Meghalt az édesapám!" Daganatos beteget nem élesztünk újra " - Édesapám életének ezzel lett vége..
A kórházba kerülése előtt átesett négy tüdőröntgenen, egy mellkasröntgenen, egy gégeröntgenen, és több más vizsgálaton, mivel három hónapja köhögött. Az eredmény minden esetben negatív volt. /A kórházba kerülésekor kulcscsont biopsziát csináltak nála\./
Másnap csináltak neki egy CT-t és az rosszindulatú tüdődaganatot mutatott ki, áttéttel.Ezután csináltak még hasi ultrahangot, vérvételt, elmondásuk szerint (mivel leleteket nem mutattak soha) rossz eredményekkel. A kezelőorvosnő és a főorvosnő is tökéletesen közömbös volt irányában, elkönyvelték, hogy menthetetlen. A kezelőorvos rettentően sietett elújságolni neki a rossz hírt, mindezt egy esti elesés, ájulás után feltétlenül szükségesnek tartotta elmondani. Közölték, hogy nála már semmilyen terápiát nem alkalmaznak, a fájdalomcsillapításon és a vízelhajtáson, agyi dehidratáláson kívül. Pedig, ettől függetlenül a körülményekhez képest elég jól volt: még önállóan evett, fürdött, sétált, kedélyállapota jó volt, még viccelődött is, bizakodott a gyógyulásban, a hazatérésben.
Ezután egy sor furcsa dolog történt: minden nap más-más gyógyszert kapott marékszámra, kísérleteztek vele, melyikre hogy reagál. Többször találtunk a fiókjában előző napról megmaradt gyógyszereket, senkit nem érdekelt a kórházi személyzet közül, hogy nem vette be. Egyszer találtunk nála egy fiolában folyadékot, erre az egyik nővér azt mondta, hogy szájfertőtlenítő, a másik, hogy hashajtó.Amikor fájdalomcsillapítót kért, gyengét és hatástalant adtak neki. Később az utolsó napokban már az odatett, megszáradt kenyeret nem tudta megenni és a májkrém konzervet nem tudta kinyitni, így természetesen nem tudott reggelizni még délelőtt 11 órakor sem és a gyógyszereit sem tudta lenyelni. Senki nem segített neki! (Annak ellenére, hogy mindenki honorálva volt).
Csináltak neki egy tüdőtükrözést . Ez elmondásuk szerint nagyon rossz állapotot mutatott: teljes áttétet mellmagasságtól fölfelé mindenhol. A kegyetlen kezelőorvosnő ezt is sürgős kötelességének érezte még aznap este közölni vele, ami meg is tette a hatását.
TÖRTÉNET 2:
„Az anyukám nem elfelejtett… csak elfelejtette a világot” – Egy lány története az édesanyja kórházi kálváriájáról
Soha nem hittem volna, hogy egyszer édesanyámat úgy kell majd látogatnom, hogy már nem ismer fel. Hogy a nő, aki gyerekként kézen fogva vitt az oviba, aki kakaós csigát sütött a szülinapomra, aki mindig tudta, mikor van bajom, most rám néz, és csak annyit kérdez: „Ön kihez jött?”
Anyukám, Éva, 68 éves volt, amikor az első tünetek jelentkeztek. Először csak olyan apróságok, amiket az ember betud az öregedésnek.
Hónapokig jártunk orvostól orvosig. Ideggyógyászat, pszichiátria, majd neurológia a Szent Imre Kórházban. Készült koponya-MR, EEG, különböző laborvizsgálatok. A végén, egy fáradt, túlterhelt főorvos közölte velem: „Valószínűleg Alzheimer-kór.” A hangja közönyös volt, mint aki nem emberi sorsot közöl, csak egy adminisztratív adatot.
„És mit tehetünk?” – kérdeztem kétségbeesve.„Semmit. Progresszív. Szedje a Memantint, amíg hat. Majd ha nem bírják otthon, be lehet hozni.”
Akkor még bírtuk otthon. Egy évig. Addig tartott. Mert egy nap anyukám kisétált a lakásból hajnalban, pizsamában. Két utcával odébb találtak rá, mezítláb, az esőben. A mentő vitte be a pszichiátriára, onnan a belgyógyászatra került, majd végül egy belső kórházi ápolási osztályra. Én csak álltam a kórházi folyosón, a műanyag széken, a hámló vakolat alatt, és úgy éreztem, elvettek tőlem mindent, amit még anyámból ismertem.
Az osztály rideg volt. Egy nővér köszönt, a többiek csak átsiklottak rajtam. Egy hetven kilós nőből két hónap alatt ötvennégy kilós csont és bőr lett. Anyám nem tudott már egyedül enni, de gyakran csak letették elé az ételt. Ha nem evett, elvitték. A gyógyszereit – amiket már nem is tudott lenyelni – vízbe morzsolva kaptuk meg, hogy próbáljam neki beadni. Volt, hogy egész délután nem találtam senkit, aki segítene. Egyik nap a saját vizeletében feküdt, és amikor szóvá tettem, csak annyit mondtak: „Kevés az ember, mit vár?”
Fájdalmas volt látni, hogy minden nap egy darabkát veszít el magából. Az emlékek halványultak, a mosoly ritkult, végül már csak a rémület maradt a szemében. Meg a szorongás, amitől karmolta a takarót, ha valaki hozzáért.
Egy nap, mikor bementem hozzá, épp bekötött kézzel feküdt. Azt mondták, elesett. A nővér, aki épp akkor volt szolgálatban, nem tudott semmit mondani, csak annyit, hogy „már reggel is furcsán mozgott.” Amikor kértem, hadd beszéljek orvossal, a válasz az volt, hogy „délután jön be a doktornő, de ő nem beszél hozzátartozókkal csak hétfőnként.”
És én ott ültem, anyám mellett, aki a falat bámulta üres szemekkel, és éreztem, hogy lassan eltűnik.
Hetek óta az volt az érzésem, hogy nem gyógyítani akarják, csak kivárni, míg végleg „továbbáll”. Egy idős nő, akinek már nincs „kilátása”, csak egy szám lett a nővérlapon. 402-es szoba, jobb oldali ágy. Ennyi. Én pedig minden nap vittem be neki a kis doboz tejberizst, amit egyedül csak abból tudott még néhány kanállal megenni, ha én etettem. És beszéltem hozzá. Elmondtam neki a napomat, az időjárást, az unokák híreit, még ha már rég nem értette. Néha még rám mosolygott, mintha felderengett volna valami. Máskor csak sírt. Vagy üvöltött – néha egész éjjel, ahogy a többiek mesélték, akik ugyanabban a szobában feküdtek.
Az utolsó hét volt a legnehezebb.
Anyám már csak feküdt. Nem szólalt meg. Nem evett, nem ivott. Az orvos közölte: „Terminális állapot. Már nem sok.” Ezt is olyan közönyösen, mintha az időjárás-jelentést olvasná.
„Adnak neki infúziót?” – kérdeztem.„Felesleges. A szervezet leállt.”„És fájdalomcsillapítót?”„Kap valamit, ha nagyon nyugtalan.”
Nyugtalan. Ez volt a szó, amit használtak arra, hogy anyám néha kétségbeesetten markolta az ágy korlátját, vagy remegve, csukott szemmel nyöszörgött, miközben senki nem simogatta meg a kezét.
Az utolsó napon én voltam bent, végig. Reggel 8-tól este 10-ig. Egy nővér megkérdezte, akarom-e, hogy beadják neki „az utolsó injekciót”, ami „megnyugtatja, ha eljön az ideje”. Nem tudtam mit mondani. Annyit kértem: várjunk. És ott ültem mellette, fogtam a kezét, hallgattam, ahogy szuszog, egyre halkabban.
Este 10:42-kor anyám egy hosszú, mély lélegzetet vett. Aztán nem jött több.
A nővér csak csendben bólintott. „Elment.”
Kikísértek a kórteremből. Pár perc múlva újra nyílt az ajtó. Egy másik nővér lépett be, egy tűvel a kezében, sárga folyadékkal az injekciós ampullában. Kérdeztem, mi az. Azt mondta, „formalitás”. Azt mondta, „ne aggódjak”. Én csak álltam a folyosón, és néztem, ahogy eltűnik a függöny mögött.
Anyám testét két órával később elszállították. A személyes holmiját egy műanyag zsákban adták ki. Az összegyűrt hálóinget, egy szemüveget, amit már hetek óta nem hordott, és a kis, plüss nyulat, amit az unokája vitt neki az utolsó karácsonyra.
Anyám 45 évig dolgozott könyvelőként. Fizette a TB-t, segített másokon, főzött a szomszéd néninek, vigyázott az unokákra. A végén úgy bántak vele, mintha teher lett volna. Fölösleges. Veszteség a rendszernek.
Azt mondják, az ember méltósággal éljen – de szerintem még fontosabb, hogy méltósággal távozhasson. Anyám ezt nem kapta meg. És én nem tudtam megvédeni őt. Csak annyit tehetek, hogy elmondom a történetét – hogy más is tudja, mi történik, ha nincs, aki kiálljon a kiszolgáltatottakért.
És hiszem, hogy aki mindezt közönyösen végignézte, és akinek nem számított, hogy Éva néni fáj, éhezik, szenved – egyszer szembenéz azzal, amit tett. Vagy amit elmulasztott megtenni.
Mert a fájdalmat talán elfelejtik. De a közönyt – azt nem lehet megbocsátani.
CÍMLAPFOTÓ:ILLUSZTRÁCIÓ!
2025. március 31. (hétfő), 07:23
