Amikor bevitték a szülészetre, az orvosok alig akartak hozzáérni. Soha nem találkoztak még ilyen esettel:
Amikor Oksana Kobletskaya Odesszából (Ukrajna) megtudta, hogy terhes, hihetetlen boldog volt. A 36 éves nőnek és férjének, Sergey-nek már volt egy hároméves kislánya, és örömmel várták, hogy bővüljön a kis családjuk. De minek kellett történnie, hogy egy átlagos, boldog családi eseményt megismerje az egész világ
/Sergey és Oksana nem terveztek nagy családot – a két gyermek tökéletes lenne számukra\./
“A családunkban soha nem voltak ikrek” mondta Oksana. “Azt gondoltam, hogy ez nem történhet meg velem sem.” De várt még egy nagyobb meglepetés is rájuk.
.
Amikor Oksana bement egy rutin ultrahang vizsgálatra, az orvos első hallásra hihetetlen hírekkel ajándékozta meg. “Amikor láttam a döbbenetet az orvos arcán, a szívem megállt egy pillanatra,” emlékeztetett vissza Oksana.
Az orvos megtette a bejelentést: “Látok öt magzatot. Talán hatot. Nehéz megmondani.”Rendkívül ritka, mondanom sem kell. Ötös ikrek csak egyszer fordulnak elő 55 millió terhességből! Miközben a várandós anya feldolgozta ezt a rendkívüli hírt, az emberek izgatottan mesélték el egymásnak a történetét az egész klinikán.
“Úgy éreztem, mintha álmodtam volna – nos, mint egy kisebb fajta rémálom. Állandóan azt vártam, hogy felébredjek” mondta Oksana később. Ő és a férje rájöttek, hogy meg kell változtatni mindent, amit a jövőben terveztek. “Nehéz volt még elhinni” mondta Sergey. “Kellett egy kis idő, amíg megemésztettük a hírt. Úgy értem, hogyan fogunk gondoskodni oly sok gyermekről?”
A 30. hét volt, amikor Oksana vajúdni kezdett.
Három fiú és két lány született meg sikeresen császármetszéssel. Az orvosok, akik felkészültek a legrosszabbra, mivel rendkívül szokatlan terhességről volt szó, alig hittek a szemüknek: az öt gyermek nagyon kicsi volt, de mind makkegészséges.
A család legnagyobb meglepetésére, Daria, Alexandra, Denis, Vladislav, és David rögtön nemzeti hírességek lettek. Születésük volt az első ismert eset az ország történetében.
Közben a kicsik öt hónaposak lettek. Oksana és Sergey úgy tűnik, hogy kitűnően megbirkózik a feladattal. Amikor sétálnak, az emberek csodálva nézik őket.
A család egy nagyobb lakásba költözött, amit a helyi önkormányzattól kaptak ajándékba. Oksana folyamatosan megosztja a képeket a babákról az Instagramon és a Facebookon.
.
2021. november 05. (péntek), 09:36
Kapcsolódó cikkünk
Úgy döntöttem, gondoskodom a beteg édesanyámról, a férjem pedig eladta az autómat, „csak hogy ne tudjak elszökni vidékre”. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: kétféle szeretet közül kell választanom.
Kriszta vagyok, 42 éves. Egy hónappal ezelőtt még sikeres pszichológusként dolgoztam Budapesten, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az anyámnak.
A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi reggel napfénye lágyan simogatja a virágzó orgonabokrot a régi családi ház udvarán. Soha nem hittem volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide – arra a helyre, ahonnan tizennyolc évesen olyan határozottan indultam el. De az élet másként döntött.
– Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek az udvarra. Anyu, hetvenéves, a kedvenc székében ül, egy vékony pléddel betakarva, pedig a nap melegen süt, és úgy tűnik, szép idő lesz.
– Nem kellett volna jönnöd, drága kislányom – mondja, miközben remegő kézzel átveszi a csészét. – Megvolt a saját életed a városban.
Elmosolyodom, és eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi héten még többet fogyott. A Parkinson-kór kegyetlen – apránként lopja el az embert önmagától, míg végül csak egy test marad, ami már nem hallgat a lélekre. Az orvosok egy évet, talán kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, aztán takarítóként a falu iskolájában – ennél sokkal többet érdemel. Nem egy idősek otthonát, nem egy idegent, aki majd vigyáz rá.
– Ez is az otthonom – válaszolom halkan, bár tudom, hogy nem teljesen igaz. Az otthonom volt a budapesti lakás is, Dani mellett. Vagy legalábbis annak hittem… egészen egy hónappal ezelőttig.
Még mindig élénken él bennem minden beszélgetés, ami anyu diagnózisa után kezdődött.
– Majd keresünk valakit, aki vele marad – próbált győzködni Dani. – Vagy fizetünk egy rendes otthont. Nem hagyhatod ott a karrieredet, nem mehetsz csak úgy vissza vidékre!
De én tudtam: anyu nem bírná ki, ha elvágják a gyökereitől. Ha elszakad a kertjétől, a tyúkjaitól, amik reggelente felverik, a szomszédoktól, akik néha beköszönnek a kapun, hogy „na, hogy van, Eléna néni?”.
Amikor közöltem Danival, hogy fél évre szabadságot veszek ki a rendelőből – a sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed, amit évek alatt felépítettél!
De amikor látta, hogy tényleg csomagolok, hirtelen átváltott fenyegetésbe.
– Ha elmész, mindennek vége – mondta egy este, miután újra összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest meg egy isten háta mögötti falu között.
Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön ide. Ha látta volna, hogyan él anyu, ha megértette volna, hogy ez nem „csak betegség”, hanem méltóság, szeretet, emberség. De mindig csak kifogásokat keresett – túl sok a munka, fontos tárgyalás, allergia…
Aztán eljött az indulás napja. Dani már kora reggel elment otthonról. Összepakoltam a bőröndjeimet, néhány dobozt, és elindultam le a mélygarázsba… de amikor odaértem, a kocsim már nem volt ott.
A telefon akkor csörrent meg, amikor a taxira vártam.
– Eladtam – mondta Dani hűvösen. – Hogy ne mehess csak úgy ki vidékre, amikor kedved tartja.
És akkor minden világossá vált. Ez nem anyuról szólt. Nem a távol töltött időről. Hanem arról, hogy ő nem tudta elviselni, ha nem ő dönt. Abban a másodpercben tizenöt év házasság omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár.
A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el ??
42 éves vagyok, Krisztinának hívnak. Még csak egy hónapja, hogy hátat fordítottam a bukaresti életemnek:...
