KÉT KICSILÁNY EGYEDÜLI APJA VAGYOK. EGY REGGEL FELKELTEM, HOGY REGGELIT KÉSZÍTSEK NEKIK – ÉS MÁR OTT VOLT AZ ASZTALON...

KÉT KICSILÁNY EGYEDÜLI APJA VAGYOK. EGY REGGEL FELKELTEM, HOGY REGGELIT KÉSZÍTSEK NEKIK – ÉS MÁR OTT VOLT AZ ASZTALON...

Az utóbbi tizenhat évben Szikszai Iván a magyar autópályák hűséges vándora volt. Kamionjával rótta az országutakat: a...

A sofőr alig tudott megállni a hóviharban – amikor meglátta, mi hever az úttesten, az egész élete egy pillanat alatt megváltozott… ?

A sofőr alig tudott megállni a hóviharban – amikor meglátta, mi hever az úttesten, az egész élete egy pillanat alatt megváltozott… ?

A sofőrnek alig sikerült megállnia – a kiskutyák szanaszét hevertek az úttesten. A hóvihar úgy kavargott a fényszórók...

? Takarítónőnek álcáztam magam, szürke egyenruhában rejtőzve – hogy kiderítsem az igazságot a saját cégemről. Két hét ebben a szerepben olyan titkokat tárt fel, amik megrendítették az egész örökségemet… És amikor levettem az álarcot – a kollégák reakciója megfizethetetlen volt. ??? Senki sem sejtette, ki vagyok valójában. Pedig kellett volna. Mária mindig azt hitte, hogy tökéletesen ismeri a céget, amit az apja, Kónya György alapított még egy kis garázsban Újpesten. Számok, jelentések, prezentációk – ez volt az ő terepe. Ő volt az, aki szerint minden kontroll alatt áll. Egészen addig, amíg az apja egyszer nem nézett rá komolyan: – Csak a felszínt látod, Mária. Ezek a szavak beakadtak, mint szálka az ujjba. Talán tényleg nem látja a lényeget? Így született meg az őrült ötlet. Néhány nap múlva már ott állt az „FényInnovációk” földszinti takarítószobájában, szürke, formátlan munkaruhában. A haja kendő alá rejtve, smink sehol, parfüm helyett klórszag. A kitűzőjén: „Ilona, takarító”. Mária mély levegőt vett, és kilépett a folyosóra. – Új vagy? – szólalt meg egy idősebb nő, aki a felmosókocsija mögül bukkant elő. – Marika vagyok. Téged ki vett fel? – A személyzeti osztályról, Marika néni. – válaszolta halkan Mária, próbálva nem elárulni a feszültségét. Marika csak legyintett. Neki mindegy volt. Ebben a cégnél a takarítók láthatatlanok voltak. Ez volt az első sokk Mária számára. Már pár óra múlva úgy érezte magát, mint egy szellem. Az alkalmazottak elsuhantak mellette, mintha ott sem lenne. A menedzserek hangosan tárgyaltak a költségvetésekről, miközben a „láthatatlan” nő csendben törölgette a kilincseket. És akkor megjelent ő. – Mi ez a kosz?! – ordított egy magas, öltönyös férfi. – Mit bámészkodsz itt? Mária megdermedt. Nem is sejtette először, hogy hozzá beszél. – Elnézést, uram… – Kertész Benedek, operatív vezető – vágta rá, anélkül hogy ránézett volna. – Normálisan takaríts, különben kirúgatlak, és hozok valakit, aki tud dolgozni. Mária összeszorította a fogait és bólintott. De belül minden forrt. Az első nap többet mondott neki, mint évek az irodában. De ez még csak a kezdet volt. Előtte álltak olyan titkok, amelyek porrá zúzhatták az apja életművét. És már nem volt idő habozni… ??? A folytatás az első hozzászólásban olvasható a kép alatt! ???

? Takarítónőnek álcáztam magam, szürke egyenruhában rejtőzve – hogy kiderítsem az igazságot a saját cégemről. Két hét ebben a szerepben olyan titkokat tárt fel, amik megrendítették az egész örökségemet… És amikor levettem az álarcot – a kollégák reakciója megfizethetetlen volt. ??? Senki sem sejtette, ki vagyok valójában. Pedig kellett volna. Mária mindig azt hitte, hogy tökéletesen ismeri a céget, amit az apja, Kónya György alapított még egy kis garázsban Újpesten. Számok, jelentések, prezentációk – ez volt az ő terepe. Ő volt az, aki szerint minden kontroll alatt áll. Egészen addig, amíg az apja egyszer nem nézett rá komolyan: – Csak a felszínt látod, Mária. Ezek a szavak beakadtak, mint szálka az ujjba. Talán tényleg nem látja a lényeget? Így született meg az őrült ötlet. Néhány nap múlva már ott állt az „FényInnovációk” földszinti takarítószobájában, szürke, formátlan munkaruhában. A haja kendő alá rejtve, smink sehol, parfüm helyett klórszag. A kitűzőjén: „Ilona, takarító”. Mária mély levegőt vett, és kilépett a folyosóra. – Új vagy? – szólalt meg egy idősebb nő, aki a felmosókocsija mögül bukkant elő. – Marika vagyok. Téged ki vett fel? – A személyzeti osztályról, Marika néni. – válaszolta halkan Mária, próbálva nem elárulni a feszültségét. Marika csak legyintett. Neki mindegy volt. Ebben a cégnél a takarítók láthatatlanok voltak. Ez volt az első sokk Mária számára. Már pár óra múlva úgy érezte magát, mint egy szellem. Az alkalmazottak elsuhantak mellette, mintha ott sem lenne. A menedzserek hangosan tárgyaltak a költségvetésekről, miközben a „láthatatlan” nő csendben törölgette a kilincseket. És akkor megjelent ő. – Mi ez a kosz?! – ordított egy magas, öltönyös férfi. – Mit bámészkodsz itt? Mária megdermedt. Nem is sejtette először, hogy hozzá beszél. – Elnézést, uram… – Kertész Benedek, operatív vezető – vágta rá, anélkül hogy ránézett volna. – Normálisan takaríts, különben kirúgatlak, és hozok valakit, aki tud dolgozni. Mária összeszorította a fogait és bólintott. De belül minden forrt. Az első nap többet mondott neki, mint évek az irodában. De ez még csak a kezdet volt. Előtte álltak olyan titkok, amelyek porrá zúzhatták az apja életművét. És már nem volt idő habozni… ??? A folytatás az első hozzászólásban olvasható a kép alatt! ???

A takarítónő csak takarít, nem hallgatózik? Hát most figyelj, Bálint…A szürke egyenruha teljesen eltakarta Mariann...

– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás a szíven.Balázs nem...

„Azt mondta, csak melegen tartotta – de valójában ennél sokkal többet tett...” Láttam őt ülni a 4-es metró egyik kocsijában, két megállóval a végállomás előtt. A kabátja szorosan be volt húzva, kopott cipője alig érintette a padlót. Nem az álmatlanság, hanem az élet súlya nehezedett a vállára. De nem ő keltette fel igazán a figyelmemet. Hanem az, amit a kezében tartott. A kabát redői között, a karja védelmében egy alig néhány hetes kiscica feküdt. Összegömbölyödve, mintha mindig is ott lett volna – egy biztonságos, meleg világban. Úgy ölelte, mintha porcelánból és emlékekből lenne. Mélyen aludt, apró tappancsai az álla alatt, olyan hangosan dorombolva, hogy a metrószerelvény zaja sem nyomta el teljesen. A többiek? Teljes közöny. Egyik utas sem nézett oda. Odamentem. Leültem vele szemben. Csendesen megkérdeztem: – A tiéd? Lenézett rá, halvány, meleg mosollyal: – Nem, nem… Ő talált rám. Három nappal ezelőtt. Egy pékség mögötti sikátorban sírt. Elázva, reszketve. Odaadtam neki az utolsó szendvicsem, aztán becsavartam az egyetlen száraz sálamba. Ekkor megvonta a vállát, mintha mentegetőzne: – Azt hittem, csak egy meleg éjszakát adok neki… de nem ment el. Megkérdeztem, most hova viszi. – Egy jobb helyre – válaszolta. – A Határ út és Nyírfa utca sarkán, a padon van egy cetli. Egy anyuka írta. Azt írta, segítene, ha élve visszakerülne a cica. Készíts egy emlékeztetőt? Kissé értetlenül néztem rá. Ekkor előkotorta a kabátja zsebéből a gyűrött szalvétát. Kék tintával, görcsös kézírással ez állt rajta: „Minka névre hallgat. Kérlek, ne hagyd magára. Ha megtalálod, vidd haza.” A hátoldalon telefonszám. De ami igazán szíven ütött? Az aláírás: „A kislánya.” ? Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ??

„Azt mondta, csak melegen tartotta – de valójában ennél sokkal többet tett...” Láttam őt ülni a 4-es metró egyik kocsijában, két megállóval a végállomás előtt. A kabátja szorosan be volt húzva, kopott cipője alig érintette a padlót. Nem az álmatlanság, hanem az élet súlya nehezedett a vállára. De nem ő keltette fel igazán a figyelmemet. Hanem az, amit a kezében tartott. A kabát redői között, a karja védelmében egy alig néhány hetes kiscica feküdt. Összegömbölyödve, mintha mindig is ott lett volna – egy biztonságos, meleg világban. Úgy ölelte, mintha porcelánból és emlékekből lenne. Mélyen aludt, apró tappancsai az álla alatt, olyan hangosan dorombolva, hogy a metrószerelvény zaja sem nyomta el teljesen. A többiek? Teljes közöny. Egyik utas sem nézett oda. Odamentem. Leültem vele szemben. Csendesen megkérdeztem: – A tiéd? Lenézett rá, halvány, meleg mosollyal: – Nem, nem… Ő talált rám. Három nappal ezelőtt. Egy pékség mögötti sikátorban sírt. Elázva, reszketve. Odaadtam neki az utolsó szendvicsem, aztán becsavartam az egyetlen száraz sálamba. Ekkor megvonta a vállát, mintha mentegetőzne: – Azt hittem, csak egy meleg éjszakát adok neki… de nem ment el. Megkérdeztem, most hova viszi. – Egy jobb helyre – válaszolta. – A Határ út és Nyírfa utca sarkán, a padon van egy cetli. Egy anyuka írta. Azt írta, segítene, ha élve visszakerülne a cica. Készíts egy emlékeztetőt? Kissé értetlenül néztem rá. Ekkor előkotorta a kabátja zsebéből a gyűrött szalvétát. Kék tintával, görcsös kézírással ez állt rajta: „Minka névre hallgat. Kérlek, ne hagyd magára. Ha megtalálod, vidd haza.” A hátoldalon telefonszám. De ami igazán szíven ütött? Az aláírás: „A kislánya.” ? Olvasd tovább a történetet az első hozzászólásban! ??

 Gábor mélyen felsóhajtott, majd ismét a kis cicára nézett, amely békésen feküdt a karjában. A vonat enyhén rázkódott,...