– Anyuka, jól szórakozott nálunk a nyaralóban? Akkor most szépen húzzon vissza!” – Mariann kipenderítette az anyósát a telkük kapuján!

– Anyuka, jól szórakoztak a nyaralónkban, most meg lehet szépen visszamenni – a meny egyszerűen kipenderítette az anyósát a telkükről

Mariann még mindig alig akarta elhinni, ami történt. Tényleg lett egy saját nyaralójuk? /Tíz éve álmodoztak erről, de az élet mindig közbeszólt\: hol a lakáshitel, hol a gyerekek taníttatása, hol egy újabb válság… Most viszont ránéztek a bankszámláikra, és eldöntötték\: itt az idő\./

Most vagy soha.

A férje, András, egy biztosítónál dolgozott, semmi rendkívüli, Mariann pedig gyermekmasszőrként tevékenykedett. Nem keresett rosszul, de egy vidéki ház vásárlásához még mindig kevés volt. Aztán az élet úgy rendezte, hogy szinte egy időben elhunyt az ő nagymamája és András nagymamája is. Mindkettő rájuk hagyta egy-egy vidéki városban lévő lakását.

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttek, eladják mindkét ingatlant, hozzátoldanak egy keveset, és végre megvalósítják álmukat: vesznek egy telket.

A megfelelő ajánlat hamar érkezett. Télen kevesen sietnek eladni, mindenki inkább a tavaszi szezonra vár. De András hajthatatlan volt:

– Később meggondoljuk magunkat, ezer kifogást találunk, aztán megint nem lesz nyaralónk – morgott.

Mariann teljesen egyetértett. Minden tökéletesen alakult!

A telek egyszerűen álomszerű volt. Volt áram, gáz, minden közmű bevezetve. Már csak egy kis házat kellett felhúzniuk legalább nyári használatra.

Megállapodtak abban, hogy amint beköszönt a jó idő, András kivesz egy hosszabb szabadságot, és barátjával, Miklóssal belevágnak az építkezésbe.

Nagyon összeszokottan dolgoztak, nem vacakoltak, nem tartottak pihenőnapokat. Már egy hónap múlva beköltöztek a saját kis kuckójukba.

Igaz, aludni még csak a felfújható matracokon tudtak, hoztak néhány meleg pokrócot is a városból, de volt tűzhely, volt víz – a többi ráér.

– Na, András, gratulálok! – emelte poharát Miklós.

A férfiak lehúzták a pálinkát, fogtak egy-egy darab saslikot, bőségesen megszórták hagymával, locsoltak rá ketchupot, és jóízűen falatoztak.

– Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan összejön! – ámuldozott Mariann. – Szilveszterkor még álmodni sem mertem a saját nyaralóról, most meg nézd meg! – intett a kis ház felé.

Bár a szürkület már kezdett leszállni, a társaság nem vonult be a házba, élvezték a szabadtéri pikniket.

– Halló, kisfiam, hogy vagytok? – szólalt meg a telefonban kedves hangon Irénke néni.

Ha ennyire kedves, az sosem jelent jót – Mariann ezt már jól tudta.

– Anyu, minden szuper! – válaszolt lelkesen András.

– Tudom, hallottam az unokáktól. Vettetek egy nyaralót?

– Bizony! Nem is nyaraló, hanem vidéki rezidencia! – jelentette ki büszkén András.

– Hát, ezt jól megmondtad – kacagott Irénke néni, de a hangja hirtelen elkomorult. – Na mindegy, ügyesek vagytok…

– És nálad mi újság, anyu? – tért észhez András.

– Ugyan, mit mondjak, ebben a korban már csak nyugalomra, csendre vágyik az ember… Azt mondják az orvosok, kerüljem a stresszt. Jó lenne egy kis csendes hely… De hát szanatóriumra nincs pénzem…

– Akkor gyere hozzánk! – ajánlotta lelkesen a fia.

– Ugyan, fiam! Mit is kezdenétek ott velem? Még Mariann se örülne neki…

– Anyu, ne hülyéskedj! Gyere csak szépen!

– Hát jó, Sanyika, ha így ragaszkodsz hozzá. Sütök egy Napóleon-tortát, a kedvencedet, anyai recept szerint.

Amikor András közölte a feleségével, hogy az anyja látogatóba jön, Mariann nem ugrált örömében.

– Tehát: végre van nyaralónk, és hirtelen az orvosok pihenést javasolnak neki vidéken? – kérdezte gúnyosan.

– Igen, – vont vállat András.

– Milyen véletlen, nem?

– Hát, tudod, magas a vérnyomása…

– Te nem érted. Nem pihenni jön. Meg akarja nézni a nyaralót. Személyesen.

– Hagyd már. Körbenéz, marad pár napot, aztán megy is haza.

– Emlékszel, mi történt, mikor utoljára nálunk volt?

András tényleg nem emlékezett. De Mariann annál inkább. Irénke néni akkor mindent megtett, hogy tönkretegye a házasságukat: pletykákat terjesztett, provokálta őket, még azt is célozgatta, hogy a fiuk „nem ebből a családból való”. Még apró gonoszságokra is képes volt: elsózott egy levest, máskor porcukor helyett szódabikarbónát szórt a sütire. Mariann akkor nem bírta tovább, és hazaküldte az anyóst az első vonattal.

Most sem voltak kétségei: Irénke néni biztos újra "vidám perceket" hoz majd. De nem akarta Andrást az anyja ellen hangolni. Talán ezúttal minden más lesz?

Másnap Irénke néni meg is érkezett.

– Jaj, de szép itt nálatok, gyerekek! Egy igazi kis paradicsom! A levegő, a fák, ez az aranyos kis házikó… Biztos Mariann ötlete volt! Ő aztán igazán okos! Fogd meg jól, András, ilyen feleség kincs!

– Na, ez új – hunyorított Mariann. – Irénke néni, honnan ez a hirtelen kedvesség?

– De hát te mindig is a kedvencem voltál. Jó, voltak nehézségek, de már túl vagyunk rajtuk. A múlt a múlt, nem igaz?

– Szóval én egy balfék vagyok? – nevetett András.

– Igen, de az én balfékem – kuncogott Irénke néni. – Na de mit eszünk vacsorára?

– Itt minden nap saslik van! – válaszolt mosolyogva Mariann. – Remélem, nem bánja. Imádunk kint főzni.

– Örömmel eszem. Utoljára akkor ettem saslikot, amikor még András iskolás volt, és elmentünk Gagra városába nyaralni. Emlékeztek?

– Akkor, András, indítsd be a grillt! Én hozom a húst a hűtőből.

– Megyek veled, hadd nézzem meg még egyszer azt a kis házikót.

– Parancsoljon! – bólintott Mariann, és elindultak.

Ez alkalommal Irénke néni egészen más volt. Vidám, kedves, viccelődő, és különösen meleg szavakkal fordult Mariann felé. Mariann kezdte elhinni, hogy az idő tényleg képes változtatni az embereken. Talán a múltbéli konfliktusok megtették a hatásukat. Végül is, Irénke néni is tudja, mennyit dolgoztak ők ezért a helyért. És Mariann jó meny volt: dolgos, hűséges, ügyes, remekül főz.

Miközben András az édesanyjával a tányérokért ment, megszólalt Mariann telefonja. A készülék az asztalon maradt, kijelzővel felfelé. Egy érkező üzenet szövege akaratlanul is a szemébe villant:

„Mikor jössz vissza a városba? Elmondtad már neki rólunk? Várom a hírt. Csók.”

Mariann kezéből kiesett a telefon, és puhán a fűre huppant. A gondolatai kavarogtak, mindegyik rémisztőbb a másiknál.

„Hogy mondom el a gyerekeknek? Hogyan osztjuk fel a lakást? Ki ez a nő? És hogy tehette ezt András?”

– Itt a tányér! – toppant be András a teraszra.

– El kell mennem egy pillanatra – mondta Mariann, és már rohant is a házba.

A fürdőszobában hideg víz alá hajolt.

– Mi történt? – kérdezte Irénke néni, alig bírva félreugrani, közben elejtett egy ketchupos flakont.

Mariann szótlanul mosta arcát, a könnyei keveredtek a vízzel. Egy perc múlva megtörölte az arcát, és halkan megszólalt:

– Andrásnak valakije van.

– Gyere ide, kislányom – húzta magához Irénke néni, és megölelte.

Mariann úgy érezte, mintha az anyósa nem is lepődött volna meg.

– Maga tudta?

– Sejtettem. De reméltem, hogy meggondolja magát. Olyan régóta vagytok együtt… Gyerekeitek vannak, ez a gyönyörű nyaraló… De hát, mondtam már: balfék.

Mariann ismét sírva fakadt. Ha az anyja is tudott róla, az csak azt jelenthette, hogy András komolyan gondolja a dolgot.

– Hallgass rám. Most nyugodj meg, töröld le a könnyeidet. Ne csinálj jelenetet.

Mariann némán bólintott, megtörölte arcát.

– Majd később eldöntjük, mi legyen. De azt már most mondom: azt a nőt nem hagyjuk győzni.

Mariann szívéről egy kő gördült le.

Másnap András elindult vissza a városba. „Melegebb ruhákért megyek, mert lehűlés jön” – mondta, miközben beült az autóba.

De Mariann tudta az igazat. És ahogy megbeszélték, semmit sem mutatott.

Miután András kanyarodott a sarkon túlra, Irénke néni leült Mariann mellé a tornácra.

– Tervem van – mondta komolyan.

– Hallgatom.

– Szerezz be egy pasit.

– Tessék?!

– Nem komolyan. Csak hogy féltékeny legyen. Néha a férfi elfelejti, hogy a felesége nő is. Aztán, mikor meglátja más karjában… hirtelen emlékezni kezd.

Mariann hüledezve nézett rá, de kénytelen volt beismerni: volt némi igazság a szavaiban.

– És ki lenne az illető?

– Mi lenne, ha Miklós lenne? Szabad ember, nemrég még itt dolgozott veletek a házon.

– Hívd fel. Jöhet saslikozni. Hozom a rövid szoknyát. Mire András visszatér, azt látja majd, hogy már foglalt vagyok – vigyorgott farkasmosollyal Irénke néni.

Meglepő módon Miklós hamar rábólintott, noha eddig alig beszélgettek kettesben Marianntal.

– Hol van András? – kérdezte, amikor megérkezett.

– Csak este jön. Én meg béna vagyok a grillhez, kellett egy férfikéz – mosolygott Mariann.

Irénke néni a függöny mögül figyelte őket.

– Tölthetek egy kis bort? – kérdezte Miklós.

– Szívesen, de ne spórolj a falatokkal, mert gyorsan a fejembe száll – incselkedett Mariann.

– Csinos vagy, Mariann – mondta Miklós, és gyümölccsel telt tányért nyújtott át. – Kár, hogy nekem nincs ilyen nőm. Csak Andrásnak ne mondd… csak úgy hangosan gondolkodtam.

Mariann elpirult. Nem számított ilyen fordulatra. Mi van, ha tényleg közeledni próbál? De hát, már mi köze hozzá?

Még egy korty bort ivott, amikor motorzúgás hallatszott.

András kanyarodott be, olyan tempóban, hogy kis híján nekiment a kerítésnek.

– Mi folyik itt?! – üvöltötte, kiugorva az autóból.

– Te mit keresel itt ilyen korán? – kérdezte Mariann, tettetett ártatlansággal.

– Anyám hívott, és azt mondta, amint elmentem, megjelent egy férfi nálad! És ki más lenne az, mint a legjobb barátom, Miklós?!

– És? Neked aztán mi közöd hozzá? Inkább foglalkozz azzal a nővel, aki miatt ma „a városba rohantál”! Láttam az üzenetedet!

– Én is láttam az sms-t, de azt hittem, valaki félreírt egy számot! Nekem nincs senkim! – András hangja már kevésbé volt indulatos, de a helyzet továbbra is feszült volt.

Mariann rápillantott az ablakra. Irénke néni épp most húzta be sietve a függönyt.

– Irénke néni! Jöjjön ki azonnal!

– Ugyan már! Csak vicceltem! – nevetett az anyós, könnyeit törölgetve. – Látnátok az arcotokat!

– Maga szerint egy házasság szétverése vicc? – csattant fel Mariann.

– Jó, én megyek, majd beszélünk – dadogta Miklós, de már senki sem figyelt rá.

– Maga ezt direkt szervezte? És az sms?

– Hát, az enyém. Két telefonom van – vont vállat Irénke néni. Nyoma sem volt bűntudatnak.

– Anyu, ez nem vicces. Majdnem elvesztettem a feleségemet és a legjobb barátomat! – mondta komolyan András.

– De nem vesztetted el! Sőt, a házasságotokat is megerősítettem! És én legalább szórakoztam egy jót.

Tudjátok, milyen unalmas a nyugdíj?

– Akkor tessék tovább szórakozni – de nem itt. András összeszedi a holmiját, amit hozott, reggel pedig elviszi a vasútállomásra – mondta keményen Mariann.

Karon ragadta Irénke nénit, és határozottan kivezette a kapuhoz.

– Komolyan ki akartok dobni?

– Már épp elég jól szórakozott nálunk. Viszlát, Irénke néni.

– De hol alszom?

– Az autóban. Nincs tél, nem fagy meg.

Másnap reggel András valóban elvitte anyját az állomásra, felültette a vonatra.

Az egész utat néma csendben tették meg.

Mariann egész délelőtt a kertben gyomlált. Nem azért, mert annyira fontos lett volna, hogy a paradicsomágyás tökéletesen nézzen ki – inkább csak le kellett vezetnie a feszültséget. Bár Irénke néni már a vonaton ült, az utóhatás még mindig remegett a levegőben.

Dél körül András hazaért. Csendesen nyitotta a kaput, mint aki már a nyikorgástól is bocsánatot kérne.

– Itthon vagyok – mondta halkan.

– Látom – válaszolta Mariann, a földre szegezve tekintetét.

– Hallgass meg, kérlek.

Mariann letette a kesztyűt, és végre a szemébe nézett.

– Igen?

– Fogalmam sem volt, mit tervez anyám. Azt az üzenetet tényleg ő küldte magának. Még a telefonját is megtaláltam a hátsó ülésen. Egyikből küldte, a másik meg nálam volt. Komolyan, fogalmam sem volt az egészről. És Miklós… ő sem tudott semmiről, csak jött, mert meghívtad.

– Az sms… tényleg nem tőled jött?

– Nem. Megmutathatom a híváslistát is, ha kell. Esküszöm, nincs senkim.

Mariann hosszú másodpercekig nem válaszolt. Aztán mély levegőt vett.

– Azt hittem, elvesztettelek.

– Én meg majdnem tényleg elvesztettelek… – András lehajtotta a fejét. – Mariann, ha tudnád, mennyire megbántam, hogy egyáltalán bárki képes volt közénk állni – még ha csak az anyám is volt.

– A bizalom… az olyan, mint egy törött tányér – mondta halkan Mariann. – Összerakhatjuk, de már sosem lesz ugyanaz.

– Akkor rakjuk össze újra. Kérlek.

– Egy feltétellel.

– Akármi.

– Többet ide anyád be nem teszi a lábát. Sem nyáron, sem télen, sem vendégségbe, sem véletlenül.

– Rendben. Ígérem.

– És beszélsz vele. Felnőtt vagy, elvárom, hogy felnőttként is viselkedj vele.

– Megteszem. Még ma felhívom.

Mariann bólintott. András odalépett, óvatosan megölelte. A nő ugyan kicsit még merev maradt, de végül visszaölelte. Talán nem volt minden elveszve.

**

Este újra grilleztek. Ezúttal csak ketten, csendben, nyugodtan. Mariann elővett két pohár bort.

– Egyébként – kezdte mosolyogva –, lehet, hogy a terv működött.

– Miféle terv?

– Irénke néni szerint, ha meglátod, hogy udvarolnak nekem, újra meglátsz bennem nőt.

András elmosolyodott.

– Sosem hagytam abba, hogy nőként nézzek rád. Csak néha túl sok mindent veszünk természetesnek.

– Az biztos – bólintott Mariann. – Most már tudod, hogy nálam a féltékenység nem játék.

– Megtanultam a leckét.

Mariann rávillantotta híres „ne próbálj átverni” mosolyát.

– És egyébként Miklós tényleg bókolt.

– Tessék?!

– Csak úgy… hangosan gondolkodott.

András lehajtotta a fejét.

– Na jó, most már mégis féltékeny lettem.

Nevettek.

**

Néhány nappal később Mariann üzenetet kapott egy ismeretlen számtól:

„Sajnálom, ha túl messzire mentem. A szándék jó volt, a módszer talán kevésbé. De ne feledd: egy házasságot néha csak kívülről lehet megmenteni. – Irénke néni”

Mariann egy ideig csak nézte az üzenetet. Végül elmosolyodott. Válasz helyett csak egy pontot küldött vissza.

Néhány hét múlva újra jöttek a barátok a nyaralóba. Az udvaron nagy nevetés, a grillen sülő hús illata, poharak csilingeltek, gyerekek szaladgáltak. Mariann és András kézen fogva álltak a verandán.

– Na, még mindig bánod, hogy vettünk nyaralót? – kérdezte András.

– Egy percig sem. Csak azt bánom, hogy nem tettük meg előbb.

– És ha anyám újra bejelentkezik?

– Van rá egy jól bevált módszer.

– Melyik?

– Azt mondjuk neki, hogy most pont nincs hely. Már be van foglalva.

– Örökre?

– Örökre.

Nevettek. A nap lassan lebukott a fák mögött, a kert végében pedig felkapcsolódott az első kis égősor. A nyaralóban új fejezet kezdődött.

És ha nem is volt minden tökéletes, legalább együtt voltak. Vihar után jön a nyugalom.

És néha… még az anyós is tud tanítani valamit.

– Vége –

2025. április 20. (vasárnap), 05:36