Egy idős asszony vallomása a Tescó kasszájánál
Egy szombat a Tescóban.
1. rész – A kasszasor, ahol a szív is számlát nyújt be.
Szombat délelőtt volt, a Tesco parkolójában a hideg levegő olyan volt, mintha valaki apró tűket fújna az ember arcába. Ilonka a bevásárlókocsit tolta maga előtt, benne szerény zsákmánnyal: hat zsemle a pékségből, egy liter 2,8-as tej, két kiló krumpli hálóban, egy tálcányi farhát, és egy nagyobb kiszerelésű mosópor, amire végre rászánta magát, mert akciós volt. /Az öblítőt megfogta, megszagolta, elábrándozott egy pillanatig a „tavaszi szellő” felirat felett, aztán letette\./
– Majd máskor – suttogta magának. – Ma előbb a lényeg.
A pénztárak felé közeledve a tömeg hullámzott; gyerekek kisautókkal nekimentek a bevásárlókocsiknak, párok halkan vitatkoztak azon, hogy kell-e még egy csomag papírzsepi. Ilonka olyan óvatosan állt be a kasszasorba, mintha egy táncparketten keresné a megfelelő helyet: még egy fél lépés balra, még egy pillantás jobbra, aztán megállt.
A pénztárnál egy fiatal lány ült, Heni, szeplős orral, a fülében pici csillag fülbevaló. Heni rezzent egyet, amikor a szalag végére ért a krumpli, de aztán mosolyogva ránézett Ilonkára.
– Szép napot! – mondta. – Minden megvan?
– A lelkem nincs – felelte Ilonka száraz humorral –, de a bevásárlás igen.
Heni elnevette magát. – A lelket most nem tudom leolvasni, de a zsemlét, tejet, krumplit, farhátat és a mosóport igen.
A sor mögött egy ősz bajszú bácsi, Kálmán, türelmesen a kocsija fogantyújára támaszkodott. Mögötte egy huszonéves srác, Patrik, fejhallgatóval bólintgatott valami ritmusra, és közben a telefonját babrálta. A srác mögött egy kismama, Vica, az ölében izgő-mozgó kétévessel, aki a fogzási rágókát időnként a földre dobta, mintha ejtőernyős lenne.
Heni pörgette a leolvasót. – Zsemle… tej… krumpli… farhát… mosópor… és összesen 10 320 forint – mondta végül.
Ilonka torka elszorult.
– Egy pillanat, drágám – rebegte, és apróra bontotta a bátorságát is. – Öt, nyolc, kilenc… kilencezer-hétszáz… és… – megállt, a tekintete az aprók közé esett – kilencezer-nyolcszáz ötven. – Felnézett. – Ennyi van nálam.
A srác, Patrik, félig hangosan, félig csak magának morogta: – Klassz… csak gyorsan, mert sietek.
Kálmán bácsi oldalra biccentette a fejét. – Fiatalember, maga még ráér, csak nem tud róla.
Heni higgadt maradt. – Semmi baj, asszonyom, nézzük át együtt. Mi az, ami nem sürgős?
Ilonka a mosóporra nézett. – Ez kell, mert elfogyott. A farhátból lemondok, ha muszáj, de… – elharapta a mondatot.
– Az öblítő? – kérdezte Heni.
– Az nem fért bele – mondta Ilonka, és megpróbált mosolyogni, de a mosoly félúton lecsúszott az arcáról. – Majd legközelebb.
– Ha a farhátról lemond, az 1 099 forint – számolt Heni gyorsan. – Akkor jók leszünk.
Patrik hangosabbat fújt. – Komolyan? A farhát miatt áll itt a sor?
– Azért áll itt a sor, mert élünk, fiam – morogta Kálmán bácsi. – Maga is sorba született, csak nem emlékszik rá.
Ilonka nagy levegőt vett. – Rendben, vegyük le a farhátat. – A hangja remegett, mint a porceláncsésze, amit túl határozottan tesznek le az asztalra.
Heni rábólintott, lecsippantotta a mínuszt. – Így 9 221 forint.
Ilonka lassan, gondosan, mintha minden érme egy rövid ima lenne, a pénztárra csúsztatta a bankjegyeket és aprókat. – Köszönöm, Heni.
– Semmi baj – felelte a lány csendesen. – Szép napot!
Ahogy Ilonka pakolni kezdett, a keze megremegett.
– Nézze, asszonyom, még jó, hogy nem húsleves csillag tészta, mert azt szedhetnénk egyesével – viccelt halkan, óvatosan.
Ilonka hálásan bólintott. – Köszönöm, aranyos maga.
– Nem vagyok aranyos, csak öreg – legyintett Kálmán. – A kettő néha összetéveszthető.
Ilonka kifelé indult a két szatyorral. A kijáratnál érezte, hogy valami összerándul benne, mint amikor a régi rádióban eltörik egy apró alkatrész. Nem az fájt, hogy a farhátról le kellett mondani. Nem is az, hogy az öblítő nem fért bele. Az fájt, ahogyan nézték. Az a súly a tekintetekben, amit nem is rá szántak, mégis az ő vállára esett.
A parkolóban hűvös szél húzott végig a kabátja ujján. Egy anyuka a kisfiával alkudozott:
– Marci, a csokit visszatesszük, jó?
– Nem jó! – jött az őszinte válasz.
Ilonka elmosolyodott; a mosolyban benne volt az egész gyerekkor, a hiány és a bőség összeszövődve. A buszmegálló felé indult. A szatyrok húzták a karját, a gondolatok a fejét.
Otthon csend volt. A régi szőnyeg mintája olyan volt, mintha apró ösvények kígyóznának rajta, amelyeken valaha járt – a férjével, Jóskával, aki már tíz éve nincs. A hűtőn Zsófi, az unoka rajza: két pálcikaember, közöttük szív, fölé írva ügyetlen betűkkel: „Mama + Zsófi = ♥”.
– Na, Ilonka, ne pityeregj – szólt rá magára. – Megvan a zsemle, a tej, a krumpli, a mosópor. Holnap lesz leves, még ha nem is farháttal.
Este felhívta a fiát, Gábort. A csengés hosszú volt, a válasz rövid:
„Jelenleg nem tudom fogadni a hívását.”
Ilonka letette. A telefon kijelzőjén a saját arca tükröződött vissza – fáradt, de makacs.
– Majd holnap – mondta halkan. – Holnap másképp lesz.
Az éjszaka lassan gyűrődött össze az ablak mögött. A fűtés időnként felsóhajtott a radiátorban, mint egy nagy állat. Ilonka elaludt, és álmában valami régi táncot járt Jóskával; egyszerű lépések, emberi közelség.
2. rész – Teázás Marikánál, és a mondat, ami megkarcolja a csendet.
Másnap délelőtt Marika hívta át teára. A konyhája csupa fény volt, a csipkefüggönyben apró csillagok születtek a napsütéstől. A gáztűzhelyen éppen forrt a víz, a konyhaasztalon félretolt skandináv rejtvény, amiben egyetlen szó hiányzott: „Empátia”.
– Hogy vagy, Ilonkám? – kérdezte Marika, és két bögre közé letette az olcsó baracklekvárt. – Kenjünk a zsemlére, hoztam én is párat tegnapról.
– Vettem zsemlét – mondta Ilonka, és a hangja elszorult ettől az egyszerű mondattól. – Meg tejet, krumplit, mosóport… a farhátat vissza kellett tenni. Az öblítő meg… – vállat vont. – Az öblítő meg majd egyszer.
Marika bólintott. – Ez van. Tudod, amikor én a múltkor a kasszánál… – kezdte, aztán gyorsan csendre szólt saját magára. – De nem rólam van szó.
– Dehogynem – tiltakozott Ilonka. – Mindannyiunkról van szó. Lehet, hogy holnap te állsz ott úgy, hogy a krumpli és a büszkeséged között kell választani.
– A büszkeség fogyaszthatatlan – jegyezte meg Marika félmosollyal. – Ha lehetne, már rég kilóra mérnék a Tescóban.
Leültek. A tea gőze selymesen lehelte be a konyhát. Egy darabig csak nézték, ahogy az ablakban a muskátlin megül a fény.
– Miért ilyen hideg most a világ? – kérdezte végül Ilonka.
– Amikor mindenki sietni kezdett – felelte Marika. – És amikor a sietés lett az erény.
– A fiammal is ez van – súgta Ilonka. – Gábor mindig siet. Azt mondja, hogy egy műszak, aztán még egy, kint Németországban. „Majd hívlak, anya” – ezt mondja. Csak az a „majd” sose ér ide.
– Írj neki – mondta Marika. – De ne számonkérően. Csak úgy, mint régen: „Ettél-e?” A legegyszerűbb kérdések néha a legnagyobb hidak.
Ilonka rámosolygott. – Te mindig olyan okosakat mondasz.
– Nem vagyok okos – legyintett Marika. – Csak sokszor voltam buta, és onnan visszafelé az ember okosnak látszik.
– A kasszánál tegnap – kezdte Ilonka, és most már gördülékenyen jött a szó –, volt egy fiú. Fejhallgatóval. Bosszankodott, hogy lassú vagyok. Olyan volt, mint a gyorsított felvétel mellett egy megállított kép. Én voltam a megállított kép.
– Majd ő is megáll – mondta Marika. – Ha máskor nem, akkor, amikor egy orvos azt mondja: „Egy pillanatra üljünk le.” Addig meg rohan.
Csend. A teáskanál halkan koppant a csésze oldalán.
– Heni kedves volt – folytatta Ilonka. – A pénztároslány. Nem tudom, tanítják-e ezt valahol, de a kedvesség is tud szakma lenni.
– A kedvesség mesterség és művészet – bólogatott Marika. – És mindkettő ritka.
– Itthon meg… – Ilonka körbenézett. – Itt csak a hűtő rajza beszél hozzám, meg Józsi a képről. Néha azt gondolom, ha lenne öblítőm, könnyebb lenne kimosni valami régi bánatot. Nevetséges, mi?
– Nem nevetséges – rázta a fejét Marika. – Az illat is emlék. Azt hisszük, gyengédség, pedig néha kapaszkodó.
Ilonka felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott. – Tudod, mi fájt a legjobban? Nem az, hogy a farhátról lemondtam.
– Sokan úgy gondolják, hogy a szegénységet el lehet rejteni, mint a porszívó csövét – sóhajtott Marika. – Pedig kifújja magát, és előjön.
Megcsörgették a kapucsengőt. Marika felpattant. – Egy pillanat! – szólt, és kiment az előszobába. Néhány perc múlva visszatért egy kis papírtáskával. – Ezt a házban gyűjtöttük. Nem nagy dolog, pár apróság: tészta, konzerv, egy flakon… – elharapta a szót, mintha rajtakapták volna egy titkon. – Na jó, igen, egy flakon öblítő is. Ha nem kell, visszaviszem a „Közös polcra”.
Ilonka szeme könnybe lábadt. – Dehogy viszed vissza – suttogta. – Itt marad. Majd a mosógép tudni fogja, kinek az emlékét kell kimosni belőle.
Marika vállat vont. – A mosógépek bölcsek, csak sosem kérdezzük meg őket.
Nevettek. Olyan nevetés volt, amely nem hangos, de sokáig tart, mint egy hosszú, meleg sál a télben.
– Holnap visszamegyek – mondta aztán Ilonka komolyan. – A Tesco-ba. Veszek valamit Zsófinak. Egy kakaót. Vagy egy csomag kakaós kekszet. Nem nagy dolog. De legyen valami édes.
– Menjünk együtt – ajánlotta Marika. – Én meg veszek farhátat, hadd legyen holnap jó fokhagymás leves. Tudod, az az olcsó, de bátor.
– Az a leves maga az élet – bólintott Ilonka. – Olcsó, bátor, és illatos, ha jut hozzá öblítő.
– Ne keverd össze – vigyorgott Marika. – A levest azért ne öblítsd.
Megint nevettek. A tea kihűlt, de ők felmelegedtek tőle.
3. rész – Váratlan segítség és egy híd, ami emberből épül.
Másnap Ilonka és Marika együtt indultak. A Tesco bejáratánál kék mellényes fiatal fiú állt, rajta kitűző: „Dani – Diákmunkás”.
– Segíthetek? – kérdezte udvariasan.
– Még nincs, de lesz – felelte Ilonka. – És az a baj, hogy nem csak a táskák nehezek.
Dani elmosolyodott, de nem kérdezett. Olyan mosolya volt, ami azt mondja: „Ha akarod, beszélünk, ha nem, csendben maradok.”
Odabent Ilonka rutinszerűen lépdelt a polcok között. A pékségnél megállt. Hat zsemle megint, mert az a rend. A tej, a krumpli, a farhát – most visszakerült a kocsiba, a mosóporra már nem volt szükség, az előző nap megvan. Ilonka egy pillanatra megállt az öblítők előtt. A „Tavaszi szellő” mintha kacsintott volna rá a polcról.
– Ma már van – mondta halkan, és nem nyúlt érte. – Ma valaki másnak jusson.
A kasszához érve most egy fiatal fiú ült: Máté. Pillantása nyílt, mozdulatai gyorsak, de nem kapkodóak.
– Jó napot! – köszönt. – Segíthetek csomagolni?
– A kérdésével már segített – felelte Ilonka. – Vannak napok, amikor az embernek elég egy kérdés.
Máté összevonta a szemöldökét, mintha érteni próbálná a mondat mögötti életet. – Zsemle, tej, krumpli, farhát… – sorolta. – Összesen 7 842 forint.
– Ma kevesebb – állapította meg Ilonka. – A számok néha emberségesebbek, mint az emberek.
A sorban állók hallgatagabbak voltak, mint tegnap. Patrik nem volt ott, vagy ha igen, most csöndben maradt. Kálmán bácsi sehol – talán épp otthon farhátból levest főzött. Ilonka fizetett, és már épp emelte volna a szatyrokat, amikor valaki a háta mögül megszólalt:
– Elnézést! – Heni volt az, tegnap esti mosolyával. – Szerettem volna mondani, hogy… – elakadt. – …hogy tegnap jól csinálta.
– Mit? – kérdezte Ilonka.
– Élni – felelte Heni. – Nem mindenki vállalja ilyen szépen.
Ilonka elnevette magát, aztán észrevétlenül megtörölte a szemét. – A szépet még tanulom. De a vállalást már tudom.
A kijáratnál Dani megint ott állt. – Na, lett nehéz csomag? – kérdezte.
– Lett – mondta Ilonka. – De ketten könnyebb.
– Akkor ketten visszük – bólintott Dani, és elvette tőle az egyik szatyrot.
A buszmegállóhoz kísérte. A szél megint tűket fújt az arcukba, de most kevésbé csípett.
– Köszönöm – mondta Ilonka a megállóban. – Ha maga nem lenne, semmi nem történne rosszabbul. De így kicsit jobban történik.
– Szívesen – felelte Dani. – A nagyapám mindig azt mondja, hogy a boltban kétféle dolog kapható: kenyér és figyelem. Az egyik a pultról, a másikból sose elég.
Ilonka felült a buszra. Az ablakon túl a város úgy siklott, mint egy régi film, amelyben nincsenek effektek, csak tekintetek. A térdén ott volt a szatyor, benne a farhát, a krumpli, a tej, a zsemle. Az öblítő története pedig már nem a boltról szólt, hanem arról, hogy van, aki gondol rá.
Otthon kicsit nagyobb lett a konyha, bár a falak nem mozdultak. A fazékban fokhagymás krumplileves rotyogott, a farhát halkan zenélt benne, mint egy vidéki templom orgonája vasárnap délelőtt. Ilonka elővette a telefonját. Írt Gábornak:
Szia, fiam! Vettem zsemlét, tejet, krumplit, farhátat is, lett belőle leves. Ha itt lennél, kapnál a közepe tájáról. Ettél-e ma?
Ölellek, anya.
Elküldte. Nem várt azonnali választ. A hidak nem azonnal érnek át a folyón. Előbb fel kell őket építeni.
Leült az asztalhoz. A hűtőn a rajz: „Mama + Zsófi = ♥”. A tűzhelyen a leves gőze fölfelé szállt, és finoman megtöltötte a lakást valami egyszerű jóval.
Aztán csengettek. Ilonka kinyitotta az ajtót. Marika állt ott, kezében egy csomag keksz és két kis kakaó.
– A híd épül – mondta csak ennyit. – Én vagyok a középső pillér.
– Gyere be – felelte Ilonka, és félreállt az ajtóból. – Ma a világ megint tanult valamit. Én is.
Leültek, kanalazták a levest, közben beszélgettek. Nem nagy dolgokról: arról, hogy a krumpli mikor fő szét, hogy a farhát mennyire hálás hús, hogy a zsemle másnap száraz, de harmadnap bundás kenyérnek még király. Közben Ilonka telefonja felrezdült az asztalon. Üzenet érkezett.
Szia, anya! Ne haragudj, melóztam. Örülök, hogy főztél. Hétvégén hívni foglak, és küldök valamit. Vigyázz magadra.
– Gábor
Ilonka nem sírt. Mégis, a szeme mögött lett valami nedves fény, mint amikor a tavasz első esője a járdaszélen kis tavacskákat csinál.
– Látod? – mondta Marika. – Néha nem kell több, csak egy zsemle és egy kérdés: „Ettél-e?”
– Meg egy kis figyelem a kasszánál – tette hozzá Ilonka. – És az, hogy ha nem fér bele az öblítő, majd belefér a világ.
Nevettek. A leves elfogyott. A nap delelőre ért, és amikor a fény átcsúszott a hűtő rajzán, a szív közepén megcsillant.
Az ablakon túl emberek mentek a saját dolgaik után. Némelyik sietett, másik andalgott, de mindegyik vitt magával valamit: kenyeret, gondot, reményt, vagy egy mondatot, amit majd egyszer odaad valaki másnak a kasszasorban, mint egy apró bankjegyet:
„Segíthetek?”
2025. szeptember 15. (hétfő), 07:13
