Az unokahúga átverte, az utcára került – aztán találkozott egy lánnyal, aki ugyanúgy hajléktalan lett, mint ő..."**❗️

Nóra nem tudta, hová menjen. Valójában… „Egy éjszakát eltölthetnék a pályaudvaron. És utána?” – tette fel magának a kérdést. Aztán hirtelen bevillant neki egy mentő ötlet: „A kis házikó a faluban!”

– Hogy felejthettem el? Bár… háznak nevezni túlzás! /Inkább egy félig összedőlt viskó\./

De még mindig jobb, mint a vasútállomáson aludni – gondolta Nóra.

Ahogy felszállt az elővárosi vonatra, nekidőlt az üvegnek és lehunyta a szemét. Egy újabb hullámnyi nehéz emlék tört rá az elmúlt évekből.

Két évvel ezelőtt veszítette el a szüleit, és maradt egyedül, minden támasz nélkül. Nem volt pénze továbbtanulni, így kénytelen volt otthagyni az egyetemet, és a piacon kezdett dolgozni, árusként.

Minden szenvedés után végre úgy tűnt, a sors mosolyogni kezdett rá: megismerkedett élete szerelmével. Tamás jólelkű és tisztességes embernek bizonyult. Két hónap múlva már egy szerény esküvőt is tartottak.

Úgy tűnt, Nóra élete végre jó irányba fordul… De a sors újabb próbára készült. Tamás azt javasolta, hogy adják el Nóra szüleinek belvárosi lakását, és indítsanak saját vállalkozást.

Tamás olyan szépen vázolta fel a jövőbeli lehetőségeket, hogy Nórának egy pillanatig sem volt kétsége.

Bízott benne, hogy férje helyesen dönt, és hamarosan megszűnnek az anyagi gondjaik.

– Ha már biztosabb lábakon állunk, gondolhatunk majd a gyerekre is. Annyira szeretnék anya lenni! – álmodozott a fiatal lány.

De a vállalkozás megbukott. A pénz miatt egyre több vita robbant ki köztük, ami gyorsan szétzúzta a kapcsolatukat. Néhány hónappal később Tamás egy másik nőt hozott haza – és Nórát egyszerűen kirakta a lakásból.

Eleinte felmerült benne, hogy a rendőrséghez fordul, de aztán rájött, hogy férje ellen semmit sem tud tenni. Hiszen ő maga adta el a lakást… és adta át Tamásnak a pénzt.

Ahogy leszállt a vonatról, Nóra egyedül ballagott végig az üres peronon. Kora tavasz volt, a földeken még nem kezdődött el a munka.

A házikó három év alatt teljesen elvadult, bokrok nőttek köré, és siralmas állapotba került. „Nem baj, majd rendbe hozom… újra olyan lesz, mint régen” – próbálta magát bátorítani Nóra, bár szíve mélyén tudta, semmi nem lesz már olyan, mint régen.

A kulcsot könnyen megtalálta a tornác alatt, de a régi, megvetemedett faajtó nem nyílt ki. Próbálta betolni, meglökni, de túl nehéz volt egyedül.

Végül leült a lépcsőre, és sírni kezdett.

Hirtelen füstszagot érzett és neszeket hallott a szomszédos telkek egyikéről. Megkönnyebbülten, hogy nem teljesen egyedül van, Nóra átszaladt.

– Rózsa néni, otthon van? – kiáltott.

Egy szakadt ruhájú, de nem ellenséges külsejű idős férfi állt az udvaron, egy kis tűz fölött melegített vizet egy rozsdás bögrében. Nóra megtorpant, megijedt, de kíváncsisága erősebb volt a félelemnél.

– Maga kicsoda? És hol van Rózsa néni? – kérdezte hátralépve.

– Ne féljen tőlem, kérem. És ne hívja ki a rendőrséget. Nem csinálok semmi rosszat. Nem megyek be a házba, csak itt, az udvaron élek…

A férfi meglepően kellemes és udvarias hangon beszélt, szinte olyan volt, mint egy tanult ember.

– Hajléktalan? – kérdezte Nóra óvatosan.

– Igen… – válaszolta lehajtott fejjel. – Maga itt lakik a közelben? Ne aggódjon, nem fogok zavarni.

– Hogy hívják?

– Mihály.

– És a vezetékneve?

– Vezetéknév? – csodálkozott el a férfi. – Farkas.

Nóra figyelmesen végigmérte Mihály Farkast. Ruhája, bár kopott volt, mégis tiszta, és az idős ember maga is rendezett benyomást keltett.

– Nem tudom, kihez fordulhatnék… – sóhajtotta Nóra.

– Mi történt? – kérdezte együttérzéssel Mihály.

– Az ajtó beragadt. Nem tudom kinyitni.

– Ha nem bánja, megnézem – ajánlotta fel a hajléktalan férfi.

– Nagyon megköszönném! – mondta Nóra kétségbeesetten.

Amíg Mihály az ajtóval küzdött, Nóra leült a padra, és a férfit figyelte: „Ki vagyok én, hogy lenézzem vagy ítélkezzem felette? Hiszen én is hajléktalan vagyok most… ugyanabban a cipőben járunk.”

– Nórika, nézd csak! – szólt Mihály Farkas, miközben végre feltárult az ajtó. – Mondd csak, itt akarsz aludni ma éjjel?

– Hol máshol? – kérdezett vissza Nóra, inkább magának.

– Van itt fűtés?

– Talán egy sparhelt még van… – bizonytalanodott el Nóra, ráébredve, mennyire nem ért az ilyen dolgokhoz.

– Értem. És van fa?

– Azt sem tudom… – felelte Nóra csüggedten.

– Nem baj. Menj csak be, hozok én – mondta az öreg, és kisietett a portáról.

Nóra körülbelül egy órát töltött takarítással. A ház hideg volt, nyirkos és nyomasztó. Teljesen kétségbeesett, nem tudta, hogyan tudna itt élni. Hamarosan visszatért Mihály, kezében egy adag tűzifával.

Meglepő módon Nóra hirtelen boldognak érezte magát, hogy valaki mégis van a közelében.

A férfi kisöpörte a sparheltet, és begyújtott.

Egy óra múlva a kis házban már kellemes meleg volt.

– Kész is van! – jelentette ki. – A sparhelt ég, szépen adagolva kell a fát rakni, éjszakára meg elzárni. Ne aggódj, a meleg kitart reggelig.

– És maga hova megy? A szomszédhoz? – kérdezte Nóra.

– Igen. Ne nézz rám olyan szigorúan, csak egy ideig leszek még ott az udvaron. Nem akarok visszamenni a városba… nem akarom háborgatni a lelkemet, nem akarok visszanézni a múltba.

– Mihály bácsi, várjon csak! Most vacsorázunk, főzök egy teát, és csak utána megy, jó? – jelentette ki határozottan Nóra.

Az öreg nem ellenkezett. Csendben levette a kabátját, és leült a sparhelt mellé.

– Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek… – kezdte Nóra. – De nem úgy tűnik, mintha maga hajléktalan lenne. Miért él az utcán? Hol van a háza, a családja?

Mihály bácsi elcsendesedett egy pillanatra, majd halkan mesélni kezdett:

– Egész életemben az egyetemen tanítottam. A tudománynak éltem. Az évek csak teltek, az öregség pedig szinte észrevétlenül köszöntött be. Mire észbe kaptam, teljesen egyedül maradtam. Nem volt már senkim. És akkor megjelent az unokahúgom, Tímea.

Eleinte csak látogatgatott, kedvesen beszélt velem. Aztán egy nap azt mondta: "Segítek neked, de írasd át rám a lakást. Nem maradhatsz örökké abban a zajos lakótelepi lakásban. Veszek neked egy csodaszép kis házat a város szélén, kerttel, csenddel, madárcsicsergéssel!"

– El is hitte neki? – kérdezte halkan Nóra.

– Persze, hogy elhittem. Olyan szép reménnyel beszélt róla. Egész életemben egy kis nyugalomról álmodoztam. Aztán eladtuk a lakást, és ő azt mondta, menjünk be a bankba, ahol ő elintéz mindent. A bejáratnál azt mondta: „Mihály bácsi, add csak ide a pénzt a táskában. Menj be nyugodtan, én körülnézek. Hátha követnek minket. Óvatosnak kell lennünk.”

– És nem jött vissza… – suttogta Nóra.

– Nem. Beült egy ajtón, és eltűnt. Én ott vártam... egy órát… kettőt… hármat… Aztán bementem, és kiderült, hogy a másik oldalon van egy hátsó kijárat. Soha többé nem láttam őt.

– Még megpróbálta felkeresni?

– Másnap elmentem a címére. Egy ismeretlen nő nyitott ajtót, és azt mondta, Tímea már két éve nem lakik ott, eladta a lakást.

– Ez borzalmas… – suttogta Nóra könnyes szemmel.

– Azóta az utcán élek. Nem tudtam felfogni, hogy a saját családom ilyen aljasul elárulhatott.

Egy padon ültem órákig, vártam, hogy talán mégis visszajön. De nem jött. És már nem is fog.

– Azt hittem, velem történt meg a legrosszabb… – mondta Nóra halkan, és elmesélte a saját történetét is, őszintén, minden részletével.

– Nagy szerencsétlenség ez mindkettőnknek. De én már leéltem az életem. Te még előtted állsz minden. Elhagytad az egyetemet, hajléktalan lettél… de nem szabad kétségbeesni. Mindenre van megoldás. Fiatal vagy, és okos, az életed még csak most kezdődik – mondta Mihály bácsi gyengéden.

– Elég a szomorúságból, vacsorázzunk! – mosolygott Nóra, bár a szemei még mindig pirosak voltak a sírástól.

Figyelte, ahogy az idős férfi lelkesen falatozik a tésztából és virsliből álló vacsorából. Szíve összeszorult a látványtól. Látta rajta a hálát, a fájdalmat, a múlt árnyait.

„Milyen borzalmas lehet egyedül lenni az utcán, tudni, hogy senkinek sem hiányzol” – gondolta.

– Nórika, tudod, én még mindig ismerek pár embert az egyetemen. Talán tudnék segíteni, hogy visszakerülj. Szerintem megpályázhatnál egy ösztöndíjat – mondta váratlanul Mihály bácsi. – Persze, személyesen nem jelenhetek meg ott… de írhatok egy levelet az igazgatónak. Konstantin régi barátom. Biztosan segítene neked.

– Komolyan? Jaj, ez csodás lenne! – kiáltott fel Nóra, és megölelte az öreget.

– Köszönöm a vacsorát… és hogy meghallgattál. De most már mennem kell. Későre jár – mondta Mihály bácsi, és felállt.

– Várjon! Ne menjen! Hová menne ebben a hidegben? – súgta Nóra kétségbeesetten.

– Ne aggódj. A szomszéd udvaron van egy kis sufni, ott meghúzom magam. Holnap úgyis jövök vissza – mosolygott Mihály.

– Nem kell kint lennie az utcán. Három szobám van, válassza ki, amelyik tetszik! Őszintén szólva… félek egyedül. Félek ettől a sparheltől is. Nem tudom rendesen kezelni. Ugye nem hagy így itt?

– Nem. Nem hagylak egyedül – mondta komolyan Mihály bácsi.

Két év telt el…

Nóra sikeresen levizsgázott, és boldogan tért haza a nyári szünetre. Továbbra is a kis vidéki házban lakott. Az egyetemi kollégiumban volt ugyan a szobája, de hétvégente és a szünetekben mindig hazajött.

– Szia! – kiáltotta boldogan, és átölelte Mihály bácsit.

– Nórika! Drágám! Miért nem hívtál? Kimentem volna eléd az állomásra. Na, mesélj, hogy sikerült?

– Hát… szinte minden tantárgyból jeles! – büszkélkedett Nóra. – Hoztam egy szülinapi tortát is! Tölts teát, ünnepeljünk!

Nóra és Mihály bácsi leültek a sparhelt mellé, és teázás közben meséltek egymásnak.

– Ültettem szőlőt is – mesélte Mihály bácsi. – Szeretnék ide egy fedett teraszt, olyan barátságosat, hogy jó legyen kiülni.

– Csodás ötlet! Te vagy itt a házigazda, azt csinálsz, amit jónak látsz. Én jövök-megyek – nevetett Nóra.

Mihály bácsi teljesen megváltozott. Már nem volt egyedül. Volt háza, és volt „unokája”: Nórika. A lány újra rátalált az élet értelmére.

Mihály bácsi olyan közeli személlyé vált számára, mintha valóban a nagyapja lenne. És Nóra hálás volt a sorsnak, hogy az élet épp akkor sodorta mellé ezt az embert, amikor a legnagyobb szüksége volt valakire, aki megtartja őt.

 

2025. március 29. (szombat), 16:48