ATM-hiba: pénzeső zúdult az emberekre
A Kazinczy utcán szürke, csípős szél kavarta fel a korai délutánt. A kávézók teraszán még kint maradt néhány asztal, de a takarók érintetlenek voltak; az emberek inkább sietve húzódtak be az ajtók mögé. A sarki bank előtt azonban kisebb csoport gyűlt össze, mert valami furcsa történt: az ATM halk zúgása egyszer csak felbőgött, az érmefogó lemezkék kattantak, és mintha valaki kinyitotta volna a pénzespolc ajtaját, bankjegyek kezdtek előtörni a nyílásból.
/Először csak néhány tízezres csúszott ki rezzenéstelen közönnyel, ahogy mindig\./
– Ez most… komoly? – kérdezte halkan egy fiatal nő, Lili, aki a bank üvegajtajához simult. A telefonja félig a zsebében, félig a tenyerében pihent, mintha nem döntötte volna el, fotózzon vagy hívja a rendőrséget.
Mellette egy középkorú férfi, Ádám, a hírlapját szorongatta. – Valami meghibásodott. Mindjárt jön valaki a bankból, és elzárja – dünnyögte, inkább magának.
De nem jött senki. Az automata kattogott, mint egy megbolondult óra, és ontotta a pénzt.
Az első, aki megmozdult, egy húszas évei végén járó srác volt, Bence. Szűk farmer, márkás cipő, a pillantása éhes ragyogással szaladt végig a bankjegyeken.
– Te, ez biztosan promóció? – kérdezte félig viccelve a haverjától, Pétertől, aki mögötte állt. – „Fogd meg, amit tudsz, és nyerj!” – idézte gúnyosan a reklámok hangját.
– Ugyan már – legyintett Péter –, ez hiba. De… – lehajolt, és felemelt egy bankjegyet, aztán még egyet. – … attól még pénz.
Az emberekben mintha egyszerre pattant volna el ugyanaz a vékony cérna. Valaki felkiáltott: – Hé, ömlik ki! – és mire a mondat végére ért, már térdelt is, a bankókat simította össze reszkető ujjakkal. Lili fél lépést hátrált, aztán a tömegre nézett: két gimnazista fiú, egy futár hátán nagy doboz, egy öltönyös ügyvédnek látszó férfi, egy idős hölgy vászonszatyorral, egy hajléktalan, akit mindenki csak Tóninak ismert a környéken.
Tóni hosszan nézte az aszfalton sodródó pénzt. A sapkája megfeszült a homlokán, a szakállában megült a hideg. Végül lehajolt, felvett egy bankót, a fény felé tartotta, mintha cserépdarabot vizsgálna, amelyen az előző tulaj élete még látszik.
– Fiatalok – szólt halkan –, ez csapda lesz.
– Ugyan már, Tóni bá’ – rikkantotta Bence. – A csapdába a patkány sétál be. Én szerencsés vagyok.
A pénz közben csak jött. Kavarogtak a bankjegyek a szélben, felkapták, odébb dobták, a járókelők pedig megtorpantak, majd lehajoltak értük, mint apró kagylókért a parton. A káoszban egy dolog volt közös: a ziháló légzés, a kapkodó kezek, a csillogó szemek.
Ádám nem mozdult. A lapja szélét tépkedte idegesen. A fejében pontos mondatok keringtek: „A banknak kár keletkezik. Jogtalan elsajátítás. Bizonyíték a kamera.” Harminc éve dolgozott könyvelőként, a számokhoz fegyelmet tanult. Nem a pénz érdekelt, hanem a rend.
– Hívni kell valakit – mondta ki hangosan.
– Kit? – kérdezte Lili.
– A bankot.
– És ha addig… – Lili körbemutatott. – … elfogy?
– Ami nem a mienk, az nem fogy el, csak helyet változtat – felelte Ádám.
Lili tárcsázott. A bank ügyelete végtelen csengéssel válaszolt, majd automata hang: „Kérjük, várjon.” A gép tovább öklendezte a pénzt.
Bence addigra már maréknyi bankót gyűrt a zsebébe. – Nyugi, majd visszaviszem, ha kell – mosolygott szélesen. – Csak… kölcsön. Rövidtávú. Kamat nélkül.
Péter idegesen figyelte a körülöttük állókat. – Mindenhol kamera van – suttogta.
– És? – vont vállat Bence. – Ha mindenki csinálja, senkire sem haragszanak igazán. Tömegben oldódik a bűn, haver.
A levegő vibrált, mint zivatar előtt. A bank üvegajtaja végre kinyílt, és egy fiatal alkalmazott, Dani, loholt elő. Sápadt volt.
– Kérem, ne nyúljanak az automatához! Hiba történt! – kiáltotta.
Senki sem figyelt. A pénz suhogása hangosabb volt bármilyen ésszerű szónál.
Tóni ekkor a kezében tartott bankjeggyel odalépett Danihoz. – Fogja, fiam – mondta, és a pénzt az alkalmazott markába nyomta. – Mert ha nálam marad, elfelejtem, kié. Ha magánál marad, emlékezni fog.
Dani hálásan bólintott. – Köszönöm. – Aztán az ATM oldalán lévő panelhez hajolt, próbálta kinyitni a plombát. Számatlan rövid sípolás közé furakodott be a kulcs fémes kattanása.
– Kifogyott a józanság – motyogta Ádám. – Maradt a jelszó.
Két rendőr érkezett, a villanófény nélküli járőrautó halkan gurult fel a járdaszegély mellé. A tömeg széthúzódott, de még mindig akadtak, akik gyors, remegő mozdulatokkal tömtek bankókat a zsebükbe.
– Jó napot! – kiáltotta az egyik rendőr, Borbála őrmester. – Kérem, tegyék le, ami a kezükben van! A területet biztosítjuk, a bank munkatársa intézkedik!
Bence zsebe tele volt.
– Nem vagyok hülye – sziszegett Bence, de letett egy köteget a járdára. – De nem is szent.
– Ezt majd később döntjük el – felelte csendesen Borbála.
A gép végre elhallgatott. A pénz a járdán halomban. A csönd olyan sűrű volt, mint a friss hó, amelyben az ember nem meri az első lépést megtenni.
– Mindenki maradjon, kérjük, itt – mondta a másik rendőr, Józsi. – A bank kamerái mindent rögzítettek. Felvesszük az adataikat. Aki pénzt vett magához, most azonnal adja át!
Az emberek mocorogtak, zsebekből bankók kerültek elő, ideges nevetések foszlottak szét a levegőben. Volt, aki mindent visszaadott. Volt, aki csak keveset. Volt, aki a semmibe bámult és azt ismételgette: „Nem emlékszem.”
Ádám nem szólalt meg. A zsebe üres volt. Lili zsebe is. Tónié is. Hárman álltak egymás mellett, és érezték, hogy valami láthatatlan kérdés lóg felettük, mint egy inga: „Mi az ára annak, ha ma tisztességes voltál?”
A rendőrök felírták a neveket. A bank pénzét zsákokba söpörték, Dani remegő kézzel pecsételt. A tömeg szétoszlott. A járda még sokáig őrizte a pénz illatát, azt a különös, fémes, hideg szagot, ami az ujjbegyekre tapad, és nem mosható le könnyen.
II. felvonás – Másnap reggel, három lakásban.
1) Bence.
Bence a konyhaasztalra borította, amit „megőrzésre” megtartott. Nem volt sok – néhány tízezres, pár ötezres. A kupac mégis magasabbnak látszott a lelkiismereténél. A barátnője, Luca, a kávé fölött nézte.
– Ezt… vissza kéne vinni – mondta bizonytalanul.
– Ugyan már. Mindenki vett fel. Ráadásul nem lopás, a gép kidobta. – Bence mosolya hideg volt. – Tudod, mennyi a rezsi? És a bérleti díj? És a telefonom törlesztője?
– Tudom. De azt is tudom, hogy ha most ebből fizetsz, minden hónapban újra és újra fizetsz – csak már nem forintban, hanem gyomorgörccsel.
Bence felhorkant. – Dráma. – Zsebre gyűrte a pénzt, felkapta a kabátját. – Elmegyek dolgozni.
Az ajtó csukódása után Luca sokáig nézte a kilincs lenyomatát a levegőben. A telefonját vette elő, és írt: „Bence tegnap pénzt szedett az automatánál. Félek. – Luca”. Nem küldte el senkinek. A vázlatok közé tette, mint egy be nem gyógyult mondatot.
2) Ádám.
Ádám korán kelt. A szokásos rend: fogmosás, kávé, két szelet pirítós – pontosan 12 gramm vajjal, mert húsz éve úgy érzi, hogy a tizenkettő szerencsét hoz. A konyhaasztalon mindig rend állt, ma mégis volt rajta valami plusz: egy fehér boríték, a bank logójával. Hogy került oda? Az este későn dobta be a posta.
„Köszönjük, hogy részt vett az esemény kezelésében. Kérjük, fáradjon be fiókunkba, hogy rövid jegyzőkönyvet vegyünk fel.” – állt benne. A levél végén: „Köszönjük, hogy tisztességes maradt.”
Ádám hosszan ült a széken. Ritkán dicsérték meg. Az élet nála úgy működött, mint a könyvelési szoftver: ha nincs hibaüzenet, akkor jó. Most mégis visszhangzott a szó: tisztességes. Elmosolyodott. A kávé illata felerősödött. A pirítós melege és a szó melege együtt tették elviselhetővé a reggelt.
3) Lili.
Lili a stúdióban rendezgette a fotóit. A tegnapi felvételek között volt egy, amelyen a bankjegyek lassított fátyolként hullanak.
– Ez mindent elmond – mondta maga elé. – Az adás és a visszaadás pillanata egy képkockán.
Felvillant a telefonja. Ismeretlen szám.
– Halló?
– Jó napot, itt Borbála őrmester. A tegnapi esettel kapcsolatban keressük. Látjuk a videón, hogy ön végig jelen volt, és nem vett el semmit. Tanúként számítunk magára.
Lili bólintott, bár a rendőr ezt a telefon másik végén nem láthatta. – Természetesen. Van felvételem is.
– Köszönjük. És… – a hang megenyhült – …ritka az ilyen tiszta gesztus. Jól jön mostanában.
Lili letette, és újra a képre nézett. A bankjegyek között apró porcseppek úsztak a fényben. Minden cseppben benne volt egy történet: egy elmaradt számla, egy meg nem vett cipő, egy hirtelen kísértés. És benne volt egy másik történet is: amikor valaki nem nyúl oda.
III. felvonás – A következmények napja.
Délutánra a banknál újra gyülekeztek az emberek. Nem pénzt osztottak most, hanem szavakat. A fiókvezető, Somogyi úr, kifüggesztette a közleményt: „Az ATM meghibásodása programozási hiba és emberi mulasztás együttes következménye volt. A jogtalanul elvitt pénzek visszaszolgáltatását kérjük.” Alatta egy telefonszám: „Névtelen visszajuttatás”. Mellette egy másik papír: „Köszönjük azoknak, akik a helyszínen segítettek.”
Borbála őrmester asztalt állított fel a bank bejáratánál. Mindenki, aki tegnap ott volt, megjelent előbb-utóbb – ha nem személyesen, akkor egy zárt borítékkal, amelyben pénz és egy suta cetli: „Bocsánat.
Bence délután érkezett, Luca kísérte. A srác arca sápadt volt, a szeme alatt karikák.
– Jó napot – kezdte halkan. – Én… hoztam valamit. – Letett egy borítékot. – Nem tudom, pontosan mennyi volt. Több is lehet. Kevesebb is. De ez… ez nyomaszt.
Borbála bólintott. – Köszönjük. – Nem szidta meg. Nem dicsérte meg. Csak tovább lapozott a listában, és felírta a nevet.
Somogyi úr ekkor kiállt az ajtóba. – Hölgyeim és uraim – szólalt meg –, a kárunk nagy, de az, amit ma látok, még nagyobb haszon: visszatérő bizalom. – Körbenézett. – Sokan viccelődtek ma: „Ha a gép adja, nem lopás.” Hadd mondjam el bankárként és emberként: amit nem a tiéd, attól nem leszel gazdagabb. Csak nehezebb. A zsebednek könnyebb lesz, a szívednek nehezebb.
Bence felsóhajtott. Luca megérintette a karját. – Menjünk haza.
– Várjatok – szólt Tóni, aki csendben állt a lépcsőnél. – Van itt valami, ami a maguk bankját nem fogja érdekelni, de engem igen. – Danihoz fordult. – Fiam, tegnap átadtam neked azt az egy bankót. Azt hiszem, én is tartozom még valamivel. – Előkotort a kabátja mélyéről egy gyűrött borítékot, benne háromszáz forint és egy apró noteszlap. – „Egy téli éjszakán, amikor a hajléktalanszállón elfogyott a leves, a portás nekem adta az utolsó adagját.” – olvasta fel. – Ezt a papírt azóta hordom, hogy ne felejtsem el: egyszer valaki nekem adott, amikor nem volt miből. Ma én adok. Nem sok, tudom. De az arány a lényeg, nem az összeg.
A tömeg elcsendesedett. Somogyi úr lassan bólintott. – Köszönjük, uram. – A hangja rekedt volt.
Borbála őrmester oldalra hajolt Lilihez. – Ha erről cikket ír, ne a számokat írja meg. Hanem… ezt. – a kezével körmözött egy kört a levegőbe. – Ezt a furcsa, csendes mozdulatot, amiben egy város visszateszi a pénzt a dobozba, és magát is visszateszi a helyére.
Lili este leült a gépe elé. Írni kezdett. Nem azt, milyen bank, mennyi pénz, hány percig tartott. Hanem a fejek dőlését, amikor valaki szégyellte magát. A kezek remegését, amikor valaki visszaadott. A tekintetek összeéréseit, amikor két idegen rövid időre közösség lett. A cikk végére egy idézet került: „A becsület néha kevesebbnek tűnik, de mindig többet ér.”
Epilógus – Az utolsó boríték.
Egy héttel később Borbála őrmester egy újabb névtelen borítékot talált a bank postaládájában. Benne összegyűrt bankók, és egy kézzel írott üzenet:
„Nem vittem el sokat. De elvittem. Azóta nem alszom jól. Ezt most visszaadom.
Bocsánat. – P.”
Borbála elmosolyodott. Nem ironikusan, nem fölényesen. Csak úgy, ahogy az ember mosolyog, amikor látja, hogy egy bonyolult csomó lassan oldódni kezd.
Aznap este Luca és Bence sétáltak a Kazinczy utcán. Az ATM új, fényes kijelzővel, csendes működéssel állt a helyén. Bence megállt előtte.
– Ha legközelebb is ilyen történik… – kezdte.
– Nem fog – vágott közbe Luca. – De ha mégis, akkor tudni fogod, mit jelent könnyűnek lenni és nehéznek maradni. És választasz.
Bence bólintott. – Választok.
A szemközti kirakatban Lili fotója volt kiállítva: a bankjegyek körül lebegő porszemek, középen Tóni és Dani mozdulata – adás és visszaadás egy képen. Alatta a felirat:
„Ami nem a tiéd, az súly a zsebedben. Ami a tiéd – a döntés. ”
A város ekkor csendes volt. A szél már nem cibálta a sálakat. A kávézók fényei melegen úsztak az ablakokon, mint megkésett bocsánatkérések. A járdán emberek mentek haza, a zsebükben nem több pénzzel – hanem kicsivel könnyebb szívvel.
Jogi nyilatkozat.
A jelen tartalom kizárólag illusztratív és szórakoztató céllal készült. A történetekben, cikkekben, képekben és videókban megjelenő személyek, helyszínek és események kitaláltak vagy fiktív módon kerülnek bemutatásra. Az esetleges hasonlóság valós személyekkel, intézményekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
A tartalom nem tekinthető hivatalos hírforrásnak, jogi, pénzügyi vagy szakmai tanácsadásnak. Az oldalon közzétett anyagok bármilyen felhasználása a felhasználó saját felelősségére történik.
A szerző(k) és az oldal üzemeltetője minden felelősséget kizár a tartalom helytelen értelmezéséből, harmadik felek által okozott károkból, valamint a felhasználásból eredő közvetlen vagy közvetett következményekből.
2025. szeptember 15. (hétfő), 08:01
