Az anyósom az esküvőmön akart beadni nekem valamit – de amikor kicseréltem a poharainkat, elszabadult a pokol!” ??

A pezsgő alatt megrepedő csend.

A Bazilika mögötti kis tér fölött lassan leszállt az alkonyi púderkék fény. /A Városház tér kandeláberei sorra gyulladtak ki, mintha valaki megrázta volna a csillagokat, és ők lehullva megpihentek volna a város fölött\./

A domború üvegablakokban a gyertyafény ide-oda táncolt, miközben a vendégek már az esküvői vacsora közepén nevetgéltek, poharaztak, suttogva pletykáltak.

Én viszont csak ültem a hosszú, fehér terítővel takart főasztalnál, és próbáltam valahogyan kisimítani azt a furcsa, feszült remegést a gyomrom táján. Nem látszott rajtam — gyerekkoromban megtanultam mosolyogni akkor is, amikor belül minden összeszorult. De a feszültség ott lüktetett a tarkómban, a legapróbb neszben is megrebbent, és akkor már tudtam, hogy ennek az estének köze sem lesz ahhoz, amiről az ember kislányként álmodik.

A násznép között ott ült anyósom is: Nagy Ilona, a tiszadobi plébános házának egykori házvezetőnője, aki aztán makacs egyedülálló anyaként nevelte fel a fiát, Bálintot — vagy inkább formálta őt azzá, amit szerinte egy „rendes férfiembernek” lennie kell.
Ahogy én ezt egyre közelebbről láttam, annál nyugtalanabb lettem.

Ilona most is ott ült pár székkel arrébb, csontos kézfeje olyan szorosan simult a pohár szárára, mintha bármelyik pillanatban mállékony füstté válhatna minden körülötte, és csak ez az üveg lenne biztos kapaszkodója a világban.

Mégis… valami más is volt benne. Valami ideges, kapkodó, takargatott nyugtalanság.
Ezt már akkor észrevettem, amikor a szertartás után a gratulációk közepette hozzá hajoltam.

— Ilonka néni, minden rendben? — kérdeztem barátságosan.

Rám nézett, az a merev tekintet, amiben sosem tudtam eldönteni: ítélkezés vagy félelem lakik-e benne.

— Persze, drágám. Hát hogyne lenne? Hiszen ez a ti napotok — mondta, de a hangja úgy csengett, mint a hideg evőeszköz a porcelánon.

Azt hittem, csak a feszültség beszél belőle. Hogy félti a fiát, aggódik, új helyzet, új kapcsolat. Szerettem volna ezt hinni.
De egyre kevésbé sikerült.

Most pedig, az ünnepi vacsoránál, már nem voltam képes elhessegetni a baljóslatú érzést.
Ilona ugyanis egész este… óvatosan, de feltűnően kerülgetett.

Mi a fenét csinál? kérdeztem magamban már vagy tizedszer, miközben egy mosollyal próbáltam leplezni, hogy végig rajta tartom a szemem.

Hol a szalvétákat igazgatta, hol a gyertyákat rendezgette, hol meg csak úgy „véletlenül” megjelent a vállam mögött, mintha valami elveszett kulcsot keresne a levegőben. Amikor pedig úgy tettem, mintha nem venném észre, a szemem sarkából láttam, hogy megfeszül az arca. Mintha ellenőrzés alatt akarna tartani valamit. Valakit.

És ekkor kezdtem megérteni: nem engem figyelt. A poharamat figyelte.

A férjem, Bálint eközben mit sem sejtve beszélgetett a nagybátyjával, gondtalan mosoly ült az arcán. Szerettem ezt a mosolyát — azt hittem, örökké biztonságban tart majd.
Most azonban úgy éreztem, mintha egy egészen másik, számomra idegen világban lenne.

Ilona ekkor lépett oda megint.

— Kedvesem, nem kérsz még egy kis pezsgőt? — kérdezte olyan hangsúllyal, amitől megfagyott bennem valami.

— Köszönöm, nem. Maradok ennél — feleltem, finoman az előttem álló pohárra mutatva.

Ilona szeme egy pillanatra megvillant. Valami egészen halovány, alig észrevehető düh suhant át rajta, mint amikor a szél egy pillanatra meglibbenti a függönyt, és feltárja mögötte az ablak résnyire nyitott ridegségét.

— Pedig olyan friss — mondta, és éreztem, hogy nem a pezsgőről beszél.

Csak biccentettem. Ő pedig ott maradt még egy másodpercig, aztán elfordult.
De nem ment messzire.

**

A zenekar ekkor egy lassú keringőbe kezdett, és Bálint meleg mosollyal felém nyújtotta a kezét:

— Táncoljunk, Évikém?

Próbáltam mindent úgy tenni, mintha a világ rendben lenne. De amikor visszanéztem az asztal felé a tánc közben, Ilona pontosan ott állt, ahol az előbb hagytuk — az asztalunk mellett, szinte fölém hajolva.

A mellkasom összeszorult.

Amikor véget ért a tánc, visszaindultunk. De még messziről láttam, hogy Ilona hirtelen hátrahőköl, mintha rajtakapta volna valami fényképvillanás.
A keze remegett.

És ekkor, a tortázás idején, amikor mindenki a középső asztal körül tolongott, megláttam azt a pillanatot, amitől elszállt belőlem minden vér.

Anyósom háttal állt a vendégeknek.
A pezsgőspoharam fölé hajolt.
És a kezében… egy apró, vékony nyakú fiolát tartott.

A benne lévő folyadék sűrűn, lassan gyűlt cseppé a nyílásnál.

A lélegzetem elakadt.

Ilona körbenézett.
Nem látott meg.

A csepp lesiklott.
Pontosan a poharamba.

Nem sikítottam. Nem kaptam el. Csak álltam ott a félhomályban, jéghideg ujjaimmal a terítő szélébe kapaszkodva, és úgy éreztem, mintha a saját esküvőmön temetnének el.

Amikor Ilona elfordult, higgadtan, gyakorolt mozdulatokkal, hangtalanul odaléptem, és felcseréltem a poharakat.

Az én poharam — az üledékes aljával — az ő helyére került.
A tiszta poharat magam elé tettem.

A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, leesik az asztalra.

És onnantól kezdve csak vártam.

A következő részben:
a koccintás pillanata, a tragikus fordulat és a kórházban feltáruló, mélyen lappangó titok kezdete.

A koccintás, ami mindent szétszakított.

A zenekar éppen egy régi Illés-dalt játszott, a vendégek már bordóra nevették az arcukat, a gyerekek a táncparkett szélén kergetőztek, a torta tetején a marcipánfigurák félig megroggyantak a melegtől. A terem tele volt élettel, zajjal, kacagással.

Én pedig egyetlen dologra tudtam figyelni:
a pohárra.

Ilona visszaült a helyére, gondosan kihúzta a székét, mint aki semmi különöset nem csinált az előbb. Arcán ott volt az a feszes, szigorú mosoly, amit annyiszor láttam már, amikor udvarias akart lenni, de közben minden izmával védekezett a világgal szemben.

Bálint, mit sem sejtve, felemelte a saját pezsgőspoharát.

— Na, akkor… — emelte hangját a vendégek felé. — Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy ma itt vagytok velünk. Hogy velünk ünneplitek… ezt az őrült nagy lépést az életünkben.

A násznép kacagott, koccintásra emelte a poharát.
Én is.

Ilona is.

Láttam, ahogy ujjai a pohár szárára kulcsolódnak, mintha csak valami megszokott, rutinmozdulat lenne. A szeme sarkából azonban felém sandított — olyan röpke pillanat volt, hogy ha nem figyelem, észre sem veszem.

„Most” – gondoltam.

Bálint rám nézett, villogó, meleg tekintettel.

— Éviért. És a közös jövőnkért — mondta, miközben az üvegek összeértek.

Felhörpintettem a pezsgő egy részét.
Ilona is.

Egy szívverésig csönd lett bennem. Mintha az egész világ levegőt tartott volna.

Aztán minden ment tovább.
Először.

A háttérben valaki felnevetett. Nagynéném, Klári, a saját viccén kacarászott, miszerint „ha még egyszer férjhez megy, azt is lakatlan szigeten csinálja, hogy ne legyen ennyi rokon”. A villák megcsörrentek, a zenekar áttért egy mulatósabb számra, valaki bekiabálta:

— Jöjjön a menyasszonytánc!

Én azonban csak Ilonát figyeltem.

Először semmi különös. Letette a poharat. Megigazította a terítőt maga előtt. Félrebiccentett fejjel hallgatott valakit az asztal túloldaláról. Aztán… valami nagyon apró dolog megváltozott.

A bőre alatt, a halántéka táján egy izom rándult.
A keze, amellyel az asztal szélét fogta, egy pillanatra jobban megszorította a fát.

— Ilona néni, jól érzi magát? — szaladt ki a számon, higgadtnak szánt hangon.

— Persze, drágám… csak… egy kicsit… — hangja elhalt. Mintha a hangszálai egyszerre elfelejtették volna, hogyan kell szót formálni.

A következő pillanatban, mintha kiszívták volna belőle a színt, elsápadt.
Úgy fehéredett ki az arca, mint a terítő, amin a keze nyugodott.

Fel akart állni. Láttam, ahogy a teste próbál engedelmeskedni egy láthatatlan parancsnak: szedd össze magad, Ilona, emberek néznek. De a térde megbicsaklott, és vissza zuhant volna, ha nem kapaszkodik meg a szék támlájában. Az ujjai azonban nem bírták, elgyengültek, és…

A pohár kirepült a kezéből. A pezsgő ívben fröccsent a levegőben, a kristályüveg tompa csörrenéssel a padlóra zuhant és ezer apró darabra robbant.

Valaki felkiáltott:

— Jézus Mária!

Ilona teste oldalra dőlt. A világ hirtelen lelassult. A zenekar még játszott, aztán egyik pillanatról a másikra abbahagyták; a hangszerek utolsó hangjai savanyú füstként lebegtek a levegőben. A vendégek felálltak, székek csúsztak hátra, valaki kiabálni kezdett a pincérnek, hogy hozzon vizet.

Bálint odaugrott az anyjához.

— Anyu! Anyu, mi van?! — hangja olyan vékony lett, mint kamaszkorában a mutálás idején.

Én pedig ott álltam, a székem mögött, mozdulatlanul.
Muszáj volt megszólalnom.
Muszáj volt valahogy átverekednem magam azon a jéghártyán, ami lassan körülölelt.

— Lehet, hogy… nem annak kellett volna meginnia azt a poharat, akinek szánta.

Nem kiabáltam, nem játszottam drámát. A hangom csendes volt, de olyan kemény, hogy még én is megrémültem tőle. Néhány vendég felkapta a fejét. Bálint visszafordult felém.

— Mit beszélsz, Évi? Miről… — kezdte, de a mondat végére nem maradt ereje: Ilona ekkor rángani kezdett.

Valaki már hívta is a mentőt. Egy fiatal rezidens, Bálint unokatestvére, aki a Honvédkórház sürgősségijén dolgozott, a földre térdelt mellé, két ujjal kitapintotta az asszony nyakán a pulzust.

— Gyertek már arrébb, nem kap levegőt! — szólt ránk rideg szakmai hangon.

Az esküvői ruha szoknyája a lábam köré gyűrődött, ahogy lehajoltam. A csipke a csuklómhoz dörzsölődött, de nem éreztem semmit. Csak Ilona üvegesen fénylő szemét láttam, amelyben valami zavaros félelem kavargott.

Összetalálkozott a tekintetünk.
És abban a töredékmásodpercben biztos voltam benne, hogy tudja.

Tudja, hogy én láttam, mit tett.
Tudja, hogy nem én ittam meg a pezsgőt.

A szirénák hamarabb hasították ketté az estét, mint azt gondoltam volna. A vendégek az ablakhoz szorultak, suttogtak, találgattak. „Biztos a szíve…”, „Mondtam én, hogy túl sokat idegeskedik…”, „Ennyi izgalmat már nehezen bír az ember…”

A legtöbbjük talán tényleg ezt is hitte.
Csak én tudtam, hogy valami más történik.

A mentősök betolták a hordágyat, gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal pakolták rá Ilonát, bekötötték, csöveket, mandzsettákat illesztettek rá. A rezidens unokatestvér félrehívott engem is, Bálintot is.

— Jöttök a kocsival? — kérdezte.

— Én megyek vele — mondta Bálint, habozás nélkül. — Évi, te maradj itt a vendégekkel… valakinek rendet kell tartani.

Rendet.
Az esküvőmön.

Bólintottam. A szám kiszáradt, mintha órák óta nem ittam volna. A torkomban tüske ült.

— Menjetek. Én majd… megoldom — feleltem.

Bálint megölelt, homlokomat egy pillanatra a mellkasához húzta. Hallottam a szívét, zaklatottan vert.

— Semmi baj nem lesz. Anyu erős — mondta, mintha ezzel magát győzné meg.

Néztem, ahogy elrohannak. A menyasszonyi csokrom valahol az egyik asztalon hevert, a szirmok lassan elnehezültek a pezsgőpárától. A pincérek zavartan jártak-keltek, valaki a mikrofonhoz lépett, és remegő hangon próbált magyarázatot adni a kialakult helyzetre.

Én pedig ott maradtam a Bazilika mögötti elegáns rendezvényteremben, a saját esküvőm kellős közepén, anyósom mérgezett pezsgőspoharának szilánkjai között, és először életemben úgy éreztem, hogy a valóság, amit ismerek, mintha egy rosszul sikerült díszlet lenne, amit bármelyik pillanatban ledönthet valaki.

Az este végül szétcsúszva, csendes zavarodottságban ért véget. A vendégek lassan hazaszivárogtak, kényszeredett ölelések, suttogó jókívánságok között. A Bazilika kupolája fölött már régen fekete volt az ég, csillagok nélkül.

Hajnalra értünk a kórházba, a Szent Istvánba, ahová Ilonát beszállították. A menyasszonyi ruha már gyűrött volt, a sminkem csíkokban húzódott végig az arcomon. A portás csak ránk pillantott, és minden magyarázat nélkül intett, hogy menjünk fel az intenzívre; láthatta rajtunk, hogy nem turisták vagyunk.

Az intenzív osztályon hidegebb volt a levegő, mint Gondviselés. A neonfény éles, hideg késsel vágta ketté a folyosót. A kék műanyag székeken fáradt hozzátartozók ültek, kezükben műanyag pohár, kávéautomatás lötty, remény helyett.

Bálint a falnak dőlve állt, karjait összefonta a mellkasa előtt, mintha így tartaná egyben magát. Amikor meglátott, eltolta magát a faltól.

— Miért nem pihensz otthon? — kérdezte halkan.

— Nem tudnék otthon ülni. Mit mondanak? — faggattam azonnal.

— Még vizsgálják. A doktor… azt mondta, valami erős izgatószer lehetett a vérében. Nem érti, honnan. Anyu nem szed semmit, maximum vérnyomáscsökkentőt.

A gyomrom összerándult.

— Bálint… beszélnünk kell valamiről — kezdtem, de abban a pillanatban kilépett az egyik orvos az ajtón. Középkorú nő volt, rövid, őszülő hajjal, fáradt, de határozott tekintettel.

— Önök Ilona hozzátartozói? — kérdezte.

— Igen. Én a fia vagyok — válaszolta Bálint.

Az orvos bólintott, és egy pillanatra rám pillantott, mintha felmérné, ki milyen részt játszik ebben a történetben.

— A laboreredmények alapján úgy tűnik, az édesanyja szervezetébe valamilyen ismeretlen összetételű, de erősen ható szert juttattak. Nem tudjuk még pontosan, mi volt, de hasonlóképp viselkedik, mint bizonyos fekete piacon fellelhető „nyugtató keverékek”, amelyek hirtelen vérnyomásesést, eszméletvesztést okozhatnak. Ha nem kerül ilyen gyorsan kórházba… nem biztos, hogy életben marad.

Bálint elsápadt.

— A… a pezsgő. Biztos, hogy…? — hebegte.

Az orvos bólintott.

— Erős a gyanú, hogy a szer azt megelőzően került a szervezetébe, hogy összeesett. A legvalószínűbb forrás a poharában lévő ital. A mentősök elhozták a maradékot vizsgálatra.
— Aztán kis szünet után hozzátette: — Rendőrségi ügy lesz belőle.

A szívem egy pillanatra megállt.
Rendőrség.

Bálint döbbenten nézett maga elé.

— De hát… ki tenne ilyet? Ki akarná bántani az anyámat? Ő… ő nem… — elakadt a hangja.

Az orvos egy másodpercig habozott, majd halkan megkérdezte:

— Volt bármi furcsaság az este során? Bármi, ami szokatlan volt a szokásos ünnepi helyzethez képest? Szokatlan viselkedés, különös mozdulatok, pohárcsere…?

A tekintete rám siklott.

Éreztem, hogy most jött el az a pillanat, amikor vagy elmondok mindent, vagy örökre cinkosa leszek annak, ami történt.

Vettem egy nagy levegőt.

— Láttam, ahogy az anyósom valamiféle folyadékot önt a pezsgőspoharamba. Azt hitte, senki sem figyeli. Miután elment, felcseréltem a poharakat. Az én poharam az ő helyére került.

A folyosó hirtelen még hidegebbnek tűnt.

Bálint arca elfehéredett.

— Ez most valami rossz vicc? — suttogta.

— Bálin… láttam. Egy apró üvegcsét vett elő. Nem tudtam, mi az. Nem kezdhettem el jelenetet rendezni a násznép előtt. Azt reméltem… nem is tudom, mit reméltem. Hogy ráijesztek. Hogy majd nem issza meg. Hogy… — a hangom elfogyott. A torkom elszorult.

Az orvos biccentett.

— Ezt mindenképpen mondják el a rendőrségnek, amikor megérkeznek. Nekünk kötelességünk jelenteni az esetet.
Aztán hozzátette, valamivel enyhébb hangon: — Nem biztos, hogy az volt a cél… hogy bárkit megöljön. De az biztos, hogy ez a szer nem véletlenül került abba a pohárba.

Bálint rám nézett, de ez a tekintet már nem olyan volt, amilyet eddig ismertem. Nem meleg, nem szeretettel teli. Inkább úgy nézett, mint aki egyszerre lát bennem áldozatot, tanút és vádlót.

És én tudtam, hogy akármi is derül ki ezután, már semmi sem lesz olyan, mint előtte.

A vallomás és ami utána marad.

A rendőrségi jegyzőkönyv papírjainak sercegése még most is ott visszhangzik a fejemben. A kihallgató tiszt egykedvű, de nem ellenséges arccal jegyzetelt. Legalább háromszor elmondatták velem ugyanazt, apró eltérésekkel:

„Pontosan hol állt, amikor látta az anyósát?”
„Biztos benne, hogy a poharába öntötte annak a fiolának a tartalmát?”
„Miért nem állította meg?”
„Miért nem hívott azonnal valakit?”
„Felmerült Önben, hogy ezzel veszélynek teszi ki az anyósát is?”

Minden kérdés, mintha kést forgatott volna bennem. Minden mondat, amit kimondtam, egyre jobban rögzítette a tényt: ha nem cserélem fel a poharakat, most valószínűleg engem vizsgálnának az intenzíven. És bennem lenne az a szer.

A vallomásom után Bálint órákig nem szólt hozzám.
Ott ültünk egymás mellett a folyosó falához támaszkodva, és közöttünk a csend vastag, átlátszatlan falat húzott. A neon zümmögött. A takarítónő lassú, gépies mozdulatokkal húzta végig a felmosót a padlón.

Végül Bálint megszólalt.

— Miért nem mondtad el azonnal, amikor megláttad? — kérdezte üres hangon.

Felemeltem a fejem.

— Mert… először magam sem hittem el. Úgy gondoltam, talán valami gyógyszert kevert bele. Valami hülye, rossz tréfa. Vagy… igazából… nem is tudom. Csak azt tudtam, hogy valami nincs rendben. És féltem.

— Tőle? — kérdezte Bálint.

Ránéztem.

— Attól, hogy kiderül, mit tett. És attól is, hogy ha kiabálni kezdek, mindenki engem fog őrültnek nézni. A menyasszonyt, aki hisztizik az esküvőjén. Aki anyósára mutogat, hogy „meg akar mérgezni”.
Megvontam a vállam. — Nem gondolkodtam végig. Csak tettem valamit… ösztönből.

Bálint lehunyta a szemét.

— Ösztönből az anyám poharába hagytad azt, amit neked szánt? — kérdezte keserűen.

Nyeltem egyet. Ez a mondat úgy vágott, mintha pofon csapott volna.

— Ösztönből azt próbáltam elkerülni, hogy a saját gyerekünket… — a mondat közepén elakadtam.
Nem akartam így kimondani. Még nem. De már késő volt.

Bálint lassan felpillantott rám.

— A saját… gyerekünket?

A világ egy pillanatra megint megállt. A neonfény, a műanyag székek, a kórházi folyosó minden részlete élesen kirajzolódott.

— Harminchat hetes vagyok, Bálint. A múlt héten akartam elmondani. Aztán jött a rohanás, az esküvő körüli káosz. Ilona pedig… — mély levegőt vettem. — Hallotta, amikor egyik este telefonon a nőgyógyászommal beszéltem. A füle mellett mentem el a konyhán. Azt hittem, alszik. Nem szólt semmit, csak másnap… másnap megjegyezte, hogy „biztos jó ötlet-e ennyi felhajtást csinálni, amikor már így is elég nagy a felhajtás körülöttünk”. Nem értettem. Most már igen.

Bálint némán nézett maga elé. Az állkapcsa megfeszült.

— Tehát… — kezdte lassan. — Az anyám megtudja, hogy gyerekünk lesz…
Felnézett a plafonra, majd vissza rám.
— És valahogy eszébe jut, hogy a saját menyét… megmérgezze?

— Nem tudom, mit akart pontosan. Lehet, hogy „csak” azt, hogy elvetéljek. Lehet, hogy azt remélte, a szer nem végez velem, csak a babával. De akárhogy nézzük… a saját unokája ellen fordult. És ellenem.

A mondat rám is úgy zuhant, mintha most mondanám ki először. Eddig kerülgettem, csomagoltam, szelídítettem magamban. De így, kimondva, kegyetlenül egyszerű volt.

A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Az orvosnő lépett ki rajta, aki korábban beszélt velünk.

— Most már bemehetnek hozzá egy rövid időre — mondta. — Magához tért, de még nagyon gyenge. Legfeljebb tíz perc.

Bálint rám nézett.

— Gyere? — kérdezte tétován.

Bólintottam. A lábam remegett, ahogy a kórterem felé indultunk.
Nem tudtam, mire számítsak. Hálára? Gyűlöletre? Tagadásra?

A kórterem szürke volt, steril és hideg, mint minden kórházi szoba. Az ágyban Ilona feküdt, szürkés-sápadt arccal, ajkán repedezett szárazsággal. A karjából csövek indultak, a monitor halkan pittyegett.

Amikor beléptünk, kinyitotta a szemét.
Először Bálintot látta meg, és egy halvány, fájó mosoly jelent meg az arcán.

— Fiam… — suttogta.

Bálint odalépett, megfogta a kezét.

— Itt vagyok, anyu. Nem hagylak magadra.

Aztán Ilona tekintete tovább vándorolt, és megpihent rajtam. Az a pillantás égetett.

— Te is… itt vagy — mondta halkan.

— Igen — válaszoltam. A hangom rekedt, idegen volt.

Néhány másodperc csend. A monitor számai lassan váltakoztak.

— A rendőrök… kérdeztek valamit — suttogta aztán Ilona.

— Kötelességük — szólalt meg Bálint. — Azt mondták, szert találtak a véredben. Valami… ami nem gyógyszer.
A hangja megremegett. — Azt mondták, valaki… belecseppenthette az italodba.

Ilona szeme egy pillanatra megvillant. Aztán elfordította a fejét, mintha a plafon repedéseiben keresne menekülést.

— Az emberek… azt hiszik, amit hallani akarnak — suttogta.

Ekkor léptem közelebb én is.

— Tudom, mit láttam, Ilona — mondtam csendesen. — A poharam fölé hajoltál a teremben. Egy apró üveg volt a kezedben. A tartalmát a pezsgőmbe öntötted.
Vettem egy nagy levegőt. — Utána felcseréltem a poharakat.

Az asszony arca egyszerre vált kővé. A szeme kitágult.

— Felelőtlen… — préselte ki a fogai között.

— Felelőtlen, amit tettél.

Felnevettem, de a nevetésem száraz volt és fájdalmas.

— Felelőtlen? Én?
Előrehajoltam, szinte suttogva tettem hozzá: — Tudtad, hogy gyereket várok.

Ilona szeme sarkában apró izomrángás indult. Nem nézett rám.

— Egy… rendes menyasszony nem gyerekkel a hasában megy férjhez — mondta rekedten. — Az emberek beszélnek. A templomban… a faluban… Tiszadobon már így is épp elég pletyka járja a nevünket. Nem akartam, hogy a fiam legyen a szégyen tárgya is.

Bálint szinte hátrahőkölt.

— Szégyen…? — kérdezte halkan. — Anya, te most azt mondod… hogy a saját unokádat szégyellnéd?

Ilona végre ránézett. A tekintetében egyszerre volt ott a makacsság és valami szinte gyermeki félelem.

— Nem a gyereket… a beszédet. A suttogást a sorban a boltban. A hátam mögött összenéző szomszédokat. A plébános félreérthető prédikációját vasárnap. Ti nem értitek, mit jelent, amikor egy asszonyt egész életében a falu szája cibál. Én nem akartam ezt nektek.

— És ezért… mérget öntöttél a poharamba? — kérdeztem halkan.

— Nem… — rázta meg gyengén a fejét. — Nem… nem… ölni akartam. Csak…
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
— Csak azt akartam, hogy… ne szülessen meg. Hogy még időben… megálljon. Hallottam… hogy vannak ilyen szerek. Valaki a piacon… adott egy üvegcsét… azt mondta, „biztos módszer”. Nem gondoltam, hogy… — a hangja elcsuklott.

A szoba levegője megfagyott.

— Anya… — Bálint hangja alig hallatszott. — A saját menyed italába akartad ezt belekeverni. A saját unokád ellen.
Kezét elengedte, mintha égetné. — Te ezt… normálisnak érzed?

Ilona sírni próbált, de már nem maradt könnye. Csak a szeme vörösödött be, a hangja remegett.

— Nem vagyok… gyilkos — suttogta. — Csak… kétségbeesett. Egész életemben azon dolgoztam, hogy tisztességes életünk legyen. Hogy ne mutogassanak ránk. Erre most… ti… felelőtlenül…

— Elég — szakítottam félbe halkan. Nem bírtam tovább hallgatni.

Álltam az ágy mellett, egyik kezem automatikusan a hasamhoz vándorolt, mintha ösztönösen védeném azt, aki odabent csendben, mit sem sejtve növekszik.

— Tudod, mi az egyetlen dolog, ami még félelmetesebb annál, hogy meg akartál szabadulni a „szégyentől”? — kérdeztem keserűen. — Az, hogy még most is a falubeliek szava fontosabb, mint a saját fiad… és a saját unokád élete.

Ilona rám emelte a tekintetét.
Akkor először láttam benne valami olyasmit, amit eddig soha: tiszta, leplezetlen rémületet.
Talán nem a rendőrség miatt. Nem a bíróság miatt. Hanem… önmaga miatt.

A monitor ütemesen pittyegett. Az ajtóban feltűnt az orvosnő, intett, hogy kifelé. Lejárt a látogatási idő.

Bálint és én egyszerre hátráltunk az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna, visszafordultam.

— A rendőrök meg fogják kérdezni tőled is, mi történt — mondtam. — Elmondhatod nekik, hogy „csak a szégyentől akartál megszabadulni”. De azt a döntést, amit akkor hoztál, amikor a poharam fölé hajoltál… azt már senki nem veszi el tőled. Az örökre itt marad.

Elhagytuk a kórtermet.

A következő hetek ködösen teltek. A nyomozás elindult, a papírok vándoroltak az asztalokon, a rendőrök még egyszer-kétszer beidéztek, kérdeztek. Ilonát végül kórházi megfigyelés mellett pszichiátriai vizsgálatra is elküldték – „beszámíthatóság”, „beszűkült tudatállapot”, ilyen szavakat használattak.

Én pedig közben lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy a házasságom első hetei nem nászúttal, hanem kórházi folyosókkal, hivatalos iratokkal és suttogva elmondott vallomásokkal telnek.

Egy este, amikor már otthon voltam a kis zuglói lakásunkban, amit közösen béreltünk, Bálint leült mellém a kanapéra. Az ablakon túl a Bosnyák tér felől tompán szűrődött be a forgalom zaja.

— Nem tudom, mit kellene éreznem — mondta hirtelen. — Azt, hogy majdnem megölték a feleségemet és a gyerekemet. Vagy azt, hogy majdnem meghalt az anyám. Vagy azt, hogy… mindkettő egyszerre igaz.

Ránéztem.

— Nem kell döntenünk arról, kit „illik” jobban sajnálni — feleltem halkan. — A valóság attól még ugyanaz. Ő választott. Én is választottam, amikor felcseréltem a poharakat. Te pedig most választasz… hogy kinek hiszel, kinek tudsz megbocsátani… és kinek nem.

Hosszú csönd ült közénk.

— Haragszol rám? — kérdezte végül. — Amiért… először az anyámhoz rohantam, és nem hozzád?

Megráztam a fejem.

— Nem. Én is ezt tettem volna. De… most már tudnod kell, hogy ő nem csak áldozat. Hanem elkövető is. És ez a kettő benne fog együtt élni. Akármit mond a bíróság, akárhogy dönt a rendőrség.
Megsimogattam a hasam. — Én nem akarom, hogy a gyerekünk egy olyan világban nőjön fel, ahol természetes, hogy a „mit szól a falu” fontosabb, mint az, hogy nem bántjuk egymást.

Bálint lassan bólintott. A szeme megtelt könnyel.

— Nem tudom, meg tudok-e valaha bocsátani neki azért, amit tett. De azt sem tudom, képes vagyok-e teljesen hátat fordítani neki. Mégis csak… az anyám.

— Nem kell most eldöntened — mondtam. — Lesz időd. Nekünk… most elsősorban egymásra kell figyelnünk. És arra, hogy valaki odabent biztonságban megérkezzen.

Bálint finoman a tenyerét a kezemre tette, a hasamon.
Először éreztem azt, hogy a félelem mögött, a fájdalom mélyén mégis ott maradt valami közös: a gyerekünk.

Néhány hónappal később, egy ködös januári reggelen megszületett a lányunk. Azt a nevet adtuk neki: Luca. A szülőszoba ablakán túl halványan derengett a város, a kórházi neonfény ezúttal nem ridegnek tűnt, hanem valahogy mégis védelmezőnek.

Amikor először a karomba tették, minden más zaj elhalványult. Minden, amit átéltem — az esküvői pohárcsere, a kórházi folyosók, Ilona hideg vallomása — hirtelen távolinak, homályosnak tűnt. Nem múlt el, nem felejtődött el. De már nem uralta a jelenem minden pillanatát.

Ilona ezalatt egy rehabilitációs intézetben lábadozott, majd felügyelet mellett visszakerült Tiszadobra. Az ügyben végül enyhébb ítélet született: olyan pszichés állapotot állapítottak meg nála, amely jelentősen beszűkítette a belátási képességét. Nem zárták börtönbe. Sokan felháborodtak volna ezen. Én… már nem tudtam határozottan tiltakozni. Nem akartam a bosszúból élni.

Egy nap levelet kaptunk tőle. Kézzel írta, lassú, reszkető betűkkel.

„Évikém,

Nem kérem, hogy megbocsáss. Talán nem is érdemlem meg. Csak azt szeretném, hogy tudd: minden nap arra ébredek, hogy hálát adok, amiért nem te feküdtél azon az ágyon helyettem. Hogy a gyereked – a gyereketek — él.

Azt hittem, ismerem a jót és a rosszat. Azt hittem, a magam módján jót teszek. Most már tudom, hogy nincs olyan „jó”, ami emberek életén gázol át.

Ha egyszer úgy döntötök, hogy megmutatjátok nekem a kislányt, hálás leszek. Ha nem — azt is elfogadom.

Ilona”

A levelet sokáig a kezemben tartottam. Bálint mellém ült, a vállam fölött olvasta el.

— Mit érzel? — kérdezte óvatosan.

Hosszan gondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna.

— Fájdalmat.
Elmosolyodtam, keserűen. — És valami furcsa szánalmat is. De már nem azt a fajta, amitől ordítani akar az ember. Inkább… olyasmit, mint amikor látod, hogy valaki egész életében rossz térképet használt. És most, a végén jött rá, hogy rossz irányba ment.

Bálint bólintott.

— Szeretném, ha egyszer láthatná Lucát — mondta halkan. — Nem egyedül… nem úgy, mintha semmi sem történt volna. De… valahogy. Nem akarom, hogy a lányunk csak egy szörnyetegként halljon róla.
Rám nézett. — Megpróbálhatjuk… egyszer. Ha te is akarod.

Ránéztem a kiságyban alvó Lucára. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, a pici ujjak ökölbe szorultak, aztán elengedtek valami láthatatlan álomdarabot.

— Egyszer — mondtam végül. — De nem most. Most először… tanuljunk meg hárman lenni.

Az esküvőm emléke így lett végül egyszerre két történet kezdete.

Az egyiké, amelyben majdnem meghaltam a saját pezsgőspoharam miatt.
És a másiké, amelyben rájöttem: nem az számít, ki mit suttog a hátunk mögött, hanem hogy mit választunk, amikor senki sem lát.

Anyósom azon az estén abban bízott, hogy senki sem veszi észre, mit önt a poharamba.
Én abban bíztam, hogy ha felcserélem a poharakat, talán elkerülhetem a bajt.

Mindketten tévedtünk.
Mégis: abból a tévedésből született meg valami új. Egy élet, amely nem a „szégyenről” szól, hanem valami egészen másról.

Amikor néha, nagyon ritkán, eszembe jut a Bazilika mögötti az a fényes, pezsgő buborékos este, mindig ugyanarra gondolok: arra a pillanatra, amikor Ilona remegő kézzel a pohár szárát fogta, és azt hitte, hogy ő irányítja a történet végét.

Nem tudta, hogy valaki már közbeszólt.
Egy gyerek, aki akkor még csak egy halk dobbanás volt odabent.
És aki azóta is, minden nappal, amit él, újraírja mindannyiunk sorsát.

 

Végül az élet továbbment – lassabban, óvatosabban, de tovább. Ilona meggyógyult, és bár a köztünk lévő törés soha nem forrt be teljesen, idővel megtanultunk egymás mellett létezni úgy, hogy ne a múlt súlya irányítsa minden szavunkat. Luca érkezése mindannyiunk számára új fejezetet nyitott, olyan fejezetet, amelyben már nem a félelem, hanem a felelősség és a szeretet volt a vezérfonal.

A pohár, amelybe azon az estén belecseppent valami sötét szándék, összetört — de mi túléltük. És mire a repedések elcsitultak bennünk is, rájöttem: az igazi családot nem az dönti el, ki kinek a vér szerinti rokona, hanem az, ki képes végül a jó felé indulni, még ha messziről is jön.

A történetem ezért végül nem a mérgezésről szól.
Hanem arról, hogy néha a legmélyebb sebek is utat nyitnak valami új, tisztább élet felé.

És arról, hogy egyetlen apró élet — Luca — képes volt mindent átírni, még azt is, amit akkor este az asztal mellett egymás ellen terveztünk.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. november 24. (hétfő), 11:41