A cseléd megsajnálta az árva kisfiút, és enni adott neki, amíg a gazdái távol voltak
A cseléd megsajnálta az árva kisfiút, és enni adott neki, amíg a gazdái távol voltak
/Zsuzsanéni már több mint tíz éve dolgozott a Grósz családnál – Gábornál és Katalinnál – a budai hegyvidéken álló elegáns, kétszintes villában\./
Egyik nap Gábor és Katalin vidékre utaztak egy üzleti megbeszélésre, így a ház teljesen Zsuzsanéni felügyelete alá került. A délelőtti takarítás után, amikor minden csillogott-villogott, a hölgy leült a nappaliban álló nagy ablak mellé, hogy egy kicsit megpihenjen. Ahogy kifelé nézett, a tekintete megakadt egy kisfiún.
A fiúcska csontsovány volt, arca sáros, ruhája rongyos és koszos. Lassan, tétován lépdelt a ház kerítése mentén, mintha keresne valamit… vagy valakit.
– Szegénykém… biztos éhes – sóhajtott fel Zsuzsanéni, és ösztönösen a hatalmas faliórára pillantott. – Úgyse jönnek vissza hamar – tette hozzá, majd gyorsan magára kapott egy kendőt, és kisietett az udvarra.
– Szia, kisfiam – szólította meg barátságosan a kisfiút. – Hogy hívnak?
A fiú megijedt kissé, és hátralépett egyet, de aztán félénken válaszolt:
– Máté vagyok – mondta halkan, miközben félrefésülhetetlen, kócos haja alól gyanakvó pillantást vetett az asszonyra.
– Hát akkor, Máté, gyere csak be velem. Van friss, meleg almás pitém, még gőzölög – mondta Zsuzsanéni egy mosollyal, és felé nyújtotta a kezét. A fiú egy pillanatig még habozott, de gyomra hangosan megkordult, és a gondolat, hogy valami finomat ehet, végül legyőzte az óvatosságát. Szótlanul követte a nénit a házba.
A konyhában Zsuzsanéni óvatosan levágott egy hatalmas szeletet a pitéből, és egy szépen díszített tányérra tette. Elé tolta az asztalon, majd leült vele szemben.
– Parancsolj, egyél csak bátran!
Máté úgy vetette rá magát az ételre, mintha napok óta nem evett volna. Mohón majszolta az almás pitét, közben boldogan motyogta:
– Hmmm, ez… ez olyan finom… anya is szokott ilyet sütni… vagyis… régen…
– És hol van most az édesanyád, Máté?
A fiú hirtelen megállt a rágásban. Szemei lesütve meredtek a tányérra, keze remegett egy kicsit.
– Már régóta keresem… – suttogta. – Egyszer csak eltűnt.
– Egyél csak nyugodtan – szólt csendesen Zsuzsanéni, és megsimogatta a fiú fejét. – Meg fogod találni. Hiszem, hogy meg fogod.
Épp ekkor nyikorgott meg a bejárati ajtó, majd léptek hallatszottak a folyosón. A ház urai, Gábor és Katalin hazaérkeztek.
– Ki ez a kisfiú? – kérdezte meglepetten Gábor, ahogy belépett a konyhába, és megpillantotta az idegent az asztalnál.
– Kit hoztál ide, Zsuzsanéni? – nézett rá szigorúan.
– Egy kisfiút találtam az utcán. Éhes volt, és adtam neki egy kis pitét – felelte nyugodtan az asszony, miközben vállat vont.
– Most már minden kóbor gyereket beengedsz a házba, megkérdezés nélkül? – fakadt ki Gábor.
A hangos szóváltásra Máté összerezzent, majd könnyeivel küszködve letette a félig megevett pitét, és halkan mondta:
– Várj csak, kisfiam! – szólt közbe Katalin, és odalépett hozzá. Hangja sokkal melegebb volt, mint a férjéé. – Mondd csak, honnan jöttél? Hol van az anyukád?
Katalin mindig is jóval érzékenyebb és empatikusabb volt Gábornál. Gábor gyakran mondta is neki: „Túl puha vagy az emberekhez!” – de a felesége ezen sosem változtatott.
– A nagypapámnál laktam – válaszolta Máté halkan. – De ő… ő durva velem. Gyakran kiabál, néha meg is üt. Ezért megszöktem.
Azzal előkotort valamit a szakadozott nadrágja zsebéből: egy megsárgult, kissé gyűrött fényképet.
– Itt vannak a szüleim… régen együtt laktunk.
Zokogva letörölte a könnyeit, és átnyújtotta a fotót Katalinnak.
A nő kezébe vette, és szinte abban a pillanatban elsápadt.
– Gábor! Nézd csak! Ez a mi lányunk… Viki!
Gábor óvatosan átvette a képet, és elidőzött rajta.
– Honnan van ez a kép, Máté? – kérdezte döbbenten.
– A nagypapámtól loptam el. Hátoldalán volt egy cím… azt gondoltam, talán itt lakik anyukám… – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Katalin elsírta magát, miközben az emlékek elöntötték. Lányuk, Viki, évekkel ezelőtt megszökött egy férfival, akit senki nem nézett jó szemmel. Egy ideig nem hallottak róla, majd amikor végre visszatért, egy szörnyű balesetben életét vesztette. Az a nap örökre nyomot hagyott a lelkükben.
– És… hol van az édesapád? – kérdezte most Gábor csendesebben.
– Meghalt… hat hónapja temettük el… – tört ki újra sírva Máté.
A házaspár egymásra nézett, és szavak nélkül is értették: megtalálták az unokájukat.
Gábor és Katalin némán ültek az étkezőasztalnál, miközben Máté csendesen sírdogált. Zsuzsanéni a háttérben álldogált, kezét tördelte, szíve szerint azonnal magához ölelte volna a fiút, de tudta, hogy ez most a gazdái döntése lesz.
– Gábor… – kezdte Katalin halkan, de határozottan. – Ez a kisfiú a mi unokánk.
A férfi bólintott. Még mindig tartotta a kezében a megsárgult fényképet.
– Máté – szólította meg ezúttal ő maga is nyugodtabban –, tudod, ki vagyok én?
A kisfiú megrázta a fejét, könnyeit törölgetve.
– Én vagyok a nagymamád apukája. A te… nagyapád.
Máté szeme kitágult.
– Akkor… te vagy anya apukája?
– Igen. És Katalin pedig… a nagymamád.
A fiú arcán hitetlenség, döbbenet és remény keveredett.
– Tényleg?
Katalin lassan odalépett hozzá, letérdelt elé, és átölelte.
– Tényleg, kis drágám. Már nem vagy egyedül.
A kisfiú először megdermedt, mintha nem hinne a saját fülének, majd viszonozta az ölelést, és zokogva bújt bele a nő karjaiba.
– És anya…? Ő is itt van? – kérdezte halkan.
Katalin szeme megtelt könnyel.
– Anyukád most már apukáddal van. Az angyalok vigyáznak rájuk az égből.
Máté arca elkomorodott, kis szíve újra összeszorult, de most már nem volt egyedül. Ott voltak mellette azok, akik szerették.
Gábor eközben felállt, odament a telefonhoz, és egyetlen mondatot mondott:
– Hívjuk az ügyvédet. Elindítjuk az örökbefogadást.
Máté meglepve nézett rá.
– Akkor itt maradhatok?
– Nemcsak maradhatsz – felelte Gábor, miközben először talán hosszú évek óta elmosolyodott –, ez mostantól az otthonod.
A következő hetekben minden megváltozott a Grósz-villában. A csendes, túlzottan rendes, túl tágas ház újra élettel telt meg. Máté új szobát kapott, amit Katalin saját kezűleg rendezett be neki. A falra képeket ragasztottak, kisautók, könyvek és plüssök lepték el a polcokat, és még egy íróasztalt is kapott, amin házi feladatot írhatott – mert természetesen iskolába is beíratták.
A hivatalos örökbefogadási folyamat is gyorsan haladt. Máté egyre otthonosabban mozgott, egyre többet mosolygott, sőt, néha már nevetett is. A villa személyzete, különösen Zsuzsanéni, teljes szívéből örült ennek a változásnak.
– Tudja, asszonyom – mondta egyik reggel Zsuzsanéni Katalinnak, miközben reggelit készített –, ez a gyerek csodát tett magukkal. Régen olyan szomorú volt minden itt… Most meg, mintha újra lenne értelme az életnek.
– Igaza van, Zsuzsanéni – felelte Katalin elérzékenyülve. – Mátéval együtt a remény is visszatért hozzánk.
Egy délután Gábor leült Máté mellé a nappaliban.
– Elmesélek valamit anyukádról – mondta. – Volt egy hely a Balatonon, ahol kislányként mindig hintázott. Azt mondta, ott tud a legjobban álmodozni. Ha akarod, elviszlek oda.
Máté elmosolyodott.
– Szeretném látni, ahol anya boldog volt.
– Elmegyünk hétvégén. Mindannyian.
Ahogy telt az idő, Máté egyre jobban beilleszkedett. Már nem volt az a szomorú, rongyos kisfiú, aki az utcáról tévedt be. Jól öltözött, udvarias és kíváncsi kisfiú lett belőle, akit szeretet vett körül. Gábor tanítgatta sakkozni, Katalin pedig esténként mesét olvasott neki, mint egykor Vikinek.
Zsuzsanéni továbbra is ott dolgozott náluk, de már nem csak cselédként, hanem afféle „pótnagymamaként” is.
– Néha elgondolkodom – mondta egyszer mosolyogva –, mi lett volna, ha akkor nem nézek ki az ablakon…
Katalin elmosolyodott, és gyengéden megérintette a karját.
– Akkor ma is üres lenne ez a ház. De te kinyitottad a szíved, és ez mindent megváltoztatott.
A történet tanulsága egyszerű, de mély: néha egy tál meleg étel és egy kedves szó elegendő ahhoz, hogy valakinek teljesen megváltozzon az élete. És néha, amikor már minden reménytelennek tűnik, az élet mégis ad egy új esélyt – családra, szeretetre, otthonra.
2025. március 30. (vasárnap), 19:43
