A vőlegényem kislánya egy furcsa kötött sapkát viselt az esküvőnkön – és amikor levette, sírva fakadtam
A vőlegényem kislánya egy furcsa kötött sapkát viselt az esküvőnkön – és amikor levette, sírva fakadtam
Az esküvőm életem legboldogabb napja volt. /Minden tökéletesnek tűnt – a fogadalmak, a szeretteink jelenléte, a boldogság, amely mindannyiunkat körülölelt\./
Most is könnyek szöknek a szemembe, ha erre gondolok…
Egy kis előzmény: Tizenéves korom óta küzdök hajhullással. Ez az út hosszú és fájdalmas volt számomra – parókák, sapkák, kendők, minden, hogy elrejtsem azt, amit hibának láttam magamban.
Idővel azonban megtanultam elfogadni önmagam, és ebben hatalmas szerepe volt Bencének.
De ez a történet nem csak rólunk szól. Hanem Adélról is, Bence nyolcéves kislányáról. Az első találkozásunktól kezdve ragyogó fénysugár volt az életemben. Egy vicces, kedves, bölcs kislány, akinek hatalmas szíve van. Az édesanyja hároméves korában elhagyta, külföldre költözött, és megszakította a kapcsolatot velük.
Bence mindent megtett, hogy boldog és biztonságos életet teremtsen neki. Amikor eljegyeztük egymást, megígértem neki és magamnak is, hogy az esküvő után hivatalosan is örökbe fogadom Adélt. Azt akartam, hogy érezze, valóban a családunk része.
Elérkezett a nagy nap, és Adél tündérmesébe illő látványt nyújtott. Világos rózsaszín ruhácskájában forogva nézegette magát a tükörben, sugárzott az örömtől.
De volt valami furcsa. A csodás kis ruha tetején egy kötött, rózsaszín téli sapka díszelgett. Kissé ferde volt, nem illett az alkalomhoz.
Bence összevonta a szemöldökét, amikor meglátta:– „Kicsim, nem lenne kényelmesebb nélküle?”
Adél határozottan megrázta a fejét.– „Nem! Ez különleges.”A tekintete rám siklott, és volt benne valami, amit akkor még nem tudtam megfejteni. Mosolyogtam rá, nem akartam forszírozni a dolgot. Gyerekek… néha furcsa szokásaik vannak.
A ceremónia gyönyörű volt. Bence fogadalmai könnyeket csaltak a szemembe, és amikor én is elmondtam a sajátomat, úgy szorította meg a kezemet, mintha ezzel pecsételné meg az életre szóló ígéretünket.
Adél ott állt mellette, szélesen vigyorogva – mintha tudna valamit, amit mi nem.
A fogadás során boldog nevetés és zene töltötte be a termet. Éppen az első táncunkat jártuk Bencével, amikor észrevettem, hogy Adél egyedül áll a terem közepén. Kezében valamit szorongatott, gondosan becsomagolva, egy szalaggal átkötve.
A vendégek összesúgtak, figyelmük egyre inkább ráirányult.
Bence elkomorodott.– „Mit csinál már megint?”
– „Fogalmam sincs” – válaszoltam, de a szívem gyorsabban kezdett verni.
Adél mély levegőt vett, majd tisztán és bátran megszólalt:– „Anna, hoztam neked egy ajándékot.”
A terem elcsendesedett. Minden tekintet ránk szegeződött.
Megindultam felé. Olyan aprónak tűnt a rengeteg ember között, mégis határozottan állt ott, csillogó szemmel, tele érzelemmel.
Letérdeltem elé, és mosolyogva megkérdeztem:– „Mit hoztál nekem, édesem?”
Kinyújtotta a csomagot felém.– „Bonts ki, és meglátod.”
Lassan lefejtettem a szalagot, a csomagolópapír lehullott, és a lélegzetem elakadt.
A kezemben egy vastag, gyönyörű, hosszú hajfonat pihent. Dús, selymes, a derekamig érő tincsek.
– „Adél… ez mi?” – kérdeztem, hangom remegett.
A kislány a szemembe nézett, és halkan, de határozottan azt mondta:– „Ez a tiéd.”
A terem néma csendbe burkolózott. Mindenki visszatartott lélegzettel figyelte a jelenetet.
A tekintetem a kezemben tartott hajtincs és Adél között cikázott. Majd a válasz megérkezett.
Adél megragadta a sapkája szélét – és egyetlen mozdulattal lerántotta a fejéről.
Zihálás és elfojtott sikolyok hullámoztak végig a termen.
Adél mesébe illő hosszú haja eltűnt. Helyette egy bájos, rövid bob frizura keretezte az arcát. Gyönyörű volt, de én csak azt láttam, amit ez jelentett.
A kezem a szám elé kaptam, a könnyek azonnal kicsordultak.– „Adél… ezt miért tetted?”
A kislány elpirult, de határozottan mondta:– „Meglepetésnek szántam. Apa elvitt a fodrászhoz múlt héten, és azt mondták, elég hosszú volt, hogy parókát lehessen belőle készíteni.”
Bence közelebb lépett, a szeme megtelt könnyel.– „Minden az ő ötlete volt” – mondta elcsukló hangon. – „Egy hónapja jött oda hozzám, és azt mondta, hogy valami igazán nagy dolgot szeretne tenni Annáért. Nem akartam rábeszélni… de eltökélt volt.”
A csendben halk szipogásokat hallottam – nem csak én sírtam. A vendégek könnyes szemmel, meghatottan figyeltek.
Aztán a taps felcsattant. Először halkan, majd egyre erősebben, míg végül mindenki állva ünnepelte ezt a hihetetlen kislányt.
A pillanat örökre bevésődött a szívembe.
Magamhoz szorítottam Adélt, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon.– „Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam” – suttogtam. – „Annyira szeretlek, Adél. Hihetetlenül büszke vagyok rád.”
Ő is szorosan ölelt.– „Én is szeretlek, anya.”
Ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Az esküvő után pedig elhatároztuk, hogy nem állunk meg itt. Így született meg a „Szeretet Paróka Alapítvány”, amely másoknak is segít visszaszerezni az önbizalmukat.
Adél a szíve-lelke lett az egész projektnek. Egy nap, egy eseményen odasúgta nekem:– „Ugye megmondtam, anya? A szeretet mindent jobbá tesz.”
És tudtam, hogy igaza van. ❤️
2025. január 31. (péntek), 07:27
