A város betiltotta a motorosokat egy kislány temetésén – ami ezután történt, attól az egész utca sírva hallgatott

A kislány, aki figyelte a motorokat.

A novemberi köd már reggel óta ült a Dunán, mintha a város sem akarna igazán felébredni. A Lánchíd láncai tompán rajzolódtak ki a szürkeségből, a rakpart kövei nedvesen csillogtak. /Gergő ott állt a motorja mellett, vastag bőrdzsekiben, kezében ronggyal, és lassan, szinte gépiesen törölgette a krómot\./

Nem azért, mert koszos volt. Hanem mert nem tudta, mit kezdjen a kezeivel.

– Már fényesebb nem lesz – szólalt meg mögötte Bence, a klub egyik régi tagja. – Ha még jobban suvickolod, átlátunk rajta.

Gergő nem nézett fel.

– Nem baj – mondta halkan. – Akkor legalább látni fogom őt.

Bence tudta, kiről beszél. Mindenki tudta.

A kislányt Emesének hívták. Nyolcéves volt. Vékony, törékeny, de a szeme… az olyan volt, mintha mindig valami mást látna, mint mi. Valami többet. Ő volt az, aki nyáron rendszeresen kiült a IX. kerületi kórház elé, amikor a motorosok jótékonysági felvonulást tartottak. A szülei nem tiltották. Tudták, hogy kevés az idő.

Emese rajzolt.

Mindenkinek. Motorokat, amiknek szárnyuk volt. Utakat, amik fényből készültek. És mindig volt rajtuk egy apró alak, a végén, integetve.

– Ez a hazafelé vezető út – mondta egyszer Gergőnek, amikor az leguggolt hozzá. – Ha sok a fény, nem lehet eltévedni.

A betegség gyors volt és kegyetlen. Nem hagyott időt csodákra. Az orvosok őszinték voltak, de gyengédek. A szülők, Ádám és Júlia, egyre halkabban beszéltek egymással. Mintha attól félnének, hogy a hangjuk is fájdalmat okoz.

Emese az utolsó hetekben már nehezen beszélt. De kérdezni még tudott.

– Gergő bácsi – suttogta egy délután, amikor a férfi meglátogatta –, szerinted a fény hangos?

Gergő elmosolyodott, de a torka elszorult.

– Nem – válaszolta. – A fény csendes. De nagyon erős.

A kislány bólintott.

– Akkor jó. A búcsú legyen csendes.

A tiltás.

A temetés híre gyorsan terjedt. És vele együtt a városháza döntése is.

„Közrendvédelmi okokból” – így állt a hivatalos levélben – „semmilyen szervezett motoros jelenlét nem engedélyezett a temetési útvonalon.” A rendelet hideg volt, személytelen, aláírás és pecsét díszítette. A sorok között ott bujkált a félelem. Meg az előítélet.

– Azt mondják, provokáció lenne – csapta le a papírt az asztalra Bence a klubhelyiségben. – Mintha mi lennénk a baj.

– A baj az, hogy félnek – válaszolta Gergő. – Attól, amit nem értenek.

Júlia könyörgött.

– Kérlek… – mondta remegő hangon telefonon. – Nem akarunk balhét. Nem akarjuk, hogy Emese miatt rendőrök álljanak sorfalat.

– Nem lesz balhé – felelte Gergő. – Esküszöm.

– Azt mondták, ha egy motor is megjelenik, lezárják az utcát.

Hosszú csend következett.

– És ha nem indul be? – kérdezte végül Gergő.

– Mit értesz ez alatt?

– Ha ott lesz… de néma marad.

 A csend megszervezése.

A hívások egész éjszaka mentek. Nem csak a saját klubnak.

Más városokba is. Győrbe, Szegedre, Pécsre. Olyan emberekhez, akik sok mindenben nem értettek egyet – politikában, világnézetben, múltban –, de egy dologban igen: tiszteletben.

– Nem vonulunk – mondta Gergő mindenkinek. – Nem dudálunk. Nem emelünk zászlót. Csak ott állunk. És hallgatunk.

– Ez most vagy nagyon szép lesz – jegyezte meg egy rekedt hang a vonal végén –, vagy nagyon nagy pofon.

– Emeséért megéri – felelte Gergő.

A temetés reggelén a Farkasréti temető felé vezető út mentén már kilenc előtt sorakoztak a motorok. Nem egy helyen. Szétszórva. Parkolva. Némán. A rendőrök először feszülten figyeltek, aztán egyre tanácstalanabbul.

– Ezek… nem csinálnak semmit – mondta az egyik fiatal járőr a parancsnokának.

– Pont ez az – felelte az, és lassan lejjebb engedte a karját.

Amikor a gyászmenet elindult, a nap áttört a ködön. A krómfelületek visszaverték a fényt. Nem vakítottak.

Inkább vezettek.

Ádám az autóban ült, kezében Emese egyik rajzával. Amikor meglátta a sorban álló motorosokat, elsírta magát.

– Nézd, Júlia… – suttogta. – A fényei.

Nem volt taps. Nem volt zaj. Csak csend. Olyan csend, ami nem üres, hanem tele van jelenléttel.

Amikor az utolsó autó is elhaladt, Gergő felemelte a kezét. Egyetlen mozdulat. Semmi több.

És akkor – egyszerre, pontosan egyszerre – beindultak a motorok.

Nem hosszan. Nem dühösen. Csak egyetlen, mély, összefüggő hang. Mint egy lélegzet.

Aztán újra csend.

Ami megmarad.

Este a klubban senki nem beszélt sokat. Emese rajza ott lógott a falon. A fényből készült út. A kis alak a végén.

– Azt hiszem, hazaért – mondta Bence halkan.

Gergő bólintott.

– És mi itt maradtunk – tette hozzá. – Hogy emlékezzünk.

Mert vannak búcsúk, amiket nem kiáltással kell elmondani. Hanem csenddel. És vannak gyerekek, akik megtanítják a felnőtteket arra, hogy a fény nem hangos – de örökké látszik.

Ami a csend után marad.

Tavasz lett, mire Gergő újra ugyanazon az úton ment végig. A fák rügyeztek, a levegőben friss földszag keveredett a város zajával. A Farkasréti temető ilyenkor mindig békésebbnek tűnt, mintha a természet is tudná, hogy itt halkabban illik élni.

A motorját lent hagyta, a parkoló szélén. Nem volt rajta bőrdzseki, csak egy kopott kabát. A sisakot sem vitte magával. Emese nem szerette a sisakokat – „eltakarják az arcot” –, ezt egyszer nevetve mondta neki, amikor még volt ereje viccelődni.

A sírhoz vezető kavicsos úton lassan haladt. Nem sietett. Már nem kellett. A fejfán friss virágok voltak, színesek, gyerekesek. Nem a szokásos komor csokrok, hanem napraforgók, százszorszépek, egy-egy apró, kézzel kötött szalaggal átfogva.

Ádám térdelt a sír mellett. Nem lepődött meg, amikor meghallotta a lépteket.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta halkan, fel sem nézve.

– Ígértem neki – felelte Gergő.

Egy ideig nem szóltak. Nem volt szükség rá. A csend most más volt, mint akkor, a temetés napján. Ez nem feszült csend volt, hanem megérkezett. Megnyugvó.

– Tudod – szólalt meg végül Ádám –, azóta rajzolok.

Gergő felkapta a fejét.

– Te?

– Igen. Borzalmas vagyok benne – mosolyodott el keserédesen. – De valahogy… segít. Júliával esténként leülünk. Ő színez, én firkálok. Motorokat. Utakat. Fényeket.

– Emese örülne neki.

– Azt hiszem, igen. És… – Ádám nagy levegőt vett – …nem haragszom már. Se rátok. Se a városra. Se senkire.

Gergő lassan bólintott.

– Ez nagy dolog.

– Nem egyik napról a másikra ment – tette hozzá Ádám. – De amikor visszagondolok arra a napra… arra a csendre… akkor mindig arra jutok, hogy a világ mégsem romlott el teljesen.

Gergő a zsebébe nyúlt, és elővett egy gondosan összehajtott papírt. Emese egyik rajza volt. A másolat. Az eredeti a klub falán maradt.

– Ezt szeretném itt hagyni – mondta. – Hogy ne legyen egyedül.

Ádám átvette, és óvatosan a virágok közé csúsztatta.

– Köszönöm.

Amikor Gergő visszaindult, a szél megmozdította a fákat. A levelek halk susogása olyan volt, mint egy távoli, nagyon finom zúgás. Szinte… mint egy motor alapjárata.

Lent, a parkolóban megállt a gépe mellett. Nem indította be azonnal. Előbb csak rátette a kezét a tankra, lehunyta a szemét.

– Látod – mondta félhangosan –, még mindig mutatod az utat.

Aztán elindult.

És ahogy a város utcáin végighaladt, a napfény megcsillant a krómfelületeken, kirakatokon, ablakokon. Apró fények. Összekapcsolódva.

Egy út.

Hazafelé.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 13. (szombat), 18:49