? Az esküvője napján csak egy csokrot akart venni – de amit a virágok között talált, örökre megváltoztatta az életét… ???
„Bocsáss meg, Gábor, azonnal el kellett volna mondanom neked, de egyszerűen nem volt hozzá bátorságom, és nem találtam a megfelelő szavakat. Férjhez megyek Zolihoz.”
/Gábor némán hallgatta a telefonban Éva hangját – azt az Évát, akit mindennél jobban szeretett, akiért bármire hajlandó lett volna\./
Azt várta, hogy a lány hirtelen felnevet, és azt mondja: „Beugrattalak, te balfék!”, de Éva halkan folytatta a magyarázatot, a hangja bűntudatosan csengett.
– Zolival nem akarjuk elveszíteni a barátságodat. Mindketten nagyon sokra tartjuk, amit együtt éltünk át, és szeretnénk, ha eljönnél az esküvőnkre is.
Gábor úgy érezte, mintha valami belülről elszívta volna az összes levegőt. Egy szót sem tudott kinyögni, csak megszakította a hívást. A döbbenet olyan súllyal nehezedett rá, hogy alig kapott levegőt. A feje közé szorította a két kezét, és úgy ordított, mint egy sebesült vadállat – fájdalom és kétségbeesés szakadt ki belőle.
Két embert veszített el egyszerre: a nőt, akit szeretett, és a barátját, akit testvérének tekintett. Bár a mondás úgy tartja, hogy az igazi férfiak nem sírnak, ez a fájdalom erősebb volt minden eddigi próbánál. Sós, forró könnyek buggyantak ki a szeméből, végigcsorogtak az arcán, égetve a bőrét.
– Hát akkor hívjatok meg – morogta dühösen, lenyelve a torkában rekedt gombócot. – Legyen csak esküvő! És lesz ott egy kis előadás is, amit nem fogtok elfelejteni. Majd én megmutatom nektek, árulóknak…
Mit is akart pontosan tenni? Maga sem tudta. De egy dologban biztos volt: elmegy az esküvőre, beül a kék Trabantjába, és elindul, hogy belenézzen azoknak a szemébe, akik cserbenhagyták.
Aznap éjjel egy percet sem aludt. Csak forgolódott, a múlt képei újra és újra bevillantak. Éva mosolya, a ragyogó szemei, a szőke haja, ahogy lengedezett a szélben… Visszagondolt az első találkozásukra is: egy parkban sétált, amikor meglátta a lányt a hintán. Egyre magasabbra lendült, mintha el akarna repülni, mint egy könnyű pillangó. Valami megmagyarázhatatlan varázs volt benne – Gábor nem tudta levenni róla a szemét.
Attól a pillanattól fogva csak ő létezett számára. Azt hitte, hogy Éva is ugyanúgy érez, de most már tudta, mennyire tévedett.
„Végig hazudott…”, gondolta magában, miközben a hajnal első fényeinél elindult Budapest felé, az esküvő helyszíne felé. A kisvárosokat, falvakat, út menti büféket alig vette észre. Egy ponton megállt egy kis bolt előtt az autópálya szélén, hogy vizet vegyen. A torka kiszáradt az izgalomtól.
A bolt előtt egy kis sámlin, egy vastag pulóverbe burkolózva egy hat év körüli kislány ült. Kezében egy csokor színes kerti virág volt.
Amikor kijött a palackkal, megint odanézett a gyerekre. A kislány tekintete nem volt gyermeki: valami mély szomorúság ült benne, mintha nem is egy kislány, hanem egy öregasszony nézne vissza rá.
– Bátyó, kérlek, vegyél virágot! Olcsón adom… – mondta halkan, szinte suttogva, és hangjában benne volt a sírás.
Gábor megborzongott. A hang és az a nézés… valami megütötte a szívét. Elővette a pénztárcáját.
– Persze, megveszem. Mennyibe kerül a csokor, kicsim?
– Amennyit nem sajnálsz, csak adj valamit. Az is elég. Köszönöm szépen.
A kislány éretten beszélt, mintha nem is gyerek lenne. Gábor legnagyobb bankjegyét vette elő, és odanyújtotta neki. A gyerek rémülten hátrált egyet.
– Ez túl sok, bátyó! Túl drága!
– Vedd el. Menj haza. Ne üldögélj itt az út szélén. Túl fiatal vagy ehhez.
A kislány mosolya elbűvölte – kis gödröcskék jelentek meg az arcán, a szeplői pedig táncoltak az orrán, mint napfényfoltok.
– Hogy hívnak? – kérdezte Gábor elérzékenyülve.
– Alinka – felelte a kislány kissé zavartan.
– Szép neved van, mint egy meséből. Viszlát, kishúgom, Alinka.
– Viszlát, bátyó! – kiáltotta, aztán boldogan elszaladt a falu felé, a pénzt szorítva a markában.
„Milyen kevés is kell egy gyerek boldogságához…” – gondolta Gábor, miközben a csokrot letette maga mellé az anyósülésre, és továbbindult.
Útközben azon járt az esze, hogyan fog bevonulni a házasságkötő terembe, hogyan fogja az arcukba vágni a virágokat, aztán méltósággal kisétál. De amikor megállt az épület közelében, és a kezébe vette a csokrot, észrevette, hogy a szárak közé egy kis cédula van tűzve.
Kibontotta.
Gyermeki betűkkel, de olvashatóan ez állt rajta:„Köszönöm, hogy megvetted a virágokat. A kertünkben nőnek. A pénz a beteg anyukám gyógyszereire kell. Köszönöm, hogy segítesz nekem és anyának. – Alinka”
Gábor sokáig csak nézte a kis papírdarabot, amely remegett az ujjai között, mint egy nyárfalevél a szélben. „Ilyen virágokat akarok az árulók arcába vágni?” – gondolta keserűen. „Hát nem… Ezek a virágok nem nekik valók.”
A pillanatban, ahogy ezt kimondta magában, megérezte, hogy valami megváltozott benne. A dühe lassan, szinte észrevétlenül kezdett eloszlani. A bosszú, ami addig hajtotta, hirtelen eltörpült valami fontosabb mellett.
A házasságkötő terem előtt már gyülekeztek az emberek. Gábor tekintete végigsiklott a tömegen, és egy sarokban megpillantott egy nőt. Magányosan állt, félrebújva egy oszlop mögé, és a bejáratot fürkészte, mintha valakit keresne, de nem mert volna közelebb menni.
Gábor odalépett hozzá, és szó nélkül átnyújtotta a csokrot.
– Tessék, ez a magáé – mondta egyszerűen.
A nő megdöbbenve nézett rá.
– Nekem? De miért? Csak úgy?
Gábor bólintott.
Ebben a mosolyban több volt, mint bármelyik bosszúban lehetett volna. Gábor ekkor döntötte el végleg, hogy nem fogja tönkretenni senki ünnepét, még ha azok meg is bántották. Nem ad nekik ilyen jelentőséget. Inkább visszamegy, megkeresi azt a kislányt és a beteg anyját. Talán ott van most a helye.
Visszasietett az autópálya melletti boltba, de Alinka már nem volt ott – csak a kis faláda állt magányosan a bolt mellett, ahonnan árulta a virágokat. Gábor bement a boltba, és az eladónőhöz fordult:
– Azt a kislányt keresem… Alinkát. Tudja, hol lakik?
A nő mosolyogva bólintott:
– Persze, hogy tudom. A falu végén, a harmadik ház jobbra. Ha eltévedne, kérdezzen meg bárkit, mindenki ismeri őket itt Berkesin. Az anyja, Katalin, már régóta beteg, Alinka az egyetlen támasza. Okos kis teremtés, bár még csak hatéves, mindent ért.
Gábor ismét útra kelt. A falu végén lassított, és amikor meglátta a házat, megdobbanó szívvel kiszállt a Trabantból. A kertben Alinka épp virágokat locsolt – felnőttes komolysággal járt el, mintha pontosan tudta volna, mennyi múlik ezen.
– Szia, Alinka – szólította meg Gábor halkan. – Elolvastam a kis cetlidet. Annyira megérintett, hogy visszajöttem. Szeretném tudni, mit tehetek értetek.
A kislány elpirult, lehajtotta a fejét.
– Én mindig teszek ilyen cetlit a virágokhoz… de te vagy az első, aki visszajött.
– Bemehetek? Szeretnék megismerkedni az édesanyáddal.
– Persze, gyere, bátyó – bólintott Alinka, és megfogta Gábor kezét.
A ház szerény volt, egyszerű, de tiszta. A hálószobában egy fiatal nő feküdt a párnák között, fonalat tartott a kezében, de a kezei remegtek, a bőre sápadt volt. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok sorakoztak.
Amikor felnézett, és meglátta Gábort, az arca elsápadt, a szeme kitágult.
– Te vagy az? – kérdezte döbbenten. – Gábor? Visszajöttél?
Gábor csak bólintott. A világ megfordult körülötte. Hét év telt el. Akkor hagyta el Katát – a lányt, akinek szerelmet ígért, de a sors más irányba sodorta. Most újra itt állt előtte, megtörten, betegséggel küzdve, de még mindig ugyanaz a tekintet nézett vissza rá.
– Anya, ő az a bácsi, aki sok pénzt adott a virágokért – suttogta Alinka, és Kata arcán könnycsepp gördült le.
– Nem bácsi, kicsim… hanem az apukád – mondta csendesen.
A gyerek szeme elkerekedett, aztán kis majomként ugrott Gábor nyakába:
– Apa! Te jöttél vissza a világűrből? Ugye most már maradsz?
Gábor alig bírta visszatartani a könnyeit. Erősen átölelte a kislányt.
– Igen, kiscsillagom. Most már mindig itt leszek.
Alinka kiszabadult az ölelésből, és komolyan a szemébe nézett:
A kislány kiviharzott a házból, Gábor pedig Kata felé fordult.
– Miért nem írtál? Miért nem mondtad el?
Kata sóhajtott, szemét lehunyta.
– Először csak reméltem, hogy visszajössz. Aztán azt hittem, boldog vagy valaki mással. Nem akartam rád erőltetni semmit. De most már… nincs sok időm. Nem akarom, hogy Alinkát idegenek vigyék el. Ő a te lányod, Gábor. Végezz bármilyen vizsgálatot, ha kell, de ő a te gyermeked.
– Nem kételkedem – felelte Gábor, és határozottan hozzátette: – Most már hárman vagyunk. És nem megyek el többé.
Gábor aznap este már nem ment vissza Budapestre. Kint maradt Berkesin, abban a kis házban, ahol újra megtalálta a családját. Alinka elaludt az ölében, a puha pokróc alatt, miközben ő halkan dúdolt neki egy régi altatódalt. Kata félrebillent fejjel nézte őket az ágyból, mosolya fáradt volt, de olyan boldogsággal teli, amit hosszú ideje nem látott a tükörben.
Gábor másnap reggel orvosokat hívott, felvette a kapcsolatot egy külföldi klinikával, és minden anyagi tartalékát Kata gyógykezelésére fordította. Nem ígért semmit – csak azt, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni.
És valóban: Kata állapota lassan javulni kezdett. Az orvosok is meglepődtek, milyen gyorsan reagál a kezelésekre, és bár még mindig gyenge volt, egyre gyakrabban mosolygott, egyre hosszabb sétákat tett az udvaron. A haja újra nőni kezdett, az arcán piros foltok jelentek meg, mint régen. Alinka pedig egyre többet nevetett.
Minden este volt egy közös szertartásuk. A háromtagú kis család kiült a ház előtti lépcsőre, és felnéztek a csillagokra. Egyik este Alinka megkérdezte:
– Apa, szerinted anya látni fog minket onnan fentről, ha egyszer… ha már nem lesz itt?
Gábor szorosan magához ölelte őt, és azt válaszolta:
– Biztos vagyok benne, kicsim. Minden este, amikor felnézünk az égre, látni fogjuk a legfényesebb csillagot. Az lesz anya. És ő majd visszanéz ránk.
Kata ekkor Gábor karjába hajtotta a fejét, és suttogva annyit mondott:
– Köszönöm. Azért, mert visszajöttél. Azért, mert nem hagytál magunkra. Azért, mert most már nyugodt szívvel mehetek el, ha eljön az idő.
Gábor csak annyit válaszolt:
– Még nem jött el. Még itt vagy velünk, és itt is maradsz. Amíg csak tudsz.
És valóban, Kata még két évet élt. Két boldog, értékes, megtöltött évet, amikor együtt ünnepeltek karácsonyt, húsvétot, Alinka első napját az iskolában, a kis születésnapokat, a reggeli kávé illatát és a virágokat az ablakban.
Aztán egy nyári estén, amikor a naplemente vörösre festette a vidéki házat, és a csillagok lassan kezdték ellepni az eget, Kata csendesen, békésen elaludt, örökre.
Gábor a temetés után napokig csak ült a veranda lépcsőjén, nézte az eget, és hallgatta a csendet, amely most már nélküle volt más. De amikor Alinka odalépett hozzá, és gyengéden a vállára tette a kezét, ő felemelte a tekintetét, és azt mondta:
– Most már ketten vigyázunk egymásra. És mindig lesz egy csillag, amelyik ránk mosolyog.
Alinka minden este odaült mellé, bebugyolálva a nagy pokrócba, és együtt nézték a csillagos eget.
– Apa, nézd csak… ott van. A legfényesebb. Az biztosan anya – suttogta.
És Gábor, aki évekkel ezelőtt még bosszútól fűtve indult el egy esküvőre, most már tudta: a sors furcsa módon, de elvezette oda, ahol igazán dolga volt. Nem az esküvői jelenet számított, nem az elveszített szerelmek vagy barátok – hanem az, amit kapott helyette.
Egy kislányt, aki az övé,egy asszonyt, aki még utolsó éveiben is reményt adott,és egy új esélyt, hogy jobb ember lehessen.
Azóta, ha bárki megkérdezte tőle, hogyan talált rá a boldogság, mindig így válaszolt:
– Elindultam bosszút állni… és hazataláltam.
2025. március 30. (vasárnap), 17:22
