Az üzletember elvesztette minden reményét a diagnózisa után – de egy kórházi találkozás mindent megváltoztatott
Az üzletember elvesztette minden reményét a diagnózisa után – de egy kórházi találkozás mindent megváltoztatott
Egy megszállottan dolgozó üzletember élete teljesen összeomlik, amikor megtudja, hogy súlyos beteg. Minden reményét elveszíti, de egy váratlan találkozás egy kisfiúval megváltoztatja az életét. Különleges barátság szövődik köztük, amely megtanítja az üzletembernek, mi is az, ami igazán fontos. /A vég azonban szívszorító fordulatot tartogat\./
László, egy sikeres, 50 éves vállalkozó, szokás szerint papírokat lapozgatott az irodájában, miközben a partnereivel próbált megbeszéléseket egyeztetni.
Annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette, amikor segédje, Márk belépett a szobába. Márk egy ideig várt, majd végül megköszörülte a torkát.
Semmi reakció.
– Varga úr – szólította meg végül.
László tovább dolgozott.
– Varga úr! – ismételte meg Márk.
Semmi.
Végül László dühösen csapta az asztalra a kezét.
– Mi van?! – csattant fel.
Márk nyugodtan állt előtte.
– Azt kérte, hogy jelezzem, ha a volt felesége keresné.
László felsóhajtott, megnyomta a halántékát, és hátradőlt.
– Hányszor kell még elmondanom? Ne vedd fel neki a telefont! Mit akar már megint?
Márk előhúzott egy kis jegyzetfüzetet.
– Egy üzenetet hagyott. Figyelmeztetem, szóról szóra idézem, nem én mondtam.
Aztán olvasni kezdett:
– „Te beképzelt barom! Soha nem bocsátok meg neked azért a rengeteg elvesztegetett évért! Ha nem adod vissza a festményemet, ripityára töröm a kocsidat.”
László arca vörös lett.
– Két éve elváltunk! Hát nincs jobb dolga, mint engem zaklatni?!
Márk türelmesen várt további utasításra.
– Válaszoljak neki valamit?
László egy pillanatra elgondolkodott, majd egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
– Igen. Mondd meg neki, hogy kidobtam a kukába azt az ócska festményt.
Azzal felkapott egy tollat az asztalról, és dühösen a falhoz vágta.
Márk egy bólintással kisétált a szobából.
Néhány perccel később megcsörrent a telefon.
László morcosan nézte a kijelzőt.
– Igen? Ki keres? – szólt bele türelmetlenül.
– Varga László úr? – kérdezte egy komoly hang a vonal másik végén.
– Igen, én vagyok az. Mit akar?
– A kórházból hívjuk. Megérkeztek a vizsgálati eredményei. Az orvos szeretne beszélni önnel.
László felsóhajtott.
– Nem lehetne telefonon elmondani? Elfoglalt vagyok.
– Sajnálom, uram. Az orvos személyesen szeretné tájékoztatni önt.
László feszült lett.
– Rendben. Akkor bemegyek.
Másnap a kórházban ült az orvos irodájában. Feszengve dobolt ujjaival a karfán.
Az orvos belépett. Komoly arckifejezéssel ült le vele szembe.
László érezte, hogy valami nincs rendben.
Aztán az orvos kimondta azt a szót, amit senki sem akar hallani: rák.
– Azonnal meg kell kezdenünk a kezelést – mondta az orvos határozottan.
László döbbenten nézett rá.
– Ez valami vicc? Egy céget vezetek, nem feküdhetek hetekig a kórházban!
Az orvos rezzenéstelen arccal válaszolt:
László mély levegőt vett.
– Mik az esélyeim?
Az orvos szomorúan ingatta a fejét.
– Nem ígérhetek semmit. De ha most nem kezdjük el a kezelést, az állapota rohamosan romlani fog.
László felpattant.
– És dolgozhatok közben?
– Minden betegnél más a reakció. Behozhatja a laptopját, de fel kell készülnie arra, hogy a kezelések megviselik majd.
László ingerülten bólintott.
– Rendben. Akkor holnap jövök.
Másnap a kórház gyerekosztályán keresztül ment a szobájába, amikor egy kisfiú és egy ápolónő nevetésére lett figyelmes.
A kisfiú, Marci, egy labdát dobált a nővérnek. Aztán a labda László lábánál állt meg.
A kisfiú mosolyogva kiáltott oda neki:
– Elnézést, uram! Visszadobná nekem a labdát?
László felvette a labdát, ránézett Marcira, majd gondolkodás nélkül a folyosó túlsó végébe hajította.
A kisfiú tátott szájjal nézett utána.
– Ez csúnya volt, uram! – kiáltotta utána.
László csak vállat vont és továbbment.
Ahogy teltek a napok, László egyre fáradtabb lett a kezelésektől.
Egyik délután, amikor már teljesen kimerült, halk hang szólította meg.
Marci állt előtte, vigyorogva.
– Szia, mogorva bácsi!
László fáradtan nézett fel.
– Mit akarsz, kölyök?
– Játszani.
László felsóhajtott.
– Marci, nem vagyok játszós kedvemben.
Marci egy kis cukorkát vett elő a zsebéből, és átnyújtotta neki.
– Ezek segítenek a hányinger ellen. Nekem mindig beválnak.
László morcosan vette el, majd az asztalra tette.
– Te tényleg egy mogorva bácsi vagy! – nevetett Marci.
Aznap este, amikor László rosszul érezte magát, elővette a cukorkát.
Bevette. És meglepődve tapasztalta, hogy tényleg segített.
Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott...
Aznap este, amikor László a cukorkát a szájába vette, először érzett némi megkönnyebbülést a kezelések kezdete óta.
De nem csak fizikailag.
Valami más is megváltozott benne. Egy kisfiú, Marci, aki szinte semmit sem birtokolt az életben, kedves akart lenni hozzá.
És ő? Ő csak elutasította.
Másnap László elhatározta, hogy megkeresi Marcit.
Ahogy a gyerekosztály felé indult, meglátott egy nőt a folyosón, aki a falnak dőlve csendben sírt.
Odament hozzá.
– Jól van? – kérdezte halkan.
A nő gyorsan megtörölte a szemeit, és ránézett.
– Ön biztosan László… vagyis a "mogorva bácsi", ahogy Marci hívja.
László meglepődött.
– Honnan tudja?
A nő halványan elmosolyodott.
– Minden nap mesél rólad. Hogy "egy felnőtt bácsi, akinek sürgősen meg kell tanulnia nevetni".
László elgondolkodva bólintott.
– Ön Marci anyukája?
– Igen. Eszter vagyok.
László mély levegőt vett.
– Miért sír? Marci jól van?
Eszter arckifejezése egy pillanatra megmerevedett.
– Az orvosok szerint nincs sok ideje hátra.
László gyomra összeszorult.
– Mi? Hiszen úgy tűnik, mintha tele lenne élettel!
Eszter halkan sóhajtott.
– Mindig is ilyen volt. Nem akarja, hogy bárki sajnálja. Azt mondja, ő egy szuperhős.
László hátralépett, és hirtelen minden egészen más fényt kapott.
Az elkövetkező napokban Marci és László egy különös barátságot kötött.
Marci minden nap meglátogatta, hozott neki egy új cukorkát, és ragaszkodott ahhoz, hogy játszanak.
Néha csak a kórházi ablakból nézték együtt a naplementét.
Máskor a folyosón versenyeztek kölcsönzött kerekesszékekkel, amitől a nővérek egyszerre voltak dühösek és elérzékenyültek.
Egy nap Marci egy kis cetlit csúsztatott László kezébe.
"Ha szomorú vagy, nevess, és gondolj rám. A szuperhősök sosem félnek!"
László szíve összeszorult.
Aztán egy reggel…
Amikor László felkelt, azonnal Marcit kereste.
De az ágya üres volt.
Eszter ott állt a kórterem előtt, arcán könnyek csorogtak.
László egyetlen szót sem tudott mondani.
– Tegnap este elment… – suttogta Eszter. – De boldog volt. Azt mondta, hogy most már tényleg egy szuperhős.
László úgy érezte, mintha egy részt kiszakítottak volna a lelkéből.
De ahogy lenézett a kezében tartott kis cetlire, valami történt benne.
Egy terv kezdett formálódni a fejében.
Néhány héttel később, amikor az orvos közölte vele, hogy rákja eltűnt, egy pillanatig sem habozott.
Első dolga az volt, hogy felkeresse Esztert.
– Egy alapítványt fogok létrehozni Marci nevében.
Eszter szemei kikerekedtek.
– Mi?
– Olyan gyerekekért, mint Marci. Akik betegek, de nem adják fel. Akik igazi szuperhősök.
Eszter könnyek között ölelte meg.
– Köszönöm…
László a vállát rázta.
– Én köszönöm. Marci mentett meg engem.
Hónapokkal később...
László ott állt egy festmény előtt. Az a bizonyos festmény, amit a volt felesége annyira akart.
Felkapta, odavitte hozzá, és szó nélkül az ölébe tette.
A nő meglepetten nézett rá.
– Miért adod vissza?
László elmosolyodott.
– Mert most már tudom, mi az igazán fontos.
Azzal sarkon fordult, és elsétált.
A Marci Alapítvány azóta is működik. Segít a beteg gyerekeknek, hogy sose felejtsék el: ők igazi szuperhősök.
László minden egyes nap emlékeztette magát a kisfiú szavaira:
„Ha szomorú vagy, nevess, és gondolj rám.”
És ő így tett. Minden egyes nap.
2025. január 30. (csütörtök), 20:25
