A tenger visszaadta, amit száz évig őrzött
Hajnalban még szürkés-zöld fátyol ült a Kvarner-öböl fölött. A sirályok röptében reccsent a csend, mintha valaki vékony jégen járna, a víz pedig lustán dobolta a kövek között saját, lassú időmértékét. /Rijekában – amit a nagyapja fejében máig Fiumének hívtak – a kikötő ócska vasai halkan csikorogtak, ahogy a sodrás finoman megfeszítette a köteleket\./
„Ma csend lesz” – mondta magának, ahogy megemelte a vödröt, ellenőrizte a damilokat, végigsimított a sós párától érdesre száradt hálón. Tarka, sokszor foltozott pulóver volt rajta, amit Erzsi néni kötött neki régen, még akkor, amikor Bálintnak volt ideje esténként hazamenni a Vár utcai albérletbe, és volt kinek mesélnie a halakról, amik nem jöttek.
Aztán megállt.
Ott, ahol a homok már kaviccsá durvult, és a hullámok pereme csak néha csípett bele a partra vetett hínárba, valami szögletes pihent. Messziről rozsdás konténernek tűnt, afféle háborúból maradt kacatnak, amilyet a part idők óta türelmesen őriz. Bálint lélegzete elakadt, ám nem a félelemtől, inkább valami furcsa, gyomorból felkúszó bizonyosságtól, hogy amit lát, az éppen őt várja.
„No de mit csinálsz, Bálint?” – mordult magára, és mégis továbbment.
Közelebb érve már látta: nem konténer. Fémkoporsó, oldalán kiverődött szegecsek, a sarkain fekete-zöld algaszegély. A fedél peremén horpadás, mintha valaha láncon rángathatták volna. A zár nyelve hetykén lógott, félszemű öreg csavar tartotta.
– Szentséges… – szaladt ki belőle félhangosan. – Anyám, ha ezt látnád…
Körben senki. A halászok még nem értek ki, a város is éppen csak tüsszentett egyet a reggeli kávéteraszok felől. Bálint lenézett a kezeire; remegtek, de a mozdulat mégis biztos volt. A vas illata megcsípte az orrát, a sós pára alatt édeskés, fojtó fémszag bukkant elő, és hirtelen mintha a Balaton-törmelék is földerengne a torkában: a gyerekkori nyarak iszapja, a nád között érő napfény.
„Rendőrség… – gondolta. – Vagy a kikötőmester…? Vagy… ki fene intézi az ilyesmit?” A kíváncsiság mégis ujjat nyújtott a doboznak. Bálint lehajolt, és egy mozdulattal megpöccintette a zárat. A csavar felsóhajtott, és engedett.
A fedél előbb csak megmozdult, mint egy hosszúra nyúlt lélegzetvétel. Aztán elcsúszott, és egy tompa, föld alatti hang kiszabadult belőle – persze csak képzelte, de a hang olyan volt, mint mikor a templom alatt járatot nyitnak. A következő pillanatban előtte feküdt mindaz, amit ember a tenger után megpróbál a halálból megmenteni.
Fehéres csontok, elcsócsált textilfoszlányok közé szorulva. A mellkason sötét plakettre tapadt iszap, oldalán valami gravírozás. És az a sajátságos rend, amit a víz képes csak a dolgoknak adni: semmi sincs igazán a helyén, mégis minden úgy marad, ahogy valaha volt.
– Jézus, Mária… – húzta hátra a fejét. – Istenem, bocsáss meg.
A gyomra egy pillanatra felfordult, a torkában sav íze futott végig. „Zárd vissza. Hívd az embereket. Menj haza. Mosd meg a kezed.” A lába mégsem mozdult. Térde megroggyant, egészen közel hajolt, és letörölte a placni felületéről a sarat. A betűk lassan előbújtak: „KÁLLAI ANDRÁS – 1923 – GÉPÉSZ”.
– Magyar – suttogta. – És itt. A tenger alatt.
A hangját elvitte a szél.
A kikötőmester, Kelemen István – akit mindenki csak Pista bácsinak hívott, és aki a fél életét a rakodórámpák közt töltötte – öt percen belül ott állt Bálint mellett. Kezében egy régi zubbony, vállán sószürke haj. Mellette egy terepjáró félig a homokba süppedt; benne két fiatal rendőr, egyikük nevetős szemű, de most komoly, másikuk úgy szorította a jegyzőkönyvet, mintha mentőmellény volna.
– Micsoda nap, Bálint fiam – vakarta a halántékát Pista bácsi. – Ki gondolná, hogy a tenger ilyenekkel tréfál meg minket?
– Nem tréfál ez, bátyám – felelte Bálint, és közben a feketére fakult tengerre pillantott. – Inkább emlékeztet.
– Mire?
– Hogy amit elnyel, azt előbb-utóbb visszaköpi.
A rendőrök némán bólogattak. A fiatalabbik végül mégis megszólalt:
– Ezt… ezt le kell zárnunk, urak. Értesítjük a városi múzeumot, meg a törvényszéki szakértőket. Az ilyen… ilyen maradványokat azonosítani kell, ha lehet.
– Kállai András – mondta Bálint, és megveregette a zubbony zsebét, mintha ott volna a tatyójában a név. – A plakettről olvastam. Magyar. Gépész.
– Magyar? – nézett fel meglepetten a rendőr. – Akkor talán a fiumei idők…?
– Lehet – dünnyögte Pista bácsi.
Aznap délután megérkezett a városi múzeumból egy nő, vörös sállal, barna haját kontyba csavarta. Kovács Júliának hívták; magyarul köszönt, úgy, ahogy csak az tud, akinek a nyelve sokszor kényszerült másikra, de a szíve makacs. A nyakában apró fényképezőgép lógott, kezében jegyzetfüzet.
– Jó napot. Kovács Júlia vagyok, a várostörténeti gyűjtemény kurátora. Hallottam… – a tekintete elakadt a fémládán. – Ez lenne az?
– Ez – mondta Bálint. – Én találtam.
– Megkérdezhetem…? – Júlia a placni felé nyúlt.
– Kállai András – sietett előre Bálint. – Gépész. 1923.
Júlia ajka remegett egy pillanatra – talán egy személyes emlék billent ki belőle –, aztán újra szakmai lett.
– 1923-ban süllyedt el az „Aranyhíd” nevű gőzös a Vela Vrata-szorosnál – mondta, és közben felpörgette a jegyzetfüzetének sarkait, mint valami régi zongorista. – A fedélzeten több tucat fős személyzet. Az iratok szerint többen magyarok voltak, Fiume kikötőjében dolgoztak, sokan Balaton mellől jöttek, mert szerették a víz szagát. A hajót soha nem emelték ki.
– A tenger meg elindította – bólintott Pista bácsi. – Évtizedek alatt, darabokban, ahogy szokása.
– Nem darabokban – nézett rá Júlia halkan. – Ebben a fémkoporsóban valaki vigyázott rá. Nem a tenger, hanem egy ember, aki… aki akarta, hogy hazataláljon. Csak a haza mozgott el közben alóla.
Csend telepedett a partra. A halnyűvők, a sirályok, a hálók csöndje. Bálint szíve torkán dobogott; a neveket ízlelgette, mint a sót a szélben: Fiume, Aranyhíd, Kállai. A múlt úgy közeledett, mint a pára, és ráhált mindannyiukra.
– Hozzátok a fóliát – szólt az idősebb rendőr. – Óvatosan. Minden mozdulat számít.
Az első éjszaka nem jött álom. Bálint a Vár utcai albérletben a nyitott ablak előtt ült, hallgatta, ahogy a kikötő távoli fényei mögül lassú, megnevezhetetlen moraj lappang. A kanapén szétterítve régi újságok, letöltött cikkek, a telefonján megnyitott archívumok álltak hegyben. Keresett mindent, ami „Aranyhíd” és „Fiume” és „1923”.
Hajnal felé – pontosan akkor, amikor az első villamos férceli végig a várost – csörrent a mobilja.
– Fent van? – kérdezte a nő, mintha együtt vigyázták volna a reggelt.
– Nem nagyon megy az alvás – vallotta be Bálint.
– A levéltárban voltam késő estig. Találtam valamit – folytatta Júlia – egy levelet. Egy gépírt fogalmazványt, ami sosem lett feladva. Az „Aranyhíd” gépházából üzen valakinek. Az aláírás: Kállai András.
– Mit ír?
– Hogy Fonyódon él az anyja. Hogy ígéri, egyszer hazavisz a Balatonra egy kagylót, ami beszél. Gyerekes ígéret – a hangja megremegett –, de nem nevetséges. A tengerrel kötött fogadalmak sosem nevetségesek.
– A tenger soha nem felejt – mondta Bálint. – Ezt ma már tudom.
– Holnap reggel kiviszem a koporsót a múzeumba, a szakértők megvizsgálják, és értesítjük a konzulátust is – folytatta Júlia. – De addig is… van egy kérésem. Mesélne nekem arról, hogy találta meg? Minden apróság számít. A szél, a víz, a kövek, a halak… mind beszélnek, ha figyelünk.
– Jöjjön át. Főzök kávét – mondta Bálint, és meglepődött saját hangján: régóta nem mondott már senkinek „jöjjön át”-ot.
A kávé meleg illata úgy úszott végig a folyosón, mint egy hosszú, barna sál. Júlia a konyhaasztalnál ült, jegyzetelt; Bálint a kávéfőző karját törölgette, miközben Önmagához beszélt.
– Azt hiszem, ma másképp fújt a szél – kezdte. – Tudja, vannak napok, amikor a tenger felől az ember nem sót, hanem vasat érez. Mintha a víz alól jönne a szag, a rozsdának az a különösen szomorú illata. Ma ilyen volt.
– És maga mégis lement egyedül – emelte fel a szemöldökét Júlia. – Nem fél?
– De. Én minden reggel félek egy kicsit. A félelem olyan, mint a kötél: összefogja az embert, hogy ne essen szét. De nem szabad hagyni, hogy megfojtson.
– Maga mindig így beszél?
– Csak ha kávét iszom.
Júlia elmosolyodott, aztán komoly lett.
– Tudja, mit kérdezek meg mindenkitől, aki ilyesmit talál? – hajolt közelebb. – Hogy mit hallott. Nem mit látott. Mit hallott? Mert a víz mindig mond valamit.
Bálint elhallgatott. A tenyerébe vette a csészét, és úgy bámulta a fekete italt, mintha abban úszna a válasz.
– Azt, hogy „várj” – mondta végül. – Nem nagy szó. Nem kinyilatkoztatás. Csak annyi, hogy „várj”. Mintha valami a partról szólt volna a tengernek: „Várj még. Ne siess. Még van dolgom.”
– Talán mindannyiunknak van dolga – jegyezte meg Júlia.
A konyhaablakon túl a reggel lassan fehérített. A tengeren apró fényfoltok ringatóztak, mint óvatlan gubók, amelyeket a hullám valamikor kifuttat a partra. A beszélgetés közben Bálint felidézte a bátyját, Pált, aki tizenhét volt, mikor a Balaton – a „magyar tenger” – egyszer magához vette, és nem adta vissza. Akkoriban Bálint még csak tizenkettő volt, de a víz szaga már ott maradt a kezében örökre. Azóta egyszer sem ment haza a Balatonra egyedül.
– Tudja – szólalt meg hirtelen –, a Balaton másképp zúg. Puha. Mint egy alvó állat. A tenger néha olyan, mint egy zsörtölődő öreg. De tegnap éjjel… – megrázta a fejét – tegnap éjjel olyan volt, mint egy öregasszony, aki mesélni akar, csak nincs kinek.
– Most már van – mondta Júlia, és elrakta a jegyzetfüzetét. – Holnap együtt megnézzük, mit mond a koporsó belseje. És… ha van kedve, elmehetünk Fonyódra. Megkeresni Kállai András anyja házát. Lehet, hogy nincs már meg, lehet, hogy csak egy diófa áll a helyén. De a diófák jól emlékeznek.
Bálint úgy nézett rá, mint akinek hirtelen egyszerre több helyre is el kell indulnia: a múzeumba, a tengerre és haza. A torka szűk lett.
– Elmegyek maga mellé – bólintott. – De ma reggel még kiviszem a hálókat. Csak egy kört. Aztán együtt.
– Nem megy egyedül – vágta rá Júlia határozottan, és a hangjában olyan erő volt, amilyet Bálint régóta nem hallott. – Veje-e valaki vagy sem, de barátja nincs mindig az embernek. Én ma az leszek. Elfér még egy a csónakban?
– Elfér – mosolyodott el Bálint. – A csónak mindig elbír egy embert, ha az nem fél. Ha fél, akkor kettőt is.
Az apró motor nyers köhögése visszhangot vert a parti sziklák között, mikor elindultak. A víz hideg volt és fényes, olyan áttetsző, hogy az ember kedve lett, beleírni a tenyerével a saját nevét. Júlia fehér sálját a szél a vállára csavarta, haját a sapka alá tűrte, és úgy nézett Bálint mozdulataira, mint aki egy táncot tanul.
– Nézze – mutatott Bálint egy pont felé –, ott, ahol a víz egy pillanatra más színt vesz fel. Alatta törmelék, valami vas. A tenger itt is emlékezik.
– És ott – intett Júlia a másik irányba –, ahol az árnyék nem a felhőé, hanem a vízé.
– Maga jól lát – dicsérte Bálint.
– Aki archívumban él, annak meg kell tanulnia a félhomályt – felelte Júlia. – Különben elszalasztja a legfontosabb részleteket.
Kihelyezték a hálót, egyszer, kétszer, mint két öreg barát, akik egymás mondatait egészítik ki. A víz türelmes volt, a szél barátságos. Mikor visszafordultak, a parton már állt két-teherautónyi kíváncsi ember: telefonokkal, kérdésekkel, kéretlen véleményekkel. A hír gyorsan terjedt; talán túlságosan is. A tenger történetei mindig kiszivárognak a köveken át.
– Na, itt a sajtó – sóhajtott Bálint. – Mindjárt azt kérdezik, hogy láttam-e szellemet.
– Mondja azt: láttam egy nevet – súgta Júlia. – És elég.
A múzeum emberei már kesztyűben, maszkban, óvatos mozdulatokkal körbevették a koporsót. Egy magas, vékony férfi – Nyikos Andor törvényszéki antropológus – bemutatkozott, rámért egy tekintetet Bálint tenyerére, mintha a kézből ki tudná olvasni az egész történetet, aztán szó nélkül munkához látott. A nap lassan kinyújtotta a vállát a dombok fölé, és megmutatta a part minden ráncát.
– Hány éves lehetett? – kérdezte valaki a tömegből.
– Ezt majd a csontok megmondják – felelte Nyikos szárazon. – A csontok őszinték.
– És magyar volt? – kérdezte egy idős férfi, akinek a hangjában irigység és szeretet küzdött a figyelemmel.
– A placni ezt mondja – bólintott Júlia.
Bálint hátrébb lépett. A zaj halkan hömpölygött körülötte, mint a dagály: kérdések, feltételezések, pletykák. A szeme mégis egyetlen dologra fókuszált: a fémlapra, a nevére. A „Kállai” betűire, amelyek mintha belülről, egy másik időből világítottak volna rá.
„Miért most?” – kérdezte magában. „Miért itt? Miért én?”
Nem kapott választ, de a tenger éppen akkor megperdítette a szélét, és a hullám olyan sóhajt adott ki, amilyet csak a nagyon öregek tudnak.
Aznap délután Bálint és Júlia vonatra ültek. Fonyód felé indultak, két kis táskával; egyikben egy csipet só a tengerből, másikban a jegyzőkönyvek. Az ablakon túl előbb a tenger kékje maradt el, aztán az erdők, aztán a mezők, és végül fényes tó tükrözte vissza az eget. A Balaton lapos csöndje úgy feküdt a tájra, mint egy alvó macska, meleg és nehéz – Bálint torka összeszorult.
– Mikor járt utoljára itthon? – kérdezte halkan Júlia.
– Rég – felelte. – Nagyon rég. A bátyám… – elhallgatott. – Tudja, ő maradt itt. Vagyis… itt maradt az emléke.
A fonyódi állomáson a levegőnek más szaga volt: fűé, földé, kemény kenyéré. A vasútállomás falán halvány plakát reklámozta a nyarat, ami még messze volt; a pékboltban friss kifli illata ülte meg a sarkot. Júlia egy régi házszámot keresett a jegyzeteiben – „Szent István utca 9.” –, és végül egy diófával árnyékolt, alacsony, kék kapunál álltak meg.
– Ez lenne az – mondta.
A kapu recsegett, mintha valaha ezer történetet hallgatott volna végig, de sosem szólt közbe. Az udvaron üres pad, rajta kockás pokróc, mellette rozsdás bicikli. Az ajtó előtt egy kővályúban muskátli próbált erőlködve piros maradni a novemberi szélben. Kopogtak. Válasz nem érkezett. Még egyszer kopogtak. Semmi.
– Senki – állapította meg Júlia. – Talán már régóta.
Bálint letérdelt a pad mellé. A föld megőrizte a régi ülők melegét – vagy csak a képzelet tette –, és ahogy a pad alá nyúlt, kezéhez érintődött valami kerek, sima dolog. Előhúzta. Kagyló volt. Nem olyan, mint a tengeri kagylók, hanem a Balaton kövei közül valaha talált, kicsi, sárgás, csíkos, amit gyerekek hordnak a zsebükben, és elfelejtenek. A kagyló oldalán vékony, bizonytalan karcolás: „A.”
– András – suttogta Júlia mögötte.
– Vagy Anna. Vagy Ármin. Vagy bárki – mosolyodott el keserűen Bálint. – De valaki ide karcolt egyszer egy betűt, mert valami fontos volt. És itt hagyta.
A diófa ágai közül egy nagy, késői levél megmozdult, és a padra hullott. Bálint tenyerébe vette, és úgy simította végig, mintha valami gyerekhajat rendezne a fülek mögé. A levegőben méz és por szaga volt; megállt az idő, de olyan módon, ahogy csak a régi udvarok tudják.
– Hazahoztunk egy nevet a tengerből – mondta Júlia. – Most visszük vissza a tengernek, hogy tudja, hol van a helye.
– És közben mi is kicsit hazaértünk – felelte Bálint.
A késő délutáni vonaton, vissza Rijekába, csendben ültek egymás mellett. Júlia a telefonján fényképet nézegetett a koporsóról, közelről, a betűk finom véséséről. Bálint az ablaknak döntötte a homlokát. A sínek kattogása olyan volt, mint egy régi altató.
– Tudja, mit érzem – törte meg a csöndet –, hogy az ember olyan, mint egy kis hajó. Nem a víz dönt, hanem a súly, amit visz. Ha jó a ballaszt, nem borul fel. Ha rossz, hiába csendes a tenger, felborul.
– Maga túl sokat beszél vízről – mosolygott Júlia.
– Mert a víz ért – vont vállat Bálint. – Az emberek néha nem.
– Én értem – mondta Júlia halkan.
A szó ott maradt közöttük, mint egy kicsi, biztos horgony.
A vizsgálatok heteket vettek igénybe, de az első hivatalos hírek már másnap megjelentek: „Rijekában a partra vetett a tenger egy százéves fémládát. A benne talált maradványok feltehetően az Aranyhíd gőzös egyik gépészéhez tartoznak, akit magyar név azonosít.” A város halk izgalommal figyelt; az idős halászok a kocsmában halkan tették hozzá a saját emlékeiket, a gyerekek a telefonjukon nagyították ki a betűket. Júlia naponta hívta Bálintot; olykor csupán ennyit mondott: „Ma egy csavar feje pörkölődött ki a sárból, és olyan szépen csillogott, mintha most jött volna a boltból.” Máskor: „Találtunk egy varrt címkét egy kabátfoszlányon: Fonyód.” És egyszer – a hangja akkor egészen más volt –: „A koponyán egy kis bemélyedés. Talán a zuhanáskor ütődött meg. Nem fáj már neki.”
Egy januári reggelen – a Bora vagdosta a várost, és a hullámok a móló kövein zongoráztak – Bálint és Júlia a múzeum csendes termében álltak. A vitrinben, tisztán és nyersen, a placni. Mellette egy rövid leírás – gondos, egyszerű, tárgyszerű –, és egy fénykép a régi „Aranyhídról”, ahogy a kikötőből kifut, emberek a fedélzeten integetnek, a víz megnyílik előtte.
– Nem szoktam sírni – mondta Bálint –, de most úgy érzem, hogy… – a hangja elcsuklott.
Júlia a karjához ért.
– Nem sír ez. Csak kicsit párás a tenger.
– Azt hiszem, most először nem vagyok egyedül – folytatta Bálint. – Azt hiszem, attól féltem eddig, hogy ha egyedül megyek ki, és az a suttogás, amit hallok, igazából nem is a víz, hanem a saját fejem… De most már tudom: a víz is beszél. És néha magyarul.
– Néha kifejezetten magyarul – bólogatott Júlia.
Aznap este a kikötő melletti kis vendéglőben – ahol a hallevest mindig túl sósan tálalták, és a kenyér héja recsegett, mintha őszön járnának – Pista bácsi odalépett hozzájuk.
– Hallottam, hogy közbenjárás volt Fonyód felől – kezdte, úgy, ahogy az öreg férfiak egy hír végére biggyesztik a lényeget. – A község vállalja, hogy emléktáblát állít. Nem nagy dolog, egy kő a víz felé néző parton, rajta a név. De az ilyen kövek jobban tájolnak, mint a kompász.
– Menni fogunk – mondta Júlia.
– Mindannyian – tette hozzá Bálint.
A végén úgy is lett. Tavasz elején, amikor a nádas még üresebb zöld, és a víz még csak ígéret a melegségről, hárman – Bálint, Júlia, Pista bácsi – Fonyódra utaztak. A parton, a kis kő mellé Bálint letett egy sós vízzel teli üvegcsét; a fény olyan furcsán tört meg benne, mintha a tenger nevetne a Balatonra.
– Kállai András – mondta hangosan, kimondva a nevet úgy, hogy a víz is hallja. – Hazajöttél.
A szél felelt. Nem csoda, hiszen Fonyódon is tud magyarul.
Visszafelé a vonaton Júlia Bálint vállára hajtotta a fejét. Nem kérdezett semmit. Az ilyen napok után nincs mit kérdezni.
Azóta Bálint egyedül soha nem megy ki a tengerre. Ha nincs vele ember, van vele hang: Júliáé, Pista bácsié, a kávéfőzőé a Vár utcában, a csontok néma és őszinte valóságáé. Néha úgy érzi, mintha a hullámok mögött a Balaton is intene felé, s a két víz – az, amelyikhez született, és az, amelyiket választott – lassú, mély beszélgetést folytatna a feje fölött.
Egy kora nyári hajnalon – mikor már a pólók újra a kötélen lógtak, és a sör hideg volt a sarki bolt pultjában – a csónak orrában ülve egyszer csak ismerős hangot hallott.
– Bálint… – súgta a víz.
– Igen? – kérdezte vissza, bután, gyerekmódon.
– Vigyázz ránk.
Nem nagy kérés. Nem kinyilatkoztatás. Csak ennyi: vigyázz. A halakra, a hálóra, a part köveire. Azokra, akik elmentek, és azokra, akik még majd elindulnak. A nevekre, amiket néha visszafúj a szél. És a kagylókra, amiket a gyerekek zsebében felejt a nyár.
Bálint megemelte a vödröt, és mosolyogva mondta:
– Próbálok.
A tenger annak felelt, aki hallani akarta:
– Jó. Mert holnap is lesz reggel. És holnapután is. Aztán egyszer – nem túl sietve, de biztosan – újra mesélek.
És ha a suttogást valaki kérdezné, Bálint csak annyit mondana:
– Néha a hullámok másképp szólnak. Olyankor a tenger megkér, hogy legyünk emberségesek. És én nem megyek ki többé egyedül. Mert tudom: a víz is emlékszik, és a nevek – ha figyelsz – mindig hazatalálnak.
2025. november 07. (péntek), 10:48
