna, az a hírhedt kenyérpirító…
– És a porszívó. Ne felejtsd ki a porszívót! – vágtam közbe nevetve.
Nevettünk. Olyan felszabadultan, mint rég nem.
– Tudod – folytattam csendesebben –, én elfogadtam ezeket. Sőt, még hálás is voltam, hogy gondolsz rám… csak… – megálltam, kerestem a szavakat – …csak néha olyan jó lett volna érezni, hogy nemcsak a háztartás fontos neked, hanem én, Éva.
János bólintott.
– Megértem. Későn jöttem rá, de már látom. Te nem csak feleség vagy. Nem csak házvezetőnő.
– János… – súgtam.
Felállt, és előhúzott még egy kis csomagot a kabátzsebéből.
– Mi ez? – kérdeztem meglepve.
– Csak egy kis plusz. Egy kulcstartó.
Felnevettem.
– Már megint valami „hasznos”?
– Nézd meg.
Kibontottam. Egy apró kulcstartó volt, szív alakú medállal. A medálon pedig ez állt: „Te vagy az otthonom.”
Nem bírtam tovább. A könnyek újra kibuggyantak.
– János… ezt honnan tudtad?
– Hónapok óta hallgatom, ahogy telefonon beszélsz Katával. Mindig azt mondod neki, hogy „nem a ház a fontos, hanem az, akivel megosztjuk”.
– Nem is gondoltam, hogy figyelsz rám ilyen apróságokban...
– Mindig figyellek. Csak eddig nem jól mutattam ki.
Zárás
Aznap este, amikor hazaértünk, lekapcsoltuk a tévét, nem görgettük a telefonunkat. Elővettünk egy régi fényképalbumot, és nevetve néztük végig a fiatalkori képeinket.
– Nézd ezt! – mutattam az egyik képet. – A balatoni kirándulásunk, amikor eltévedtünk, és végül egy kis borospincében kötöttünk ki!
– Igen – nevetett János –, ott kértelek meg, hogy maradj velem örökre.
– És mégis meggondoltam magam…
– Hogy érted?
– Hát… végül csak harminc évet maradtam. De ma eldöntöttem, hogy adok még egy életet neked. Ha kérsz.
János felállt, odalépett hozzám, és megölelt.
– Kérek. És mindent megteszek, hogy méltó legyek rá.
Aznap este nem kellett több. Nem kellett nagy ünnepség, luxus ajándék, sem tűzijáték. Csak mi ketten voltunk, egy kávézóban kezdődően, otthon folytatódva – szívvel, figyelemmel, szerelemmel.
Ez volt az a születésnap, amit soha nem fogok elfelejteni. Mert nem a virág vagy a fülbevaló számított igazán.
Hanem az, hogy végre újra megtaláltuk egymást.
2025. április 09. (szerda), 05:57
