Amikor két elveszett sors találkozik – Egy budapesti csoda
AZ ÁRNYÉKOKBÓL KIHOZOTT FÉNY.
A kora esti köd lassan szivárgott végig a budapesti Nyugati tér körül, beülve a járdák repedéseibe, a villamosmegállók sárga fényű burkolata alá, és a rohanó emberek zimankós kabátjai közé. /December volt, sűrű, harapós hideggel, amelynek az ember még a gondolatától is összerándult a válla\./
A fölüljáró alatt, a betonfal tövében kuporgott egy kislány.
Szőrme nélküli kapucnis kabát volt rajta, a szélein foszladozó, szürkés anyag, mintha a tél minden évben letépett volna belőle egy darabot. A térdeit felhúzta a mellkasához, vékony karjai pedig olyan görcsösen ölelték magához, mintha csak így tudná egyben tartani a világát.
A neve Lilla volt. Tízéves sem lehetett.
Arca olyan éber figyelemmel fordult a járókelők felé, amely nem illett volna gyerekhez. A tekintetében ott lapult valami nehéz, komor tudás – annak a bizonyossága, hogy a világ sosem ígér semmit, és amit kapsz, azt is bármikor elveheti.
Ekkor lassan megállt mellette egy férfi. Nem tolakodó módon – inkább óvatosan, hogy ne ijessze meg.
A férfit Békési Miklósnak hívták. Negyvenes évei közepén járt, elegáns, de nem hivalkodó kabátot viselt, halk léptekkel állt meg a kislány előtt. Nem volt benne semmi fenyegető; mégis, Lilla testében ösztönből feszültség futott végig.
Miklós lehajolt hozzá, kezét a zsebében tartva, hogy a gyerek ne érezze kényelmetlenül magát.
– Fázol? – kérdezte halkan.
Lilla vállat vont, mintha nem lenne joga válaszolni.
– Nem… csak… itt várok. – hangja vékony volt, szaggatott.
– Kire? – kérdezte Miklós, bár a választ legbelül sejtette.
A kislány a járda felé pillantott, ahol az emberek sietve elmentek mellette, mintha semmi sem lenne fontosabb annál, hogy ne vegyék észre.
Aztán csak ennyit mondott:
– Senkire.
Miklós mellkasában valami összeszorult.
Saját gyerekkorából villantak fel képek: udvar nélküli szürke háztömbök, konyhaszagú lépcsőház, és az a vékony kisfiú, aki éveken át próbálta elhitetni magával, hogy a hideg nem fáj.
Túl jól ismerte ezt az arcot.
– Figyelj csak – kezdte újra, óvatosan –, ha szeretnéd, elvihetlek egy meleg helyre. Csak enni. Vagy inni valamit. Nem kell semmit mondanod cserébe.
Lilla megrázta fejét.
– A… a rendőrök néha kérdezgetnek. Maga nem olyan? – tekintete cikázott, mintha menekülőutat keresne.
– Nem vagyok rendőr – mosolygott Miklós fáradt melegségű tekintettel. – De… tudok segíteni. Ha engeded.
A kislány sóhajtott, olyan lassan, mintha egy élet fáradtsága szakadna fel belőle.
– Miért… miért akar segíteni?
Miklós szeme egy pillanatra elhomályosult.
– Mert… valaha én is ott ültem, ahol te. És akkor nagyon szerettem volna, ha valaki megkérdezi, hogy nem fázom-e.
Lilla erre felnézett.
És ebben a pillanatban történt valami egészen apró – egy alig észrevehető, mégis sorsszerű rezdülés: Lilla biccentett.
– Rendben.
Miklós nem szólalt meg azonnal. Nem akarta elrontani a pillanatot.
Csak lehajolt, lassan, türelmes mozdulattal, és intett:
– Gyere. A közelben van egy kis kifőzde. Jó meleg.
A kislány felállt, de mintha a teste még mindig készenlétben maradna bármikor elszaladni, ha a férfi hirtelen megváltozna.
De Miklós nem változott.
Ahogy beléptek a kis étterembe a Szent István körút sarkán, a meleg zsírszag, a frissen sült kenyér illata és az emberek moraja mind körülölelte őket. Lilla először csak pislogott a fényben, mintha új szemmel nézne rá.
Leültek egy sarokasztalhoz.
A felszolgáló egyből Miklósra nézett.
– A szokásos? – kérdezte.
– Két adag gulyáslevest, legyen jó forró – mondta a férfi. Aztán Lillára nézett: – Megfelel?
Lilla bólintott, ám amikor megjött a leves, úgy markolta a kanalat, mintha attól tartana, hogy valaki kitépi a kezéből.
A gulyás gőzölgött, a paprika illata mélyen betöltötte a levegőt.
A kislány hirtelen rájött, milyen éhes.
Miklós ekkor finoman megszólalt:
– Lilla… lenne egy kérdésem.
A kislány összerezdült.
– Nem kell félned – tette hozzá gyorsan Miklós. – Csak… hol aludnál ma?
A kanál megállt Lilla kezében. A pupillái kitágultak, mint egy sarokba szorított kis állaté.
– A… a közeli aluljáróban. Vagy… majd meglátom.
Miklós letette saját kanálját, lassan, nyugodtan.
– Nem akarom, hogy ma este kint legyél. – Hangjában volt valami különös erő, ami nem tűrt ellenkezést, mégsem volt benne semmi erőszak. – Ha szeretnéd… hazavinnélek.
Lilla olyan döbbent csendbe merült, mintha nem értette volna a szavakat.
– Engem? Hazá…?
– Igen. – A férfi szemében ott parázslott valami mély, régi fájdalom. – Van hely. Van meleg. Van… nyugalom.
A kislány tüdeje remegve telt meg levegővel.
– De… maga nem ismer… meg én… én biztos csak bajt hozok… – dadogta.
Miklós lassan előrehajolt.
– Tudod, mi a baj? – kérdezte halkan. – Hogy azt hiszed, nem érdemelsz jót. Pedig… nagyon is.
Lilla szemében könny csillant.
És ott, abban a gőzös kis kifőzdében, valami nagyon halk, mégis sorsfordító igent bólintott.
Az este gyorsan borult a városra, amikor kiléptek a kifőzdéből. A villamos csilingelve kanyargott el mellettük, a síneken megcsillant a nedves fény. Lilla ösztönösen közelebb húzódott Miklóshoz, bár két lépésnyi távolságot még mindig tartott.
A körúton parkolt egy sötétkék kombi. Semmi feltűnő, semmi hivalkodó, de tiszta, gondosan karbantartott. Miklós kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.
– Beülhetsz ide. – Hangja csendes maradt. – Ha bármikor úgy érzed, hogy nem jó… szólsz, és… – megvonta a vállát. – Keresünk más megoldást.
Lilla megtorpant az ajtó előtt.
– És… ha mégis… baj leszek? – kérdezte váratlan őszinteséggel.
Miklós elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt gúny, csak egyfajta megértés.
– A bajt már ismerem. Te nem vagy baj. Te csak… gyerek vagy. Ez óriási különbség.
A kislány lesütötte a szemét, majd óvatosan beszállt. Nem mert hátradőlni a puha ülésnek, úgy ült, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna.
Ahogy elindultak, a város fényei hosszú csíkokká húzódtak az ablaküvegen.
Lilla az utcákat nézte, amelyek eddig is az ő világa voltak, csak most egy másik nézőpontból: nem a járda széléről, hanem egy meleg autó belsejéből.
– Hova… megyünk? – kérdezte halkan.
– Budára. – Miklós ránézett egy pillanatra a visszapillantóból. – A Gellért-hegy mögött lakom, egy csendes utcában.
– Van… ott más is? – Lilla kérdése mögött ott bujkált a félelem: lesznek-e más felnőttek, akik kiabálnak, bántanak, kérdeznek, vádolnak?
– Csak én. Meg egy házvezetőnő, Anna. Ő inkább olyan, mintha mindenkinek a nagynénje lenne. – elmosolyodott. – Ja, és egy macska. Zokninak hívják.
– Zokni? – Lilla hangjában óvatos derű csendült.
– Csíkos, mintha fehér zokni lenne a lábán. Mire mást lehetett volna kitalálni?
Pár percig csend volt. Aztán Lilla hirtelen kibökte:
– Nekem… nem volt soha semmim, ami csak az enyém. Macskám se.
Miklós ujjai megfeszültek a kormányon, de a hangja nyugodt maradt.
– Lehet, hogy ideje, hogy legyen.
A ház egy mellékutcában állt, ahol a fák télen is őrizték törzsük méltóságát, és az utcai lámpák tompa fénye meleg színű foltokat rajzolt az aszfaltra. Nem volt palota, inkább egy régi, felújított villa – terasszal, kőlépcsővel, vaskapuval.
Ahogy a kapu csöndesen kinyílt a távirányítóra, Lilla mellkasa összeszorult.
Úgy érezte, mintha valami tiltott helyre lépne, ahol már maga a jelenléte is hiba.
A bejárati ajtóban egy ötvenes éveiben járó asszony állt, kötényben, kezében konyharuhával. Arca barátságos, de kissé fáradt – olyan emberé, aki sok mindent látott, és már keveset ítélkezik.
– Meg is jöttél – mondta Annának Miklós, majd félreállt, hogy Lilla előrébb léphessen. – Ő Lilla.
A nő végigmérte a kislányt. A tekintete megállt a vékony kabáton, a kopott cipőn, a túl nagy szemeken. Aztán valami puhult benne, és úgy biccentett, mintha csak azt mondaná: „Értem.”
– Szervusz, Lilla. – Hangja nyugodt, meleg volt. – Na, gyere be, ne fagyjunk meg az ajtóban.
A házban finom, alig érezhető illat terjengett: fahéj, frissen sült valami, és régóta lakott otthon szaga.
Lilla óvatosan letaposgatta a cipője talpáról a sarat, mintha attól félne, hogy már ezzel is kárt tesz.
– Leveheted a cipődet, hozok papucsot – mondta Anna. – És… – egy pillanatra zavartan megtorpant, aztán mégis folytatta: – …ha gondolod, később megmutathatod, mid van, amit ki lehet mosni. A többit majd megoldjuk.
„A többit majd megoldjuk.”
Lilla fejében visszhangzott a mondat. Nem „kidobjuk”, nem „semmit sem ér”… csak: megoldjuk.
Miklós a lépcső felé intett.
– Gyere, megmutatom a szobádat.
– Nekem… lesz szobám? – Lilla hangja olyan volt, mint aki biztos benne, hogy félreértett valamit.
– Persze. Itt mindenkié az a szoba, ahol alszik – vont vállat a férfi, mintha ez magától értetődő lenne.
Felmentek a fa lépcsőn, amely halkan recsegett egyet-egyet, ahogy ráléptek. Az emeleten egy rövid folyosó nyílt, két ajtóval az egyik oldalon, eggyel a másikon.
Miklós kinyitotta az egyik ajtót.
A szoba egyszerű volt, de meleg és világos: nagy ablak az udvar felé, fehér függöny, egy ágy kockás takaróval, íróasztal, polcok, egy kisebb szőnyeg az ágy mellett, mintha valaki gondosan ügyelt volna arra, hogy a talp sose érjen hideg padlót ébredéskor.
Lilla a küszöbön állva nézett körbe.
– Én… itt aludhatok? – A hangja inkább puszta lehelet volt.
– Ha szeretnél. – Miklós a szemébe nézett. – Ha nem, keresünk mást. De ez a szoba… vár valakire.
A kislány lassan beljebb lépett. Ujjai végigsimítottak a takaró szélén. Nem mert ráülni.
– Nem fogom… összekoszolni? – kérdezte.
– Arra való, hogy használd – felelte Miklós. – Nem múzeum.
Ekkor valami puha dolog nekikalszított Lilla lábának. A kislány felsikkantott, majd lenézett.
Egy cirmos-fehér macska dörgölőzött bokájához, határozott elégedettséggel dorombolva.
– Ő Zokni – mosolyodott el Miklós. – Úgy néz ki, kedvel.
Lilla hezitált, majd félénken, két ujjal megérintette az állat fejét. Zokni azonnal erőteljesebben dorombolni kezdett, mintha azt mondaná: „Na végre, megtaláltalak.”
A kislány szeme megtelt könnyel, de most nem a félelem miatt.
– Senki… – nyelte el a hangját. – Senki nem szokott így… örülni nekem.
Miklós szíve szúró fájdalommal szorult össze.
– Hát akkor most már ketten is vannak – mondta halkan. – A macska meg… én.
Az első este furcsa csendben telt.
Anna készített egy tál gőzölgő levest, és egy szelet diós kalácsot is tett mellé, „csak úgy, mert maradt”. Lilla az asztalnál ült, még mindig feszes háttal, mintha várná, hogy valaki rákiált: „Ne fogd, nem a tiéd!”
De senki nem kiabált.
Miklós hétköznapi dolgokról beszélt – hogy mennyire nehéz volt ma parkolóhelyet találni a belvárosban, hogy a szomszéd néni mindig túleteti a galambokat, hogy a mosógép furcsán zúg, ha kettőnél több törölközőt rak bele.
Lilla néha bólintott, de inkább csak figyelt. A szavai ritkák voltak, bizonytalanok, mint egy hosszú ideje elcsendesített hangszer első húrpengései.
Vacsora után Anna felé fordult.
– A fürdőszoba az emeleten, a folyosó végén, jobbra – mondta. – Elő készítettem törölközőt, pizsamát is találunk. Ha akarsz… segítek az elején.
A „segítek” szó újra visszhangzott Lilla fejében. Mintha az emberek ebben a házban csak ilyen szavakat ismernének.
A forró víz, a szappanillat, a tiszta törölköző selymes dörgölése olyan érzés volt, amit a teste először elutasított – mintha nem volna joga hozzá –, majd lassan elkezdte befogadni. Mintha a bőréről nem csak a koszt, hanem évei fáradtságát is lemosná.
Amikor kilépett a fürdőből, egy puha, kék pizsama volt rajta, lábán pedig egy bolyhos mamusz. Lilla a saját karját bámulta, mintha nem is az övé volna.
Miklós az emeleti folyosó végén állt, a kezében bögre gőzölgő teával.
– Kamillás. Segít aludni – mondta. – Ha nem szereted, nem kell meginni.
Lilla finoman belekortyolt.
– Finom… – lehelte meglepetten.
– Jó éjt, Lilla – mondta a férfi. – Ha bármi van, a szobám szemben, csak kopogj.
A kislány bólintott.
De amikor becsukódott mögötte az ajtó, percekig csak az ágy szélén ült. Kezével végigsimított a takarón, a párnán, a falon. Nem merte lekapcsolni a kislámpát, így végül úgy feküdt le: félig ülve, félig fekve, mintha bármelyik pillanatban ugrásra kész maradna.
Az éjszaka közepén Miklós felébredt. Nem tudta, miért. Valami belső jelzés ébresztette, olyan, amilyet azok éreznek, akik már túl sokszor maradtak egyedül a sötétségben.
Halkan kilépett a folyosóra.
Lilla ajtaja résnyire nyitva volt. A férfi óvatosan benézett.
A kislány nem az ágyban aludt. A földön kuporgott, a szőnyegre húzódva, mint aki megszokta, hogy neki a sarok jut.
A kislámpa még égett; arca fáradt volt, de a vonásai már nem feszültek annyira.
Miklós torka elszorult.
Beljebb lépett, lehajolt, és lassan, végtelen gyengédséggel megérintette Lilla vállát.
– Hé… – suttogta. – Itt nem kell a földön aludnod.
Lilla összerezzent, felriadt, majd hirtelen védekező mozdulattal összegömbölyödött.
– Ne bántson! – csúszott ki reflexből a száján.
Miklós szíve összeroppant ettől a két szótól.
– Nem bántalak – mondta halkan. – Soha. Gyere… – óvatosan az ágy felé intett. – Megmutatom, milyen érzés puha párnán aludni.
A kislány tétovázott, majd lassan engedett.
Miklós betakarta, mint egy porcelánbabát, akitől fél, hogy eltörik. Aztán leült az ágy szélére, és ott maradt még pár percig, míg a kislány lélegzete el nem egyenesedett.
– Itt biztonságban vagy – motyogta, bár Lilla már nem hallotta. – És… amennyire tudok… vigyázok rád.
III. RÉSZ
A következő napokban az élet lassan ritmust kapott.
Reggelente Anna kakaót készített, és pirítóst sajttal.
– Nem muszáj mindent megenni – mondta. – De itt senki nem veszi ki a kezedből, nyugodj meg.
Lilla eleinte csak lassan majszolt, fél szemmel mindig az ajtót figyelve. Aztán egy héttel később már úgy evett, mint aki végre elhiszi: a következő falat is az övé lesz.
Miklós közben rengeteg időt töltött telefonálással. Ügyvédek, gyámhivatal, iskolák, pszichológus ismerős.
Az egyik ilyen hívás után sokáig ült némán a nappaliban, kezében a telefon, mintha ólomból lenne.
Anna bejött, egy konyharuhát gyűrögetve.
– Nehéz lesz? – kérdezte.
– Nem lehetetlen. – Miklós sóhajtott. – De papír szerint nem létező szülők, eltűnt rokonok, mindenféle hiányzó irat… Nem lesz gyors.
– És te… biztos vagy benne? – Anna hangjában nem kételkedés, csak őszinte aggodalom volt.
Miklós felnézett. Tekintetében elszántság csillogott, olyan, amit az ember csak akkor lát, ha valaki végre rátalál valamire, amiért igazán érdemes küzdeni.
– Abban vagyok biztos, hogy nem engedhetem vissza az utcára – mondta. – A többit… megtanuljuk együtt.
Egyik délután, amikor Lilla a nappaliban ült, és egy gyerekkönyv képeit nézegette – nem igazán olvasott, csak a rajzokat bámulta –, Miklós leült mellé.
– Lilla… – kezdte óvatosan. – Van kedved tanulni egy kicsit olvasni?
A kislány megrezzent.
– Nem megy nekem… – dünnyögte. – Elrontom.
– Az a dolga a betűknek, hogy először kicsit makrancoskodjanak – mosolyodott el a férfi. – Aztán megszokják, hogy kedvesen bánsz velük, és engedelmeskednek.
Lilla elnevette magát, halkan, bizonytalanul.
– A betűk… önfejűek?
– Mint a macskák. – Miklós Zoknira kacsintott, aki a kanapé karfáján feküdt, és úgy tett, mintha álmában is hallana mindent.
Elővett egy vékony, nagybetűs mesekönyvet.
Nem hajszolta, nem javította ki minden hibáját, csak biztatta.
– Nem baj, ha lassan megy – mondta. – Én is így kezdtem. Csak nekem nem magyarázta el senki, türelemmel. Neked lesz valaki, aki igen.
Lilla sokadszorra próbálta kibetűzni: „Otthon”.
Megakadt a „th”-nak tűnő „th”-ban, aztán belezavarodott.
– Nem tudom… – nyögte kétségbeesve.
Miklós el volt készülve a pillanatra.
– Dehogynem tudod. Nézd, együtt. O… t… – lassan, türelmesen mondta, ujjal követve a betűket. – És… nem baj, ha hibázol. Itt lehet.
Lilla szeme összeszűkült, koncentrált. Aztán, némi küzdelem után, kimondta:
– Otthon.
Miklós szíve egy pillanatra kihagyott.
– Így van – mondta halkan. – Otthon.
A kislány felnézett rá.
– Ez… most már… az én otthonom? – kérdezte olyan őszinte kíváncsisággal, hogy a férfi nyelnie kellett.
Nem válaszolt azonnal. Nem akart ígérni olyat, amit papíron még nem tudott alátámasztani – de azt sem akarta, hogy a gyerek lebegjen a semmiben.
– Én… nagyon szeretném, ha az lenne – mondta végül. – És mindent megteszek, hogy az is maradjon.
Lilla nem szólt. Csak egy árnyalatnyival közelebb csúszott hozzá a kanapén.
Néhány hét múlva eljött a nap, amikor Miklós és Lilla bementek egy csendes, elegáns irodaházba, valahol a Kálvin tér közelében. A lépcsőházban fekete-fehér csempék, a falakon régi, bekeretezett térképek lógtak.
Az ügyvéd – egy ötvenes férfi, szemüveggel, nyugodt, kiegyensúlyozott arccal – leültette őket egy nagy asztalhoz.
– Lilla, igaz? – kérdezte kedvesen. – Megengeded, hogy tegezzünk?
A kislány bólintott, de a szék szélén ült, mintha bármikor felpattanhatna.
– Arról beszélgettünk Miklóssal – folytatta az ügyvéd –, hogy szeretne a gyámod lenni. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan is ő vállal felelősséget érted. Hogy ő dönt sok mindenben, de leginkább, hogy… – elmosolyodott – ő lesz az, aki mindig melletted áll. Te mit szólsz ehhez?
Lilla lenézett a kezeire. Összeszorította az ujjait, mintha az asztal lapjába kapaszkodna.
– Ha… ha belemegyek… – szólalt meg végül halkan –, akkor… nem fogják azt mondani, hogy holnap mégis menjek el?
Az ügyvéd egy pillanatra elnémult, majd Miklósra nézett. A férfi lassan, nyugodt mozdulattal az asztalra tette a kezét, nem túl közel Lillához, de elég közel ahhoz, hogy a kislány lássa.
– Nem fogják – mondta. – Törvény szerint sem egyszerű valakit csak így elzavarni. És én… – vett egy mély levegőt – én nem akarom, hogy elmenj.
Lilla a férfi kezét nézte. Ujjai rövid ideig remegtek a levegőben, aztán óvatosan, szinte félénken ráhelyezte saját kis tenyerét Miklós kézfejére.
– Én se… akarok elmenni – hangja reszketett, de a szavai tiszták voltak.
Az ügyvéd bólintott.
– Akkor kezdjük el a papírmunkát – mondta. – Egy darabig tartani fog, de… elindultunk.
Így is lett. Hónapok követték egymást – iratok, igazolások, határozatok. Lilla közben iskolába kezdett járni a közeli általánosba. Volt, aki furcsán nézett rá, volt, aki nem kérdezett semmit, csak leült mellé a padban.
Az egyik nap délután az osztályfőnöke, Tóth tanítónő megállt mellette.
– Lilla, kérdezhetek valamit? – hangja kedves volt, nem tolakodó.
– Igen… – felelte a kislány, ceruzáját gyűrögetve.
– Ki jön érted ma? – A tanárnő nem kíváncsiskodott, csak a naplóba akarta feljegyezni.
Lilla szeme felragyogott, olyan büszke fénnyel, amit korábban sosem láttak rajta.
– A gyámom – mondta teli szájú mosollyal. – Békési Miklós.
A tanítónő elmosolyodott.
– Szép név – jegyezte meg. – És jó, ha van kihez hazamenni.
Lilla bólintott.
– Van. – Hangjában nem volt kétség.
Amikor csöngettek, a folyosón már ott állt Miklós, egyszerű kabátban, kissé fáradt arccal. A gyerekek moraja között egyszer csak azt látta, hogy Lilla fut felé – nem óvatos, méricskélő léptekkel, hanem igazi, gyermeki lendülettel.
A kislány fékezés nélkül karolta át a derekát.
Miklós kissé meglepődött, de aztán lassan, óvatosan visszaölelte, mintha attól tartana, hogy ha túl erősen szorítja, a pillanat széthullik.
– Na, milyen volt a nap? – kérdezte.
– Kaptam egy mosolygós napocskát olvasásra! – mondta Lilla. – És… és holnap legyen, hogy együtt gyakorolunk? Hogy még többet értsek?
– Holnap is, meg holnapután is – bólintott Miklós. – Amennyit csak szeretnél.
Ahogy kiléptek az iskola kapuján, Lilla megfogta a férfi kezét.
Nem óvatosan, nem félénken – természetesen.
Miklós ekkor értette meg igazán: valami végérvényesen megváltozott.
Nem csak Lilla élete. Az övé is.
Az este, amikor aztán végre megjött a hivatalos értesítés a gyámság jóváhagyásáról, Anna hozta be a levelet a nappaliba.
– Ez… szerintem fontos lesz – mondta, és letette az asztalra.
Miklós egy pillanatra csak nézte a borítékot. Aztán Lillára pillantott, aki Zoknival játszott a szőnyegen.
– Gyere ide, Lilla – szólította. – Valami közös dolgunk érkezett.
A kislány odaszaladt, leült mellé.
Miklós lassan felbontotta a levelet. Szeme a sorok között siklott, arca fokozatosan enyhült, majd valami megkönnyebbült mosoly jelent meg rajta.
– Ez… azt jelenti – mondta végül, kissé rekedt hangon –, hogy mostantól hivatalosan is én vagyok a gyámod.
Lilla értetlenül pislogott.
– Az… milyen? – kérdezte.
– Azt jelenti – felelte Miklós –, hogy papíron is én felelek érted. Hogy nem csak szívben mondom, hogy itt a helyed, hanem a hivatal is tud róla. Hogy… – elakadt a hangja – ha valaki megkérdezi, kihez tartozol, bátran mondhatod: hozzám.
A kislány ajka megremegett.
– Akkor… most már biztos, hogy nem küldenek el… soha? – kérdezte.
Miklós letette a levelet, és két kezébe fogta Lilla arcát.
– Amíg én levegőt veszek, addig senki nem küld el innen – mondta csendesen.
Lilla még egy pillanatig nézte, aztán a mellkasához bújt.
Olyan erővel szorította át a férfit, mintha évek hiányát akarná bepótolni.
– Köszönöm… – suttogta. – Nem is… tudom, hogy… hogy kell ezt mondani rendesen… de nagyon… nagyon köszönöm.
Miklós lehajtotta a fejét, homlokát a kislány hajához érintette.
Szeme csípett, és nem a füsttől.
– Nem nekem kell köszönd – felelte halkan. – Te adtál nekem valamit, amiről már azt hittem, soha többé nem lesz.
– Mit? – Lilla nagy, barna szeme csodálkozva meredt rá.
– Családot – mondta egyszerűen.
Aznap este a nappaliban, a kanapén ülve, Zoknival az ölében, Lilla már nem a földre csúszott le, ha fáradt volt. Miklós mellett dőlt el, fejét a férfi vállára hajtva.
A kandallóban halkan ropogott a tűz, a város tompa zaja beszűrődött ugyan az ablakon, de már nem tűnt olyan fenyegetőnek. Inkább csak emlékeztető volt arra, honnan indultak, és hova érkeztek.
– Miklós… – szólalt meg Lilla félálomban.
– Igen?
A kislány tétovázott, majd nagyon halkan, de tisztán kimondta:
– Lehet… hogy egyszer… majd azt mondom… rád, hogy apa?
Miklós úgy érezte, mintha valaki egyszerre ütötte volna mellbe és simította volna meg a lelkét.
Nem válaszolt rögtön. Nem akarta elkapkodni. De a csend, ami köztük feszült, most nem volt kellemetlen – inkább telített.
– Amikor úgy érzed, hogy szeretnéd ezt mondani… – felelte végül –, akkor majd meghallgatom. És… azt hiszem, örülni fogok.
Lilla erre elmosolyodott, bár a szeme már csukódott.
– Már most… érzem kicsit… – mormogta elcsukló hangon.
Miklós szorosan, mégis óvatosan ölelte magához.
És a ház, amely évekig csak egy csöndes, jól berendezett épület volt, azon az estén először lett igazán azzá, aminek mindig is kellett volna lennie: otthonná.
Nem tökéletesen, nem hibátlanul, de nagyon is emberien.
Két emberrel, akik egymásban találták meg azt, amiről mindketten azt hitték, már végleg elveszítették.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 26. (szerda), 08:52
