„Anyukám koporsójába temessetek el.” – Egy haldokló kisfiú szívszorító kívánsága, amely bejárt a világot
Hirdetés
Hirdetés
Filip Kwansky csupán kétéves volt, amikor édesanyja a rák egyik agresszív formája miatt elhunyt. Filip és édesapja, Piotr, szülőfalujukba temette őt, Lengyelországban. /Apa és fia igyekezett összeszedni magát és az Egyesült Királyságba költözött, hogy újrakezdjék életüket\./
Hirdetés
Nem tudták, hogy megpróbáltatásaiknak itt még nincs vége.
[adSulvo]
A költözést követően Filipet neurofibromatózissal diagnosztizálták. Szerencsére, egy agresszív kemoterápiás kezelés megállította a betegséget.
Hirdetés
Minden jól ment, még az iskolát is elkezdte, de napokkal hetedik születésnapja után lesújtó hírt kaptak. A betegség visszatért, és ezúttal bosszút forral. Filipnél fiatalkori myelomonocytás leukámiát igazoltak, és az orvosok nem voltak bizakodók.
Két kemoterápiás kezelés sem tudta megállítani a betegség lefolyását. Ahogyan a betegség továbbterjedt Filip vastag- és vékonybeleibe is, az orvosok borzasztó hírt közöltek Piotr-al és fiával: nem valószínű, hogy a következő évet meg fogja érni.
Hirdetés
Az összeroskadt Piotr, megkezdte az intézkedéseket fiának temetése érdekében. Ezekben a csendes napokban történt, hogy Filip egy olyan kérdést intézett apjához, ami felébresztette benne az első reménysugarat. Piotr elmagyarázta: „azt mondja, hogy én egy angyal vagyok, aki itt vigyázz rá, és az anyja a mennyországban fog rá vigyázni. Arra kért, hogy anyja mellé, Lengyelországba temessük, hogy az édesanya tudjon rá vigyázni a mennyországban.
Hirdetés
”
A Kwansky családnak meg volt az anyagi háttere, hogy a fiút Lengyelországba szállítsák és kérését teljesítsék, de ez az a pont, amikor a történet egy teljesen más fordulatot vesz.
Hirdetés
Egy barátjuk gyűjtést szervezett a számukra. Kevesebb, mint négy hónap alatt a Kwansky családnak sikerült a célösszeg 369%-át összegyűjteni, majdnem 24.000 fontot, hogy teljesítsék Filip utolsó kívánságát. Az összeg több mint fele az akció utolsó hetében gyűlt össze.
Ennek a tragikus történetnek nem tudunk elképzelni ennél szebb befejezést. Ez a fiú azzal az érzéssel fogja elhagyni ezt a világot, hogy családjának, barátainak, és idegeneknek is fontos volt.
Hirdetés
Oszd meg ezt a történetet, gondoljunk minél többen szeretettel erre a kicsi családra.
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
