? Egy terhes lány 50 forintot adott egy sánta hajléktalannak… De amikor a férfi levette a parókát és eldobta a mankókat, Kata kis híján elájult attól, amit látott… ??? Kora reggel Kata – ahogy mindig – sietve rohant át a budapesti aluljárón, úton a munkahelyére. Négy hónapos terhes volt, szerencsére nem volt rosszulléte, így dolgozni tudott. Ám a reggelei egyre nehezebbek voltak – alig tudott kimászni az ágyból, aztán meg rohant, mint akit üldöznek. Az aluljáróban, ahogy mindig, most is ott voltak a megszokott hajléktalanok: Sánta Feri, Mihály bácsi és még néhány ismerős arc. Kata sosem tudott közömbösen elmenni mellettük – ha tehette, mindig vett nekik egy teát, brióst vagy kiflit. Ők pedig minden alkalommal őszintén hálásak voltak. A környék virágárusai azonban csak a fejüket csóválták. – Nézd már, ez a lány nem is gazdag, terhes is, és mégis az ilyen naplopókat eteti – súgták megvetően. – Miért nem tartja meg magának azt a kis pénzt? De senki nem tudta, hogy Kata jobban ismerte a hajléktalanság fájdalmát, mint hinnék. Ő maga is árva volt. Tudta, milyen érzés az, amikor nincs kihez hazamenni. Aznap reggel azonban valaki új is ott volt az aluljáróban. Egy harminc év körüli férfi, hosszú, gubancos hajjal, mankóval. Nem koldult, nem beszélt, csak csendben üldögélt. Előtte sapka – benne néhány apró. Kata szívét hirtelen olyan szánalom szorította össze, hogy könnyek gyűltek a szemébe. – Én panaszkodom az életemre… de neki nincs is lába. És mégis él tovább… Vett neki egy forró fánkot, két pohár teát, és odalépett: – Tessék, szívből jön. Jó étvágyat kívánok! A férfi elpirult, szinte suttogva válaszolt: – Nagyon szépen köszönöm… Kata csak mosolygott, integetett és továbbindult. De néhány lépéssel később… olyasmi történt, amitől megdermedt. A férfi levette a parókát. Felállt. Elhajította a mankókat. És amit Kata akkor látott… attól majdnem elájult. ? A történet folytatása az első kommentben! ?
Reggelente Kata mindig a budapesti metróval utazott munkába. Már a negyedik hónapban járt a terhességével. Hála Istennek, nem szenvedett hányingertől vagy rosszullétektől, így tudott dolgozni.
/De szörnyen álmos volt, és reggelente alig tudott kimászni az ágyból, aztán meg szinte futva kapkodta a lépteit\./
Kata soha nem tudott közömbösen elmenni mellettük. Sajnálta ezeket a szerencsétlen embereket, és ha tehette, vett nekik egy teát, egy péksüteményt vagy egy kis kalácsot. Ők minden alkalommal szívből köszönték meg.
A környékbeli virágárusok csóválták a fejüket, amikor elment mellettük.
– Áldott jó lélek ez a lány, látszik rajta, hogy nem dúsgazdag, terhes is, mégis ezeknek a csavargóknak visz ennivalót… Hát persze, hogy könnyű kéregetni, míg más egész nap dolgozik! – sopánkodtak.
Nem értették, hogy Kata, jobban, mint bárki más, ismerte ezeknek az embereknek a fájdalmát. Tudta, milyen az, amikor az embernek nincs otthona, nincs családja, és éhesen fekszik le esténként.
Igen, tudta, hogy sok hajléktalan iszik, de azt is tudta, hogy ez csak a kilátástalanság és a hideg miatt van. Ők csak állnak ott némán, és nézik a siető embereket, akiket vár valaki otthon – ők meg senkinek sem hiányoznak.
Pont, mint ő… Kata megszokásból intett nekik, de aznap valami különöset vett észre. Egy új arc tűnt fel közöttük – egy harminc körüli, hosszú, kócos hajú férfi, mankóval a hóna alatt. Nem kiabált, nem kéregetett, csak némán ült és nézett a távolba. Mellette egy sapka volt a földön, amibe pár aprót dobtak a járókelők.
Valamiért nagyon megsajnálta. „Te jó ég – gondolta –, én meg panaszkodom az életemre, ez az ember láb nélkül él, és mégis él.” Hirtelen indíttatásból vett egy forró fánkot lekvárral és egy pohár meleg teát, majd odanyújtotta neki.
– Tessék, ez szívből van. Jó étvágyat! – mondta kedvesen.
A férfi zavartan nézett rá, hálás, piruló arccal válaszolt:
– Köszönöm szépen!
Kata nem akarta zavarba hozni, így csak intett, és továbbsietett. De amit látott, emlékeket ébresztett benne – súlyos, fájdalmas emlékeket.
Gyerekkorából alig emlékezett valamire, legalábbis semmi jóra. Az anyja sokat ivott, állandó veszekedések, káromkodás, bántás volt otthon.
A lakás mocskos volt, tele üres üvegekkel és olcsó ital szagával. A kislány néha az asztalon maradt alkoholos maradékokat ette meg, ha senki sem látta. Az a bűz – alkohol, olcsó cigaretta és mosdatlan testek keveréke – örökre beégett az orrába.
Egy nap a szomszéd, Ilonka néni – egy jószívű, idős asszony – már nem bírta nézni, hogyan él az akkor ötéves Kata, és értesítette a gyámhatóságot.
A kislányt intézetbe vitték. Kata sírt, kapálózott, üvöltötte az anyja nevét, aki persze akkor épp részegen aludt, és semmit sem vett észre. Az első napok borzalmasak voltak. Férfiasra nyírták, megfürdették, állami ruhákba öltöztették, és jött a szürke hétköznap.
Az otthonban sem volt könnyű. Az étel kevés volt, a nevelők szigorúak. Minden fegyelmezetlenségért büntetés járt, de legalább nem verték úgy, mint otthon.
Néhány gyerekhez jöttek rokonok, hoztak nekik játékokat, születésnapi ajándékokat. Katához csak egyszer jött Ilonka néni, hozott neki egy zacskó olcsó cukorkát. Az anyja sosem látogatta meg.
Kata gyermekkorában csendben hordozta magában ezt a fájdalmat, és megesküdött: ő soha, semmilyen körülmények között nem hagyja el a saját gyerekét.
Jól tanult, különösen szerette a matekot. Fejben számolt, kiválóan. Amikor végzett az állami intézményben, kapott egy szobát egy lepusztult kollégiumban.
A körülmények siralmasak voltak: lyukas padló, huzatos ablakok, foszladozó tapéta, egy kopott kanapé a sarokban.
Barátnőjével, Ildivel elhatározták, hogy megpróbálnak egyetemre menni. Kata nem bízott magában, de csodával határos módon felvették – elsőre. Kiváló tudásának és matematikai tehetségének köszönhetően felvételt nyert a Közgázra.
Egy szobába került két jómódú lánnyal, Annával és Vikivel. A lányok könnyelműek voltak, a tanulás untatta őket, inkább buliztak. Kata viszont szorgalmasan tanult, rengeteg időt töltött a könyvtárban.
Gyakran ugratni próbálták.
– Jaj, Kata, itt a tavasz, mindenki bulizik, te meg itt kuporogsz a könyvek fölött, mint egy vénasszony!
– Nem mehetek, jön a vizsgaidőszak – válaszolta higgadtan. – Nincs, aki segítsen, magamra vagyok utalva.
– Jó, akkor legalább a jegyzeteidet hadd másoljuk le! – kacagott Viki.
Az év végén Kata kiválóan teljesített, jelesre vizsgázott, míg Viki és Anna épphogy megúszták a kirúgást.
– Ez a kis eminens csak szerencsés, mi se vagyunk rosszabbak! – méltatlankodott Anna.
Ezután a két lány bosszút eszelt ki…
A nyári szünet idején az egyetemi kollégium szinte teljesen kiürült. Kata egyedül maradt. Nem volt hová mennie, nem volt senkije, akit meglátogathatott volna. Maradt a tanulás, a könyvtár, a csendes esték.
Egyik délután azonban váratlanul megjelent Anna és Viki.
– Kata, gyere velünk piknikezni! – szólította meg Viki mosolyogva. – Lesz saslik, zene, fiúkból sincs hiány. Ne mondd, hogy tanulnod kell, nyár van!
Kata meglepődött. Nem voltak igazán barátok, sőt, kifejezetten különböztek egymástól. Mégis jól esett neki ez a meghívás. Régóta vágyott már egy kis kikapcsolódásra, társaságra.
– Hát… jó, jövök – bólintott végül.
De nem sejtette, hogy a lányok más tervet szőttek. A felsőbb évesek már régóta gúnyolódtak rajta a háta mögött. Tudták róla, hogy nem iszik, nem cigizik, és zárkózott. A piknik csak egy ürügy volt: meg akarták tréfálni a „kis eminens lányt”, hogy „ne szálljon el magától”.
A nyaraló, ahová érkeztek, messze volt a várostól. Kata azt hitte, barátságos társaság és kellemes beszélgetések várnak rá. De amit talált, az teljesen más volt.
Látványos házibuli zajlott. Drága italok, hangos zene, fényűzően öltözött fiatalok – mind gazdag családból származtak. Kata feszengve érezte magát. Próbált beleolvadni, de Viki és Anna szinte észrevétlenül alkoholt öntöttek a narancslevébe.
A lány hamarosan megszédült, elgyengült, majd elesett a fűben.
– Nézzétek már! A kis tanulós szentünk leitta magát! – kiáltotta Viki nevetve. – Még mindig azt hiszitek, hogy szent? Ugyan már! Minden csendes tó mélyén ördög lapul!
A többiek nevetve nézték, senki sem segített.
Csak egyetlen fiú jött oda, és felsegítette. Kata szégyenkezve nézett rá. A könnyeivel küszködött.
– Hagyjatok! Menjetek a pokolba mind! – kiáltotta a többieknek, és elindult az ismeretlen éjszakában.
Nem tudta, merre jár. A nyaraló messze volt, az út poros, és a lába is megsérült.
– Miért jöttem el egyáltalán? – kérdezte magától zokogva. – Mintha ezek a lányok valaha is befogadnának… Micsoda ostobaság!
Ekkor egy autó fékezett mellette. A sofőr kinyitotta az ajtót.
– Kata, várj! Én vagyok az, Dénes. Felsőbb éves vagyok. Gyere, hazaviszlek a kollégiumba.
Kata megdöbbent. Ez volt az a fiú, aki felsegítette a fűről.
– Köszönöm – motyogta, majd beszállt.
A fiú végig nyugtatni próbálta.
– Ne törődj velük. Ezek a gazdag gyerekek mind buták és üresek. Te jobb vagy náluk. Tudod, hallottam, hogy kiválóan tanulsz. Ez tiszteletre méltó. És… tetszel nekem – tette hozzá halkan.
Kata zavartan nézett rá.
– Én… én nem vagyok hozzád való. Állami gondozott vagyok. Nekem nincs hátterem, pénzem, családom. És... nem tudok bízni senkiben.
Dénes rámosolygott, majd megérintette a vállát.
– Bennem bízhatsz.
És ekkor hirtelen megcsókolta az arcát. Kata megremegett. Valami egészen új érzés járta át.
Ezután nem tudta kiverni Dénest a fejéből. Tanulás közben is eszébe jutott a csók, a tekintete, a parfümje illata… a szavai.
– Ez nem lehet igaz – gondolta. – Ez egy gazdag srác. Biztos csak szórakozik. De… mi van, ha mégsem?
Dénes másnap eljött érte, virágot hozott, randira hívta.
Kata hezitált, de végül igent mondott. Ez volt az első randevúja életében. Ideges volt, de Dénes közvetlensége, kedvessége eloszlatta a félelmét.
– Te nem vagy olyan, mint mások – mondta Dénes mosolyogva. – Te különleges vagy. Tiszta szívű, okos lány.
Ő pedig csak ennyit felelt:
– Te sem vagy olyan, mint hittem. Azt gondoltam, hogy csak egy újabb gazdag fiú vagy, de… tévedtem.
Hónapok teltek el. Egymásba szerettek.
Senki nem hitte, hogy sokáig tart majd. A többi lány irigykedett, a pletykák csak szaporodtak. Dénes szülei, gazdag üzletemberek, tomboltak, amikor megtudták, hogy a fiuk „egy állami gondozottal” jár.
– Mit művelsz, fiam? – kérdezte az anyja – Egy árvával? Egy senkivel? Már kinéztünk neked egy rendes lányt, egy politikus lányát! Szépség, pénz, jövő!
Dénes kiabálva válaszolt:
– Nem érdekel! Én Katát szeretem! Ő az én választásom, az én életem!
Az apja ököllel csapott az asztalra.
– Akkor menj! De ne számíts egy fillérre se! Eddig mindened megvolt, most majd megtanulod, milyen az élet!
Dénes azonban nem hátrált meg. Összepakolt, és beköltözött Kata kollégiumi szobájába. Megkeresett egy sofőrállást, éjjel-nappal dolgozott, csak hogy fenn tudják tartani magukat.
És boldogok voltak. Igazán boldogok.
Egyik reggel Kata piláfot főzött, várta Dénest. De a fiú nem jött. Egy óra, két óra… telefonhívás. Idegen férfihang a vonal másik végén:
– Sajnálattal közöljük… Dénes halálos balesetet szenvedett.
Kata összeomlott. Elájult. Innentől minden ködbe veszett.
A temetésen Dénes anyja odalépett hozzá és elüvöltötte magát:
– Te átkozott! Miattad halt meg a fiam! Elátkozlak! Ne is merészelj idejönni!
Kata nem is hallotta. Csak állt, némán, és zokogott.
– 3. RÉSZ – A REMÉNY ÚJRAÉLED
Az egyetem új szemesztere elkezdődött, de Kata már nem volt önmaga. Mint egy robot, ment órára, vissza a szobájába, be a könyvtárba, majd újra haza, ahol senki sem várta.
– Istenem, miért? Miért vetted el tőlem az egyetlen embert, aki szeretett? – zokogta esténként, Dénes ingét magához szorítva, amit még mindig őrzött.
Súlyosan lefogyott. Reggelente hányt. Eleinte azt hitte, a gyász miatt van, de aztán elvégzett egy terhességi tesztet… Két csík.
– Terhes vagyok – suttogta döbbenten. – Dénes… Dénes gyerekét várom…
Először boldogság, majd félelem lett úrrá rajta. Hogy fogja egyedül felnevelni? Honnan lesz pénze? Mi lesz az egyetemmel?
Elkeseredésében elment Dénes szüleihez.
– Terhes vagyok. A gyereketek unokája lesz. Nem kérek semmit, csak... csak mondjátok, mit csináljak most?
De a válasz kegyetlen volt.
– Micsoda pofátlanság! – kiáltott rá Dénes anyja. – Egy árva kis cafka! Ne is álmodj arról, hogy ezt a gyereket ránk sózod! Pénzt? Tőlünk? Egy fillért sem kapsz!
Kata kiszaladt a házból, könnyeiben fuldokolva.
– Jó – suttogta dühösen. – Akkor bemegyek a kórházba. És véget vetek mindennek…
Másnap reggel el is ment a nőgyógyászatra. A szíve a torkában dobogott. Egy szigorú, idős doktornő fogadta.
– El akarja vetetni? – kérdezte komoran.
Kata csak bólintott, de az arcán a kétségbeesés kiütközött.
A doktornő egy darabig csak nézte őt, majd halkan megszólalt:
– Nézze, drága… fiatal maga, elhagyatott, látom, fél. De ha most elveteti ezt a gyereket, egész életében bánni fogja. Gondoljon bele: ő már ott van. Mozog. Él. Érez. Ez az élet értelme. Egy új kezdet. Ne dobja el!
Kata zokogva rohant ki a rendelőből. A lelke megszakadt.
– Mit tettem majdnem?! Hogy is gondolhattam…?! Megesküdtem, hogy soha nem hagyom el a gyerekem! Én… nem leszek olyan, mint az anyám!
Aznap éjjel Dénesről álmodott. A fiú odalépett hozzá, megsimogatta a fejét és ezt súgta:
– Kata, erős vagy. Meg tudod csinálni. Ne félj. Mindig itt vagyok veled.
Kata sírva ébredt fel, de valami megváltozott. Tudta, mit kell tennie.
Félévet halasztott az egyetemen, és munkát keresett.
– Ha terhes vagy, attól még nem dolgozhatsz így! Nézd meg, ott a sarokban por van!
De Kata tűrt. Mert célja volt: a gyermeke.
És bár minden fillérre szüksége volt, továbbra sem tudott elmenni közömbösen a hajléktalanok mellett. Reggelente mindig vitt valami aprót vagy ételt azoknak, akiket ismert.
Egy reggel megint ott volt az a fiatal férfi mankóval. Kata újra vett neki egy teát, egy brióst és ötven forintot tett a sapkájába.
– Köszönöm – suttogta zavartan a férfi, lesütve a szemét.
Kata épp sarkon fordult volna, mikor kiabálás ütötte meg a fülét. Három másik hajléktalan rátámadt a férfira:
– Mit gondolsz, kire ütött ez a sok pénz? Túl sokat kaptál! – üvöltötték.
Aztán rugdosni kezdték. Kata tétovázás nélkül közéjük ugrott.
– Hagyják abba! Ez ember! Élő ember! Megölik! Hívom a rendőrséget!
Az egyik férfi felé fordult:
– Te meg mit pattogsz, anyukám? Még elvetéled a gyereket, menj inkább haza!
De Kata nem hátrált meg. Még erősebben kiabált.
– Hagyjátok őt békén! Elég, hogy sántít, nem kell még agyonverni is!
A három támadó végül eloldalgott, köpve, szitkozódva.
Kata a földön fekvő férfihoz sietett, zsebkendőt adott, felsegítette.
– Gyere, meghívlak egy levesre valahol. Nem hagylak így.
A férfi megköszönte, de csak ennyit mondott:
– Nem mehetek… muszáj itt maradnom.
Kata elszontyolodott. Mégis mi ez? Miért nem bízik benne?
Kifelé menet egy másik hajléktalan, Koszta bácsi utána szólt:
– Ne haragudj rá. Nem beszél senkivel. Nem tudjuk, mi a neve sem. Olyan, mint aki néma.
Kata egész nap a férfira gondolt. A szeme, a mosolya… volt benne valami ismerős, valami, ami újra és újra visszajött hozzá.
Másnap reggel újra látta őt. És a férfi most rózsával várta.
Egy gyönyörű, fehér rózsával. Zavartan nyújtotta át:
– Vártalak… féltem, hogy nem jössz. Ez neked van.
Kata elpirult. Valami melegség öntötte el a szívét. Azóta minden reggel összefutottak. Röviden beszélgettek. Semmi különös, csak néhány szó… de az a tekintet…
Pontosan úgy nézett rá, ahogy valaha Dénes.
És aztán… egy nap nem volt ott.
Kata hiába kereste, sehol nem látta. A szíve megszakadt.
– Hát persze. Mit hittem? Hogy mindig ott fog várni, mint valami hűséges lovag? Hogy megint lesz egy boldog vége?
Csak akkor tért magához, amikor hazaindulva egy különös jelenetre lett figyelmes: a rendőrség épp letartóztatott három támadót.
Az akciót egy fiatal rendőrtiszt vezette.
Kata megtorpant. A férfi is észrevette őt.
Odajött hozzá, levette a sapkáját, és kissé zavartan mondta:
– Bocsánat… bevetés volt. Nem mondhattam el. Nem vagyok hajléktalan. A nevem Gábor hadnagy.
– Te… te rendőr vagy?! – Kata szóhoz sem jutott. – De… miért?
– Fedett nyomozás volt. És... már első nap észrevettem, milyen vagy. Más vagy, mint a többi ember. Megmentettél. Magadtól.
– Én csak… – hebegte Kata.
Gábor elmosolyodott:
– Holnap. A szokott helyen. Kérlek, találkozzunk.
Másnap Kata már órákkal a megbeszélt időpont előtt készült. Egy egyszerű, de tiszta ruhát vett fel, haját gondosan befonta, szívverése heves volt. Úgy érezte, mint ha újra tinédzser lenne, első randira készülve. Végre elérkezett az óra.
Ott állt a metró kijáratánál. Várt. Percek teltek el.
– Már megint eltűnt… – gondolta szomorúan.
Épp sarkon fordult volna, amikor valaki futva közeledett.
Gábor volt az, kezében egy csokor vadvirággal, arcán izgatott, boldog mosollyal.
– Bocsáss meg! A főnököm visszatartott egy eligazításon. Ez a munka néha tönkreteszi a magánéletet is…
Kata elmosolyodott, elnézően.
– Semmi baj. Örülök, hogy jöttél. És a virágok... gyönyörűek.
Gábor elpirult.
– Tudom, hogy nem étterem meg szökőkút, de... eljönnél velem a parkba? Az összes fizetésem elment a nyomozásra, most fagyira futja. De megígérem, rengeteget fogsz nevetni!
Kata kacagott, először igazán, szívből. Elindultak együtt. Sétáltak, beszélgettek, elmesélték egymás múltját, sérüléseiket, félelmeiket.
Gábor egy ponton halkan megszólalt:
– Kata, én elvált vagyok. A volt feleségem elhagyott egy gazdagabb férfiért. Soha nem ütöttem meg, mindig szerettem… de nem tudtam elég pénzt és luxust adni neki.
Kata lehajtotta a fejét.
– Én is elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem. Dénes meghalt. A babám az övé. A családja elutasított. Egyedül vagyok a világban.
Gábor hosszú csend után megfogta a kezét.
– Már nem vagy egyedül. Nem várok semmit. Csak hadd legyek melletted. Segíteni akarok. Őszintén. Ha csak barátként is.
Attól a naptól kezdve Gábor mindenben segített Katának. Elvitte orvoshoz, bevásárolt, vitte az iratokat, vitte a kis pénzt, amit keresett, titokban gyümölcsöket rejtett a hűtőjébe.
Kata napról napra jobban érezte magát mellette, de küzdött a lelkiismeretével:
– Dénest szerettem. Ő volt az életem. Hogy is szerethetnék most mást? Nem árulom el őt?
De minden egyes nap, amikor Gábor figyelmesen megfogta a derekát, megmasszírozta a lábát, segített leülni, vagy csak mosolyogva megkérdezte, hogy van – valami megolvadt benne.
Aztán eljött az a nap…
Kata épp otthon volt, amikor elfolyt a magzatvíz.
– Istenem… eljött az idő… – suttogta ijedten, és azonnal felhívta Gábort.
– Ne ijedj meg, kicsim! Hívom a mentőket, indulok! – mondta határozottan a férfi.
A kórházban Gábor feszülten járkált fel-alá a folyosón. Két óra telt el. Aztán kijött egy nővér.
– Maga a férj?
– Igen! – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Nagyon sok vért vesztett. Azonnali transzfúzió kell. Mi a vércsoportja?
– A pozitív – mondta gyorsan.
– Pont jó! Jöjjön, maga lesz a donor!
Gábor egy pillanatig sem habozott.
– Csak mentsék meg őt! És a gyereket is!
**
Amikor Kata felébredt az intenzív osztályon, rögtön megkérdezte:
– Hol van a fiam? Él? Hol van?!
A nővér mosolygott.
– Jól van, Kata. Nagyon is jól. Egy gyönyörű kisfiú. 4200 gramm! És tudja, mit csinált a férje? Életet mentett. Az ő vére kellett ahhoz, hogy életben maradjon maga is, meg a baba is.
Kata könnyei patakokban folytak. Suttogva szólt:
– Köszönöm, Gábor. És köszönöm, Dénes… A fiunk megszületett. Úgy fogom hívni, ahogy a nagyapádat is hívták. Gergő.
A nővér behozta a kisfiút.
– Fogd csak, anyuka. Itt van a kis Gergő.
Amikor Kata magához ölelte a rózsaszín arcú, pici kezekkel mocorgó babát, olyan szeretet öntötte el, amilyet még soha nem érzett. Ez volt az ő gyermeke. Az élete értelme. Mindenért megérte.
**
Egy hét múlva Gábor várta őket a kórháznál. Kezében lufik, virág, és… egy gyűrűs doboz.
Amikor a nővér a kezébe nyomta Gergőt, a kisfiú véletlenül elmosolyodott. Gábor szinte megrészegült a boldogságtól.
Kata el akarta mondani, hogy ez nem az ő gyereke, hogy csak vendég... de aztán meglátta Gábor arcán a meghatódottságot, ahogy Gergőt nézte.
És nem tudott megszólalni.
Az első hónap nehéz volt. Sírás, fáradtság, éjszakai kelések. Kata néha kimerülten sírt. De Gábor mindig ott volt. Etette, pelenkázta, ringatta Gergőt. Mosott, főzött, futott a gyógyszertárba.
Egy este, mikor Gergőt először fürdették együtt, a kisfiú hirtelen megszólalt, és azt mondta:
– Pa… pa… pa…
Gábor szeme megtelt könnyel.
– Te vagy az apukája – suttogta Kata döbbenten. – Nem Dénes. Te…
**
Gábor nem sokkal később letérdelt előtte a nappaliban, a kis Gergő ott gügyögött mellettük a szőnyegen. Egy gyűrűt húzott elő.
– Kata… kérlek, legyél a feleségem. Gergőnek szerető apát akarok lenni. Neked pedig hűséges társat. Szeretlek, mindkettőtöket. Ha nemet mondasz, elfogadom. De többé nem tudok úgy tenni, mintha nem éreznék semmit.
Kata csak ennyit válaszolt: megcsókolta őt.
És abban a pillanatban elolvadt minden félelem, minden kétely. Csak a meleg, az ölelés, a szeretet maradt.
**
Nem sokkal később összeházasodtak. Gábor szülei örömmel fogadták Katát. De Kata egyvalakit nem tudott megbocsátani: Dénes szüleit. Ők soha nem jöttek el. Soha nem érdeklődtek.
Gábor azonban egy nap fogta Gergő fotóját, és elment hozzájuk.
– Ez az unokájuk – mondta. – A fia hasonmása. Nem kell elfogadniuk Katát. De a fiút ne tagadják meg. Ez nem emberi.
A szülők először merevek voltak. Aztán… az apja meglátta a fotót. A kisfiú tényleg hasonlított Dénesre.
– Istenem – mondta sírva az idős férfi. – Ez az unokám…
Egy hét múlva megjelentek Kata ajtajában. Virág, plüss, könnyek.
– Bocsáss meg, kislányom – mondta az idős anya. – A fájdalom elvette az eszünket. Elutasítottunk valamit, ami a legnagyobb ajándék. Az unokánkat.
Kata egy pillanatig csak nézte őket. Aztán kinyitotta az ajtót.
– Gergő alszik. De ha csendben maradnak… bejöhetnek.
**
Aznap este, amikor mindenki hazament, Kata odabújt Gáborhoz. A férfi karjaiban tartotta.
– Köszönöm, hogy megmentettél minket. Engem is. A lelkemet is. Kellett egy második esély.
Gábor megcsókolta.
– Mindketten megérdemeljük a boldogságot. Te is, Gergő is. És én is.
**
Mert az élet már csak ilyen.
Hol elvesz, hol ad.
De mindig van új remény.
Ha elég erősen hiszünk benne.
2025. március 31. (hétfő), 05:57
