ÁLLJ! A FELESÉGED MEG AKAR ÖLNI!” – Hajléktalan fiú ordítása mentette meg a milliomost a biztos haláltól
A kiáltás a ködből.
A novemberi hajnal még csak mocorogni kezdett a Pilis fölött, amikor Bártfay Miklós, ötvenkét éves üzletember, kilépett a visegrádi villája üvegfalú előteréből. /A levegő friss volt, fenyőgyantás, s enyhén csípős\./
A sötétkék Audi ott várakozott a kavicsos kocsibeállón, a motor halkan dorombolt, a sofőr pedig kiszállva meghajtotta a fejét.
Miklós már épp az ajtó felé nyúlt, amikor éles, rekedt kiáltás hasított végig a hideg levegőn:
— Ne induljon el! Ne üljön be a kocsiba! Kérem!
A férfi megtorpant. A kavics csikordult, ahogy a sofőr ösztönösen oldalra fordult, a biztonsági őrök pedig máris mozdultak a kiabálás irányába.
A látvány első pillantásra abszurd volt:
egy rongyos kapucnis kabátba bújt kamasz szaladt le a domboldali bokrosból, csúszkálva a nedves avaron. Arca sáros volt, cipője szinte szétesett, mégis valami különös eltökéltség tükröződött a szemeiben.
— Álljanak meg! — Miklós felemelte a kezét, mielőtt az őrök elérhették a fiút. — Várjuk meg, mit akar mondani.
A fiú zihált, amikor megállt előttük. Úgy tűnt, még soha senki nem nézett rá úgy, ahogyan most Miklós tette: figyelmesen, komolyan, ítélkezés nélkül.
— Uram… — lihegte a kamasz. — Ne induljon el az autóval. Valaki mex… megbabrálta a féket.
A sofőr felhorkant.
— Mégis ki “babrálna” meg egy luxusautót egy őrzött területen? — morogta.
A fiú megrázta a fejét.
— Én… én láttam. Tegnap éjjel. Aludni szoktam a garázs mögötti farakásnál… ott szárazabb a föld. Hallottam, hogy valaki kijön, és motoszkál a kocsi körül. Amikor kinéztem, egy nő hajolt be a nyitott motorház fölé.
A biztonsági őrök feszülten néztek Miklósra. A férfi arca egy árnyalatnyival elsápadt.
— Milyen nő? — kérdezte lassan.
A kamasz habozott.
— A felesége. Biztos vagyok benne.
A hosszú barna kabát… a sál… meg a hangja is… amikor telefonált.
Miklós megdermedt. A közeli fenyők mögött megmozdult a köd, mintha a természet is visszafojtaná a lélegzetét.
A fiú folytatta, halkan, de határozottan:
— Azt mondta a telefonba:
„Holnap reggel minden úgy fog kinézni, mintha baleset lett volna.”
A férfi érezte, ahogy a gyomra lassan jegesre hűl. A sofőr értetlenül nézett rá, a biztonsági őrök tekintete ide-oda cikázott a két férfi között.
— Pista — fordult a sofőr felé Miklós elhaló hangon. — Nézd meg a fékeket. Most.
A sofőr szó nélkül bólintott, letérdelt a jármű mellé, felnyitotta a műszaki panelt, majd pár perc múlva felegyenesedett. Arca falfehéren húzódott meg a ködben.
— Uram… a fékfolyadék szinte teljesen kifolyt. Valaki kibontotta a vezetékeket. Ez… ez tényleg szabotázs.
Miklós érezte, hogy a lábai megroggyannak. A fiú felé nézett — abba a koszos, remegő, mégis tiszta tekintetbe, amely az imént ismeretlenül a halál torkából rángatta vissza.
A kamasz zavartan húzta össze magán a kabátot.
— Nem akartam bajt okozni, uram… de ha elindul a lejtőn… az autó nem állt volna meg.
Miklós hosszú pillanatokig nem szólt semmit. A hideg hajnal egyszerre égette és fojtogatta.
Végül halkan megszólalt:
— Hogy hívnak?
— Bence. — A fiú lesütötte a szemét. — Bálint Bence.
— Gyere velem — mondta Miklós csendesen. — Beszélnünk kell.
A sofőr ugyan tiltakozott, az őrök bizonytalanul néztek egymásra, de Miklós hangja olyan szilárd volt, amilyennek még ők sem ismerték.
A férfi elindult gyalog az erdei ösvény felé Bencével, míg a villa mögött lassan felkelt a nap, vérnarancs fényt csöpögtetve a ködre. A világ úgy tűnt, mintha megváltozott volna — mintha élete egyetlen perc alatt megfordult volna a sarka körül.
A kimondhatatlan gyanú.
Az ösvényen csendben haladtak egymás mellett. A villa fénye lassan eltűnt mögöttük, helyét átvette a fenyők között gomolygó pára, az avar halk zizegése a cipőjük alatt.
Miklós úgy szorította össze az állkapcsát, hogy az izmai megfeszültek. Érezte, hogy minden lépésével valami láthatatlan határ felé közeledik: a régi élete mögötte marad, az új pedig még sehol.
— Üljünk le — törte meg végül a csendet. Egy kidőlt fatörzsre mutatott. Bence óvatosan lehuppant rá, mintha félne, hogy ezzel is valami hibát követ el.
A férfi ránézett. Most, hogy nyugodtabban látta, feltűnt neki, milyen sovány. A kabátja alól kilógó csuklója vékony volt, mint egy gyereké, a bőre kékes foltokkal teli.
— Kezdjük elölről, Bence. — Miklós hangja halk volt, de határozott. — Mondd el pontosan, mit láttál, mit hallottál. Semmit ne hallgass el, de ne is találj ki semmit. Érted?
Bence bólintott, és idegesen markolni kezdte a kabátja szélét.
— Tegnap… tegnap este nagyon hideg volt — kezdte. — Gondoltam, feljövök ide, a garázs mögé. Onnan néha… hát, be tudom szorítani magam a nagy fakerítés és a farakás közé. Nem fúj annyira a szél, és… a biztonsági őrök már megszoktak. Ha nem mászkálok, békén hagynak.
Miklós összeráncolta a homlokát. Erről eddig senki sem beszélt neki. Nem is tudta, hogy a birtok végében néha hajléktalan kölykök húzzák meg magukat.
— Folytasd — intette.
— Éjfél körül lehetett — mondta Bence. — Arra ébredtem, hogy valaki nyitja a garázsajtót. Nem a nagy elektromosat, hanem oldalt azt a kisebb ajtót. Tudja, amelyik a műhelybe vezet. Akkor… akkor megláttam őt.
A fiú hangja megremegett, de nem a félelemtől — inkább attól, hogy olyat mond, amit talán nem lenne szabad.
— A feleségét.
Miklós lenyelte a torkába ugrott keserűséget.
— Biztosan ő volt? — kérdezte halkan.
— Igen. — Bence felemelte a tekintetét. — Már láttam néha, amikor… — elharapta a mondat végét, de folytatta: — Ugyanaz a hosszú bézs kabát, a haja is úgy volt feltűzve, mint máskor. A magas sarkú csizmája kopogott a betonon. A telefonja világított a kezében. Olyan… olyan volt, mint valami filmben. Komolyan. Mintha… mintha nem is ide tartozna.
Miklós előtt villanásszerűen jelent meg Ágnes alakja: ahogy reggelente elegánsan belibben a konyhába, a kávéillat közé, a finoman sminkelt arca, a drága parfümje, a szinte tökéletes mozdulatai. Az a nő, akibe tíz éve beleszeretett, most hirtelen idegennek tűnt.
— Mit csinált? — kérdezte rekedten.
— Bement a műhelybe — felelte Bence. — Hallottam, hogy kinyitja a szekrényeket, csörömpölnek az eszközök. Aztán felnyílt az autó motorházteteje. Nem mertem odamenni közel. Csak… csak az ajtó rése mellett kukucskáltam. Láttam, hogy valami csöveket fog, meg palackot… gondolom, olaj vagy valami.
Miklós gyomrán újabb görcs futott át. A fékrendszer-ellenőrzést mindig a márkaszerviz végezte, időponttal, papírral, mindennel. Ágnesnek semmilyen oka nem lett volna ott matatni.
— És a telefon? — kérdezte.
Bence lehunyta a szemét, mintha vissza akarná forgatni magában az éjszakát.
— Először csak halkan beszélt. Nem értettem, mit mond. Aztán… kicsit hangosabban lett, mintha mérges lenne. Ezt hallottam:
„Ne aggódj, holnap reggel elindul a szokásos idejében. A Dobogókő felé vezető szerpentinen bőven elég lesz ez. Mindenki balesetnek fogja hinni.”
Miklós hirtelen úgy érezte, mintha újra első nap ülne a kormány mögé, jogosítvány nélkül. A Dobogókő felé vezető út… éles szerpentin, meredek szakadékokkal. Ha ott megy el a fék…
— Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? — kérdezte rekedten.
— Igen — bólintott Bence. — Tudja, én… gyorsan megjegyzem, amit hallok. Régen is ilyen voltam. Csak… akkor még nem ilyeneket kellett megjegyeznem.
A fiú elhallgatott. A fák között madár szállt fel hirtelen, mintha megijedt volna a csendtől is.
— Nem láttad, kivel beszélt? — kérdezte Miklós.
— Nem. A telefon kijelzőjét nem láttam, túl messze voltam. Csak annyit hallottam még, hogy „türelmetlen vagy, Péter, két napot már kibírsz” vagy valami ilyesmi. A „Péterre” emlékszem biztosan.
Miklós lassan felállt. Fejében nevek villantak: üzleti partnerek, riválisok, tanácsadók. Több Péter is volt köztük. De egyik sem olyan, akire szívesen gondolt volna ilyen összefüggésben.
— Miért vársz itt… egyáltalán, hogyan kerültél ide? — nézett vissza a fiúra. — Nem ismerlek. Nem tartozol a személyzethez, és a környékbelieket is ismerem.
Bence tétován felsóhajtott.
— Kiskorom óta intézetekben voltam — kezdte csendesen. — Anyám… hát, ő inkább az italra költötte a pénzt, mint rám. Aztán egyszer… nem jött haza. A gyámügy elvitt. Egy ideig nevelőszülők, aztán vissza intézet, aztán újra család, verések, megint intézet… ismeri ezt a körhintát, gondolom.
Egy ponton már… már jobb volt az utcán. Ott legalább csak a hideg bánt, meg néha az éhség. Télen fel szoktam jönni ide Visegrád környékére, a villák mögé. Van egy-két hely, ahol a kidobott ételből marad, és néha a biztonságiak sem olyan szigorúak.
Elmosolyodott, de mosolyában nem volt jókedv.
— Maga… maga nem tud róla, de az egyik őre néha ad egy meleg teát. Nem mondom el, melyik, mert kirúgnák. Szóval… már ismertem a birtokot. Tudtam, mikor alszanak, mikor járnak őrjáratot. Nem akartam lopni, csak… túlélni.
Miklós torkában valami szorítani kezdett.
— És amikor meghallottad ezt a beszélgetést… — próbált visszatérni a lényegre. — Miért nem szaladtál le azonnal a rendőrségre?
Bence cinikusan felnevetett.
— Uram, kérem. Én egy koszos, papírok nélküli kölyök vagyok. Ha bemegyek a rendőrségre, és azt mondom, hogy egy gazdag üzletember felesége éppen meg akarja ölni a férjét, szerintem… maga is sejti, mit csinálnának. Visszavinnének az intézetbe, maximum. Vagy elhajtanának.
Eltelt néhány másodperc, mire hozzátette:
— De amikor megláttam, hogy reggel beül az autóba… már nem bírtam csendben maradni.
Miklós lehajtotta a fejét. A keze ökölbe szorult a zsebében.
— Ha igazad van, Bence… — mondta ki végül. — Akkor ma reggel valószínűleg meghaltam volna.
A mondat közöttük maradt, ahogy a köd is ott lebegett a fák között. Nem volt benne semmi pátosz, csak szikár tény.
— Gyere vissza velem a villához — szólalt meg végül. — Nem maradhatsz kint ebben a hidegben. Adunk neked ruhát, reggelit. És… lesz mit megbeszélnem.
— De… a felesége… — Bence láthatóan megijedt.
— Nem fogja tudni, miért vagy itt — vágta rá Miklós. — Egy alapítványi programra hivatkozom. Amúgy sem tartozik rá minden, amit csinálok.
Hangja keményebbre váltott, mint ahogy tervezte. Maga is meglepődött ezen.
— De egyet tisztázzunk, Bence. Amit most mondtál… ha valami nem igaz belőle, ha csak egy részletet is kitaláltál, abból baj lesz. Nagyon nagy baj. Nem félsz ettől?
A fiú ránézett, és egy olyan pillantással találkozott, amelyben nem volt sem hazugság, sem menekülés.
— Őszintén? Én már annyiszor voltam bajban, hogy… egy újabb annyira nem számít. De maga meghalhatott volna. És azt nem… azt nem bírtam volna csendben nézni.
Miklós lassan bólintott.
— Rendben — mondta. — Akkor mostantól… vigyázunk egymásra.
És ezzel elindultak vissza a villa felé.
A villa árnyékában.
Mire visszaértek a házhoz, a nap már feljebb kúszott a hegy mögött, és a köd lassan kezdett feloszlani. A modern üveg- és kőfelületeken megcsillant a fény; a ház kívülről éppen olyan volt, mint mindig: letisztult, tágas, elegáns – mintha a gondtalanság katedrálisa lenne.
Belül azonban Miklós számára most minden idegennek tűnt.
A bejáratnál Eszter, a házvezetőnő állt, kezében tiszta konyharuhával.
— Jó reggelt, Miklós úr! — mosolygott, de a mosoly egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta Bencét. — Ő…?
— Az alapítványtól érkezett — vágta rá Miklós, mielőtt bárki kérdezett volna. — Emlékszik, mondtam, hogy támogatok egy programot hátrányos helyzetű fiataloknak. Bence lesz az első, akit személyesen is fogadok.
Eszter értőn bólintott. Régóta dolgozott itt, tudta, mikor kell kérdezni, és mikor nem.
— Persze, uram. Előkészítem a vendégszobát a felső szinten.
Oldalra pillantott Bencére, és a hangja enyhült:
— Gyere, adok tiszta törölközőt, fürdeni is tudsz. És kapsz valami rendes ruhát.
Bence bátortalanul Miklósra nézett, mintha engedélyt kérne. A férfi bólintott.
— Menj csak. Itt most… biztonságban vagy.
A "biztonság" szó azonban furcsán kongott a saját fülében. A saját házában, a saját felesége mellett már nem tudta őszintén használni.
Ahogy belépett a nappaliba, megérezte Ágnes parfümjének finom illatát. A nő a lépcső tetején állt, fehér köntösben, haját laza kontyba tűzve, kezében csészényi feketével.
— Drágám, hát te még itt vagy? — hangja meglepődött, de édesen ringott. — Azt hittem, már rég úton vagy Pest felé.
Miklós felnézett rá. Egy pillanat töredékéig mintha mást is látott volna a nő arcán, mint gyengéd kíváncsiságot: valami feszült figyelmet, mintha ellenőrizné, jól megy-e a forgatókönyv. Aztán ez az árnyék eltűnt.
— Probléma volt a kocsival — mondta Miklós olyan természetesen, amennyire csak tudta. — Pista észrevette, hogy ereszt a fékvezeték. Szerencsére még időben.
Ágnes egy szempillantásra ledermedt. Nem nagyon, csak annyira, amennyit egy kívülálló talán észre sem vett volna. De Miklós éles szemmel figyelte.
— Tényleg? — vonta össze a szemöldökét a nő. — De hát… nemrég volt szervizben, nem?
Lassan elindult lefelé a lépcsőn, minden lépése olyan volt, mint egy koreografált mozdulat.
— Úgy tűnik, a szerviz sem a régi — mosolygott halványan, és finoman megérintette a férfi karját. — A lényeg, hogy nem történt baj.
"Még nem" – robbant fel Miklós fejében a gondolat, de nem mondta ki.
— Úgy néz ki, itthonról kell intéznem a mai tárgyalásokat — felelte. — A sofőr intéz időpontot a szervizbe.
Felpillantott rá. — Amúgy vendégünk van. Egy ösztöndíjas fiú az alapítványtól. Néhány napig itt lesz, megfigyeli, hogyan dolgozunk, tanulhat, ilyesmi.
Ágnes szeme mintha felcsillant volna.
— Ez csodálatos ötlet — mondta. — Milyen szép tőled, hogy így segítesz. Alig várom, hogy találkozzak vele.
Miklós szája sarka megfeszült, de erővel mosolyt csalt rá.
— Majd ha kipihente magát — zárta rövidre a témát. — Addig is… szükségem lesz a dolgozószobára.
A döntés.
Amint magára csukta a dolgozószoba ajtaját, Miklós hátradőlt a bőrszékben, és mély levegőt vett. A falon végig polcok álltak, tele dossziékkal, könyvekkel. Az íróasztalán a családi fotó: Ágnes elegáns ruhában, mellette Miklós, mögöttük Visegrád hegyei.
Egy pillanatig nézte a képet, aztán arccal lefelé fordította.
Elővette a telefonját, és hívott valakit, akiben még biztosan bízott.
— Farkas Gábor vagyok — hallatszott a rekedt, mégis barátságos hang a vonal másik végén. Régi jogásza, barátja.
— Gábor, sürgősen beszélnünk kell — mondta Miklós. — De nem telefonon. El tudsz jönni ma délután Visegrádra?
A férfi a vonal másik végén csak annyit kérdezett:
— Nagy a baj?
Miklós keserűen felnevetett.
— Lehet, hogy az egész életem rossz emberekre bíztam. Szerinted ez elég nagy baj?
Rövid csönd.
— Délután háromra ott vagyok — felelte Gábor, és letette.
Miklós egy darabig csak ült a némaságban, aztán hívott még valakit.
— Goda Zoltán? — szólalt meg, amikor felvették. — Miklós vagyok. Emlékszel, amikor azt mondtad, ha egyszer nagyon nagy szükségem lesz egy jó magánnyomozóra, csak szóljak?
— Ezt a mondatot komolyan gondoltam — felelte az öblös, kicsit füstös hang. — Melyik opció: féltékeny rivális, zsaroló partner vagy családi szappanopera?
Miklós szünetet tartott.
— A legrosszabbak keveréke — mondta aztán. — Arra van szükségem, hogy valakit… teljesen, minden részletre kiterjedően átnézz. Telefon, találkozók, pénzmozgások. Tiszta és vállalható úton, amennyire lehet. És minél gyorsabban.
— Ki az a valaki? — kérdezte Goda.
Miklós lehunyta a szemét.
— A feleségem.
A vonal túlsó végén most valódi csönd lett.
— Rendben — szólalt meg végül Zoltán. — Ma este felmegyek Visegrádra. Addig próbálj úgy viselkedni, mintha semmit sem tudnál. Ez a legnehezebb része. Menni fog?
Miklós az ablakon túl a kertre nézett, ahol Ágnes tavasszal tulipánokat ültetett. Hirtelen minden mozdulat, minden mosoly gyanússá vált.
— Fogalmam sincs — vallotta be. — De megpróbálom.
Bence a házban.
Dél felé járt az idő, amikor Bence először lépett be igazán a villa belsejébe. Tiszta farmer volt rajta, kicsit nagy, de kényelmes, és egy sötétkék pulóver, amelynek ujját fel kellett hajtania. A haját Eszter rövidre vágta, és így hirtelen kiderült, hogy a fiú szeme sokkal világosabb, mint amilyennek a kosz és a sötét kabát mögül tűnt.
— Na, most már emberformád van — jegyezte meg Eszter mosolyogva. — Éhes vagy?
Bence szeme csillogva tapadt a megterített asztalra: friss zsemle, rántotta, kolbász, paprika, tea.
— Igen — nyögte ki. — De… nem sokat eszem. Nem kell félni, nem dőlök neki az egésznek.
— Ne beszélj butaságot — pöccintette meg játékosan a vállát a nő. — Itt most nem a kukából kell kimentened a vacsorát. Egyél, amennyi jól esik.
Kicsit elhallgatott, aztán halkan hozzátette:
— És… ne félj. Senki nem akar bántani.
Bence nem felelt, csak biccentett. A bizalom neki nem ment ilyen könnyen. De az első falat kenyér, a frissen sült rántotta íze úgy hatott rá, mintha évek óta először enne igazi ételt, nem maradékot.
Ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe Ágnes.
Elegáns, egyszerű ruhát viselt, mintha épp csak úgy magára kapott volna valamit – Bence számára viszont minden szála gazdagságot kiáltott. A nő szeme végigsiklott rajta, és mosolyra húzódott a szája.
— Te vagy Bence? — kérdezte. — Miklós mesélt rólad. Örülök, hogy itt vagy.
A fiú félrebiccentette a fejét. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz az arc, amit éjjel a garázslámpa fényében látott, most ilyen kedvesen néz rá. A hangja is ugyanaz volt – és mégis, mintha más lenne.
— Jó napot… — szólalt meg halkan. — Igen, Bence vagyok.
— Remélem, kényelmesnek találod a szobát — folytatta Ágnes. — Ha bármi kell, csak mondd Eszternek. És ne érezd magad feszélyezve. Itt most… vendég vagy.
Bence szíve hevesebben vert. A keze izzadni kezdett, ezért inkább elengedte a villát, nehogy elejtse.
— Köszönöm, asszonyom — mondta, és igyekezett nem túl sokáig a nő szemébe nézni. Félt, hogy elárulja magát: hogy a pillantásából megérzi, ő mindent tud.
Ágnes még néhány kedves szót váltott Eszterrel, aztán sarkon fordult, és eltűnt a nappali felé vezető ajtóban.
Bence akkor merte csak kiengedni a levegőt.
— Nem kell félned tőle — súgta Eszter. — Ágnes asszony általában nagyon korrekt. Néha kicsit hűvös, de jó szíve van.
Bence eltátotta volna a száját, ha nem lenne tele félelemmel.
"Jó szíve… ha tudnád, mit hallottam éjjel..." – gondolta, de nem mondta ki. Tudta, hogy amíg Miklós meg nem erősíti, mit mondhat, addig csöndben kell maradnia.
Csak egy dologban volt biztos:
bármennyire is finom ez a reggeli, bármennyire is meleg a szoba, ő itt csapdában van. És ha rosszul mozdul, nem csak magát sodorhatja bajba.
Az igazság ára.
Délutánra megérkezett Farkas Gábor. Középkorú, kicsit pocakos férfi volt, akinek a szemében egyszerre ült otthonosan a fáradtság és a bölcsesség. A dolgozószobában ültek le, a függönyöket félrehúzva, hogy ne tűnjön titkolózásnak.
Miklós részletesen elmondott mindent, amit Bencétől hallott. Gábor eleinte hitetlenkedve hallgatta, aztán arca egyre komorabbá vált.
— Nézd — szólalt meg végül. — Jogi szempontból ez még kevés. Egy kamasz fiú vallomása, aki illegálisan tartózkodik a birtokodon, és éjjel kuksolt a garázs mögött… Ha most bemész a rendőrségre, el fognak fogadni bejelentést, de… az ügyészség nem fog tudni mit kezdeni vele. Neked több kell. Tárgyi bizonyíték, felvétel, tanú, valami pénzmozgás, biztosítás, bármi.
— Ezért hívtam Godát — felelte Miklós.
— Ha valaki, ő talál majd valamit — bólintott Gábor. — De addig is… nagyon kell vigyáznod. És Bencére is. Ha igaz, amit mondott, akkor már egy gyilkossági kísérletnél tartunk. Az ilyen ember… nem szokott könnyen lemondani a tervéről.
Miklós arca megrándult.
— Nem… nem tudom összerakni, hogy aki mellett tíz éve ébredek, az képes legyen erre. Persze, voltak vitáink, volt, hogy hetekig hidegháborúztunk. De én… mindig azt hittem, ha baj van, meg lehet beszélni, el lehet válni. Miért kellett volna…?
Gábor szeme szelídebbre váltott.
— A pénz furcsa dolgokat hoz ki az emberekből. A hatalom, a féltékenység, a sértettség… és ki tudja, ki áll mögötte. Az a „Péter”, akit a fiú említett, gyanús. Nézz utána minden Péternek, aki az üzleted körül kering.
— Goda pont ezen fog dolgozni — bólintott Miklós. — Addig is… mit tegyek?
— Viselkedj úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne — felelte Gábor. — Ne mondj semmit Bencéről. Hivatalosan tényleg alapítványi programon van itt.
Kis szünet után hozzátette:
— És ne menj egyedül sehova olyan helyre, ahol „véletlenül baleset érhet”. Nem vezetsz egyedül, nem sétálsz egyedül a szerpentinen, nem ülsz be egyedül csónakba. Értjük egymást?
Miklós keserűen elmosolyodott.
— Szép új élet — morogta. — Saját házamban vagyok fogoly.
— Inkább élő fogoly, mint halott áldozat — felelte Gábor szárazon. — Bírni fogod. Erős vagy.
A nyomozás.
Aznap este, amikor a villa már elcsendesedett, megérkezett Goda Zoltán is. Sötét dzsekit viselt, farmernadrágot, és olyan mozdulatokkal járt-kelt, mint aki mindig tudja, merre van a hátsó kijárat.
— Örülök, hogy látlak, Miklós — szorította meg a férfi kezét. — Bár bárcsak más apropóból találkoznánk.
Az étkezőben ültek le, Eszter kávét tett eléjük, aztán magukra hagyta őket. Miklós újra elmondott mindent; Zoltán közben jegyzetelt, néha csak hümmögött.
— Tehát van egy gyereked… — kezdte a mondatot, de Miklós közbevágott.
— Nem az én gyerekem. Egy utcán élő fiú. Bence. Ő látta és hallotta Ágnest.
— Jó, de mostantól olyan, mintha a sajátod lenne — felelte Zoltán. — Ha ez az ügy egyszer kipattan, bizonyíték lesz vagy veszélyben lévő tanú. Mindkét esetben számít, mennyire tudjuk védeni.
Felnézett a jegyzeteiből.
— Először is: át fogom bogarászni a feleséged telefon- és bankszámla-adatait. Szokásos módszerek. Nem lesz teljesen törvényes, de ha találunk valami konkrétat, utána már lehet hivatalos úton is.
Miklós bólintott. Nem tetszett neki, hogy a saját házasságát ilyen hideg, technikai szavakkal boncolják, de tudta, nincs más út.
— Mennyi idő kell? — kérdezte.
Zoltán felhúzta a szemöldökét.
— Ez nem pizza-rendelés, barátom. De mindent megteszek, hogy gyors legyen. Addig is… ne mondj neki semmit. Ha megkérdezi, miért nem mész sehova, találsz ki egy üzleti válságot vagy egészségügyi vizsgálatot. Te amúgy is hiteles vagy, ha munkáról van szó.
Miklós elmosolyodott. Ez legalább igaz volt. Munkamániásnak ismerték, aki bármilyen krízisben képes talpon maradni.
Éjszakai beszélgetés.
Az első nap feszültsége után az éjszaka nehezen eresztette rá magát a házra. Miklós álmatlanul forgolódott, végül úgy döntött, lemegy a konyhába egy pohár vízért.
Nem számított rá, hogy ott talál valakit.
Bence a konyhaasztalnál ült, maga elé húzott bögre teával, és egy maradék kiflit majszolt. Nem kapcsolta fel a nagy lámpát, csak a pult fölötti halvány fény égett.
— Nem alszol? — kérdezte Miklós csendben.
Bence összerezzent, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, ki az.
— Nem nagyon szoktam — felelte. — Az utcán… nem jó mélyen aludni. Megszokja az ember.
Miklós elvette a poharat, töltött magának vizet, és leült vele szemben.
— Eszter azt mondta, jól viselkedtél ma — jegyezte meg. — Segítettél neki a raktárban, igaz?
Bence vállat vont.
— Legalább csináltam valamit. Furcsa itt… hogy minden rendben van. Tiszta a padló, van meleg víz, ágynemű… mindig azt várom, hogy valaki majd rám ordít, hogy „mit keresel itt, takarodj”.
Miklós elhallgatott. A fiú szavai jobban fájtak neki, mint gondolta.
— Bence — szólalt meg végül. — Tudnod kell valamit. Amit reggel mondtál… lehet, hogy az egész életemet megváltoztatja. Nem tudom még, hogyan, de biztosan.
A fiú letette a kiflit.
— Ha akarja, elmegyek — mondta gyorsan. — Nem akarok bajt. Ha az a nő… ha Ágnes asszony megtudja, mit hallottam, vége. Nekem aztán mindegy, hol alszom, csak… magának ne legyen rosszabb.
— Nem mész sehová — vágta rá Miklós határozottan. — Érted? Ha most elmennél, neked is veszélyes lenne. Amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben, addig maradsz. Itt nagyobb biztonságban vagy, mint bárhol máshol.
A fiú lassan bólintott. A bizalom szótlanul ült közöttük az asztalon.
— Mesélsz egy kicsit magadról? — kérdezte Miklós. — Nem csak azt, amit ma már elmondtál.
Bence sóhajtott, és kinézett az ablakon. A kertben a fák árnyéka mozdult, a város fényei halványan derengettek a távolban.
— Volt egyszer egy húgom — kezdte halkan. — Dóri. Két évvel volt fiatalabb nálam. Amikor anyánk eltűnt, minket együtt vittek el. Az első nevelőszülőnél… jó volt, amíg tartott. Aztán elfáradtak, és visszaadtak minket az intézetnek. A második helyen az apa sokat ivott. Én mindig próbáltam közénk állni, amikor ordított. Egyszer… egyszer eltalálta a húgomat. Összepakoltam a cuccainkat, és el akartam szökni vele.
Az ajka megremegett.
— De ő félt. Azt mondta, hátha holnap jobb lesz. Engem viszont már nem bírtak elviselni. A következő balhé után engem vittek el, ő maradt. Azóta csak annyit tudok, hogy nevelőotthonban van. Vagy már ki tudja, hol.
Miklós hallgatott. A fiú némán törölte meg az orrát az ujjával.
— Szóval… ha maga azt kérdezi, van-e fontosabb, mint az, hogy ma megmentsem-e az életét… akkor azt mondom, van. Hogy egyszer… valahogy… legyen még esélyem megkeresni a húgomat. Ha most csendben maradok, lehet, hogy magát elviszi az „autóbaleset”, és soha senki nem tudja meg, mi történt. Ha beszélek, talán lesz, aki később… segít.
Miklós szíve összeszorult, ahogy a fiúra nézett. Hirtelen nem sikerült hideg fejjel számolgatni, stratégiában gondolkodni.
— Ha rajtam múlik — mondta lassan —, nem csak az életemmel fogsz tartozni. Hanem mindennel, amit még tudok adni.
Bence elpirult.
— Nem kértem semmit… — motyogta.
— Tudom — felelte Miklós. — Éppen ezért merem komolyan mondani.
A leleplezés.
A következő napok fojtott várakozásban teltek. Miklós látszólag a megszokott életét élte: telefonált, videókonferenciázott, e-mailekre válaszolt. Ágnes néha bejött egy kávéval, selymes hangon érdeklődött, nem túlterhelő-e a munka, és finoman emlékeztette, milyen átutalások várnak aláírásra.
Bence közben a hátsó kertben segített Eszternek, fát hordott, pakolt, és néha könyvet vett a kezébe a polcról, ha senki sem látta. Miklós egyszer azon kapta, hogy a fiú elmélyülten olvas egy történelemkönyvet a magyar királyokról.
— Szereted a történelmet? — kérdezte.
— Jobban, mint a matekot — vont vállat Bence. — A történeteket meg lehet jegyezni. A számok mindig kifolynak a fejemből.
A negyedik napon Zoltán hívta fel először eredménnyel.
— Miklós — szólt bele a telefonba –, azt hiszem, megtaláltam a te „Péteredet”.
— Ki az? — kérdezte a férfi, miközben ösztönösen hátrébb lépett az ablakból, hogy senki se lássa, miről beszél.
— Komlósi Péter. Az az üzletember, akivel két éve kemény áron elhappoltad azt a nagy logisztikai szerződést. Emlékszel?
Miklós arca megkeményedett.
— Persze hogy emlékszem. Azóta is próbál keresztbe tenni, ahol csak tud.
— Úgy tűnik, most új módszert választott — folytatta Zoltán. — Az elmúlt két hónapban a feleséged több mint harmincszor beszélt vele telefonon. Volt, hogy naponta többször is. Találkoztak Esztergomban egy hotel éttermében, kétszer a pesti belvárosban, egyszer pedig… érdekes módon… egy biztosítótársaság központjában.
Miklós a homlokához kapott.
— Ne mondd…
— De. Egy héttel ezelőtt jelentősen megemelték a te életbiztosításodat. Kedvezményezett: a feleséged. Külön kikötéssel, hogy baleset esetén magasabb összeg jár. És csak hogy teljes legyen a kép: a tegnap esti beszélgetésükből sikerült részletet lehallgatni. Ugyanaz a szöveg, amit a fiú mondott. „A Dobogókő felé vezető úton… balesetnek fog tűnni…”
Miklós érezte, hogy remegni kezd a keze.
— Ez… elég a rendőrségnek? — kérdezte.
— Ez már sokkal több, mint egy fiú vallomása — felelte Zoltán. — De kell még egy lépés. Valami, ami szándékos cselekményhez köti Ágnest. Egy elismerés, egy félresikerült mesterkedés, akármi, amit rögzíteni lehet.
— Csapdát akarsz állítani neki? — kérdezte Miklós.
— Inkább úgy mondanám: hagyni, hogy maga essen bele a saját csapdájába — felelte a nyomozó. — Hívj fel egy „hirtelen” kirándulást hétvégére. Mondd, hogy úgy döntöttél, mégis lemész Pestre, majd fel Dobogókőre. A többit bízd rám. A rendőrségnek már megvannak az információk, ha bizonyítékot kapnak, rámozdulnak.
Miklós lenyelte a torkában nőtt gombócot.
— Nem fogom engedni, hogy újra elrontsa a féket — mondta. — Nem ülök be olyan kocsiba, amit ő “ellenőrzött”.
— Nem is kell — felelte Zoltán. — Elég, ha azt hiszi, hogy beültél.
Az utolsó reggel.
Szombat reggel volt, amikor Miklós úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A konyhában kávé illata szállt, a rádió halkan szólt, az ablakon túl dér csillogott a fűszálakon. Ágnes a pulton ült, lábait kecsesen összefonva, kezében bögrével.
— Mégis elindulsz ma? — kérdezte. — Azt hittem, pihensz.
— Változtattam a terven — felelte Miklós. — Elintézek pár dolgot Pesten, aztán felmegyek a hegyre. Rég vezettem már egyedül. Hiányzik.
Ágnes mosolya mintha egy árnyalattal erősebb lett volna a kelleténél.
— Csak óvatosan a szerpentinen — mondta. — Télen különösen veszélyes.
— Tudom — bólintott Miklós. — Pista már előkészítette a kocsit. A szerviz szerint minden rendben.
Ágnes egy villanásnyi időre elkomorult. A szeme mélyén valami számító fény lobbant, de aztán gyorsan visszahúzta a mosoly függönyét.
— Akkor jó — mondta. — Nem akarom, hogy bármi bajod essen.
Bence az ajtóból figyelte a jelenetet. Észrevétlen akart lenni, mégis minden idegszála feszülten érzékelte a levegőben vibráló hazugságot.
"Ha nem tudnám, mit hallottam, elhinném neki" – gondolta.
Miklós egy pillanatra a fiúval találkozott tekintetben. Egy apró biccentés: minden a terv szerint halad.
A leleplezés pillanata.
Az autó motorja felbőgött a garázsban. Pista a volán mögött ült, miközben Miklós az előtérben húzta fel a kabátját. Ágnes az ajtófélfának támaszkodva nézte.
— Biztos nem akarsz megvárni, amíg lezuhanyzom? — kérdezte. — Felmehetnénk együtt is Dobogókőre. Olyan rég volt már, hogy csak kettesben kirándultunk.
Miklós szíve összeszorult. Hány ilyen „kedves” pillanatot nézett el az elmúlt években, vakon bízva abban, hogy a szeretet mindent kibír?
— Most jobb, ha egyedül megyek — mondta. — Gondolkodnom kell.
— Miről? — kérdezte a nő, kicsit túljátszva a kíváncsiságot.
— Sok mindenről — felelte Miklós, és ezzel elfordult.
A kamera, amelyet Zoltán szerelt fel az előző nap a kocsibeálló fölé, mindent rögzített. A mikrofonnal együtt, amely a kabátgallérba rejtve figyelte a párbeszédeket.
A ház előtt a magas fák között észrevétlenül parkolt egy civil autó. Benne két nyomozó ült, fülhallgatóval a fülükben.
— Hallani mindent? — kérdezte Zoltán.
— Tisztán — felelte az egyik nyomozó. — Várjuk a továbbiakat.
Miklós beszállt az autóba, a kocsi pedig elindult a lejtőn lefelé a szerpentin irányába. Ágnes az ablakból nézte, amíg el nem tűntek a fák között. Aztán lassan elfordult, és az emelet felé indult.
Nem tudta, hogy az autó egy kilométerrel arrébb megáll, és Pista átül egy másik kocsiba, miközben Miklós kiszáll, és egy erdei ösvényen visszaindul a villa felé, kerülőúton, Zoltánnal telefonos kapcsolatban.
— Most jön a legfontosabb rész — jegyezte meg a nyomozó. — Ha igaz a sejtés, Ágnes ellenőrizni fogja a munkáját. Le fog menni a garázsba, vagy telefonálni fog Komlósinak, vagy… valamit tenni. Figyeljük.
A házban Ágnes valóban nem a fürdő felé vette az irányt, ahogy azt mondta. A dolgozószobába ment, elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Igen? — hallatszott Komlósi rekedt hangja a vonal túlsó végén. A beszélgetést a szolgáltatói lehallgatás is rögzítette.
— Elindult. Egyedül. Ugyanazon az úton — mondta Ágnes. Hangja izgatott volt, de próbálta nyugodtnak mutatni magát. — A szerviz valószínűleg nem vette észre, amit csináltam. Nem vagyok amatőr.
— Remek — felelte a férfi. — Ha ma megtörténik, az jelentősen megkönnyíti a tárgyalási pozíciónkat. Az özvegy sokkal… rugalmasabb lesz, mint a makacs férj.
A nyomozók kocsijában feszült csönd lett. Az egyikük már nyúlt is a rádióért.
— Ez már elég, hogy bevigyük — morogta. — Kész a felvétel.
Zoltán azonban felemelte a kezét.
— Várjatok. Lejjebb megy még a léc.
És igaza lett.
— Tudod, mennyit kockáztatok? — folytatta Ágnes. — Nem csak a biztosításról van szó. Ha kiderül, hogy én babráltam meg a féket, nem csak börtön jár érte, hanem…
— Nyugodj meg — vágott közbe Komlósi. — Nem fog kiderülni. Egy rossz kanyar, jeges úttal, és kész. Legfeljebb gyorshajtást írnak a jelentésbe. Ugyan, hányszor hallunk ilyen híreket?
A rendőrautóban az egyik nyomozó összenézett a társával.
— Most már tényleg elég — mondta. — Induljunk.
Nem telt bele tíz perc, és a villa előtt rendőrautók álltak meg csendben, megkülönböztető jelzés nélkül. Bence a felső ablakból látta meg őket. A szíve a torkában dobogott.
Az ajtó csengője felberregett. Eszter nyitott ajtót, és amikor meglátta a jelvényeket, elsápadt.
— Mi… miről van szó? — kérdezte.
— Bűncselekmény előkészületének és gyilkossági kísérletnek gyanújáról — felelte az egyik nyomozó. — Hol találjuk Bártfay Ágnest?
A nappaliban, a kanapén ülve, telefonját szorongatva találták. A nő arca először értetlen volt, aztán kétségbeesett, végül dühös.
— Ez valami félreértés — tiltakozott. — A férjem csak elment kirándulni. Mi ez az egész?
— A férje jól van, asszonyom — felelte Zoltán, aki most lépett be a szobába Miklóssal együtt. — És valószínűleg önnek köszönheti, hogy most itt beszélgetünk, és nem egy szakadék aljában, felborult autó mellett.
Ágnes először csak Miklósra nézett, aztán a nyomozókra.
— Te… te tettél valamit a fékekkel? — színlelte a megdöbbenést.
— Nem én — felelte Miklós halkan. — De valaki máshoz közelebb álltak a szerszámok, mint gondoltam.
A nyomozó ekkor közölte vele:
— Bártfay Ágnes, ön mostantól gyanúsított. Jogában áll hallgatni, de amit mond, felhasználható ön ellen. Telefonbeszélgetéseit, biztosítási ügyleteit és… egy éjszakai garázslátogatását rögzítettük. Jobban jár, ha ügyvédet hív.
Ágnes arca eltorzult. Hirtelen nem az a kifinomult, elegáns nő állt előttük, hanem valaki, akinek lehullott az álarca.
— Mindent neki adtam! — tört ki belőle. — Éveket vesztegettem el mellette! Hálátlan, önző… Ha tudnád, mit éltem át, mielőtt megismertelek!
— Nem így szokás „új életet kezdeni” — felelte Miklós. — A „régi” életemet majd én rakom rendbe. Nélküled.
A bilincs kattant. Ágnes fejét lehajtották, és kivezették a házból. Még egyszer visszafordult, tekintete végigsiklott a lépcső tetején álló Bencén.
A fiú összerezzent, de nem lépett hátra. Először életében nem futamodott meg a fenyegető tekintet elől.
Egy új élet kezdete.
A következő hónapok zavarosak voltak: vallomások, kihallgatások, ügyvédek, tárgyalások. A sajtó is ráharapott az ügyre: „Visegrádi vállalkozó felesége biztosítási csalásra készült”, „Szerelmi viszony és gyilkossági kísérlet árnyéka” – harsogták a címlapok.
Miklós igyekezett a lehető legtávolabb maradni a szenzációhajhászástól. Egy dologra koncentrált: hogy Bence ne vesszen el a rendszerben.
Ideiglenes gyámságot kért és kapott a fiú fölött. Gábor és Zoltán segítségével sikerült elérni, hogy Bence ne kerüljön vissza az intézetbe. Az iskolában külön programot dolgoztak ki neki, hogy behozza a lemaradását. Kiderült, hogy a fejében sokkal több van annál, mint amit valaha bárki is felfedezni akart benne.
— Nem megy ez nekem — morogta egyszer a matekfüzet fölött. — Ezek a törtek… mintha engem akarnának kettévágni.
— Nekem se ment gyerekkoromban — ült mellé Miklós. — De tudod, mit? Ha sikerül megcsinálnod ezt a feladatsort, elviszlek a könyvesboltba, és választhatsz magadnak két könyvet. Akár olyat is, amit én nem értek.
— Kettőt? — Bence szeme felcsillant. — Akkor… akkor megpróbálom.
És megpróbálta.
Karácsony a hegyen.
Mire az első hó lepte be a Visegrádi-hegység fáit, a házban már egészen más hangulat uralkodott. A nappaliban karácsonyfa állt, Bence és Eszter közösen díszítették. Miklós néha csak az ajtóból figyelte őket, ahogy a fiú bizonytalan mozdulatokkal akasztja fel a gömböket, mintha félne, hogy valamit elront.
— Nem kell félni a fától — mosolygott Eszter. — Az a dolga, hogy kibírja, ha rajta lógnak a díszek. Olyan, mint egy jó ember: akkor is tart, amikor nehéz.
Bence elpirult.
— Maga is… maga is olyan, Eszter néni.
Este aztán hárman ültek az asztalhoz. Nem volt nagy vacsora, de minden meleg volt, házias, otthonos. A háttérben halkan halk ünnepi zene szólt.
Miklós a gyertyafényben Bencére nézett, aki épp nagy beleéléssel próbált kibogozni egy szaloncukorpapírt.
— Egy évvel ezelőtt — szólalt meg csendben — azt hittem, tudom, ki vagyok. Üzletember, férj, tulajdonos. Volt házam, autóm, cégem. Azt gondoltam, az életem stabil.
Elmosolyodott.
— Aztán jött egy fiú, rongyos kabátban, és azt kiabálta: „Ne induljon el!”
Bence letette a szaloncukrot. Halkan elnevette magát.
— Elég bénán hangzott, mi? — kérdezte.
— Az volt a legszebb mondat, amit valaha hallottam — felelte Miklós. — Mert utána már semmi sem maradt a régiben. És lehet, hogy furcsán hangzik, de hálás vagyok érte.
A fiú a tányér szélét piszkálta.
— Én… én is hálás vagyok — mondta halkan. — Mert ha akkor nem jövök ide… most is valami híd alatt ülnék. Vagy már… ki tudja, hol. És…
Megköszörülte a torkát.
— És talán egyszer… ha rendben lesz minden, megkeresnénk a húgomat. Együtt. Ha maga is úgy gondolja.
Miklós szeme egy pillanatra megtelt könnyel, de nem engedte, hogy kibuggyanjon.
— Nem „ha” — mondta. — Amikor eljön az ideje, megkeressük. Együtt. Mert… te már nem vagy egyedül ebben.
Bence felnézett rá. Tekintetük találkozott, és abban a pillanatban valami láthatatlan, mégis erős kapocs feszült közöttük.
Nem vérségi szál volt, nem papír szerinti kötődés – hanem valami, amit csak az érthet, aki egyszer már elvesztett mindent, és kapott helyette egy esélyt.
— Boldog karácsonyt, fiam — mondta ki végül Miklós, kimondva azt a szót, amely addig csak a gondolataiban létezett.
Bence szeme kerekre nyílt, aztán lassan, bizonytalanul mosolyra húzódott a szája.
— Boldog karácsonyt… apa.
És ahogy kint a fák ágaira újabb hópelyhek tapadtak, a házban lassan elcsendesedett az a sok évnyi zaj, félelem és bizonytalanság.
Miklós akkor értette meg igazán, amit már napok óta érzett:
nem csak az életét mentette meg az a reggeli kiáltás.
Hanem egy új életet adott helyette.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 26. (szerda), 12:03
