Azt hittem, paranoiás vagyok – aztán megláttam a kezét a poharam felett
A PEZSGŐ ÍZE.
Anna sosem szerette a pezsgőt.
Mindig túl harsánynak találta, mintha ünneplésre kényszerítené az embert akkor is, amikor belül még nem áll készen rá. Most mégis ott volt a kezében, hidegen, apró buborékokkal, amelyek folyamatosan a felszínre törtek, mintha sürgetnék: most kell boldognak lenned.
/A Szentendre melletti régi vendégház kertje tele volt emberekkel\./
Anna menyasszony volt. Most már feleség.
Ez a gondolat még mindig idegenül csengett benne.
A tekintete ösztönösen Erzsébetet kereste.
Az anyósát.
Erzsébet nem tartozott azok közé az emberek közé, akik hangosan uralják a teret. Nem emelte fel a hangját, nem gesztikulált sokat. A jelenléte mégis olyan volt, mint egy állandó nyomás a mellkason: láthatatlan, de elkerülhetetlen.
Anna hónapok óta érezte, hogy figyelik.
Nem konkrétan, nem feltűnően — inkább úgy, ahogy egy sakkozó nézi a táblát. Előre.
Most is így volt.
Erzsébet az asztalnál állt. Anna látta, ahogy a keze megáll az ő pohara felett. Egy pillanatra. Kettőre. Háromra.
A mozdulat apró volt. Gyakorlott.
Anna teste előbb reagált, mint az esze. A gyomra összerándult, a tarkóján végigfutott a hideg.
Nem. Ezt nem képzelem.
A kis fehér darab eltűnt a pezsgőben. A buborékok szétszedték, mintha sosem lett volna ott.
Erzsébet körbenézett. Nem vette észre Annát.
A mosoly, ami átfutott az arcán, nem volt diadalittas. Inkább megnyugvó. Olyan ember mosolya, aki szerint a dolgok végre a helyükre kerülnek.
Anna szíve vadul vert.
Nem volt ideje gondolkodni. Nem volt ideje mérlegelni, mi lenne a helyes, mi a törvényes, mi a biztonságos.
Csak azt tudta, hogy nem ihat abból a pohárból.
Amikor Erzsébet elfordult, Anna odalépett.
A világ nem állt meg.
Erzsébet visszatért. Felvette a poharat.
— A családra — mondta.
Anna megemelte a sajátját.
— A családra.
A szemük találkozott. Erzsébet ivott.
Anna úgy érezte, mintha valami visszavonhatatlan dolog indult volna el.
Az első jelek alig voltak észrevehetők.
Erzsébet először csak csendesebb lett. Aztán a szeme elvesztette azt az éles fókuszt, amit Anna mindig is gyűlölt benne. A kezét az asztalra tette, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben.
— Jól van, Erzsi? — kérdezte valaki.
Nem válaszolt.
A teste lassan, méltóság nélkül megroggyant. A szék felborult, tompa zajjal csapódott a földhöz.
A sikolyok hirtelen jöttek. Márk azonnal ott termett, letérdelt mellé, az arcán pánik.
— Hívjatok mentőt!
Anna mozdulatlanul állt. A pohár még mindig a kezében volt. Hideg. Nehéz.
Nem érzett elégtételt. Nem érzett győzelmet.
Csak egy mély, szorító félelmet attól, hogy most már nincs visszaút.
A kórházban minden túl világos volt.
A folyosókon visszhangzottak a léptek, a fertőtlenítő szaga beette magát Anna ruhájába, bőrébe, gondolataiba.
— Magához tért — mondta az orvos. — Zavart, de stabil. Valószínűleg hirtelen vérnyomásesés.
— Allergia? — kérdezte Márk rekedt hangon.
— Lehetséges.
Anna keze ökölbe szorult.
Másnap reggel Erzsébet már ült az ágyban. Halvány volt, de a tekintete… a tekintete tiszta.
— Drága Annám — mondta túl kedvesen. — Micsoda este volt.
— Örülök, hogy jobban van — felelte Anna.
Márk kiment telefonálni.
Amikor az ajtó becsukódott, a levegő megváltozott.
— Felcserélted a poharakat — mondta Erzsébet.
Anna nem válaszolt.
— Láttam a rúzsnyomot — folytatta halkan. — Nem az enyém volt.
— Mit tett a pezsgőmbe? — kérdezte Anna.
Erzsébet elmosolyodott.
— Nem mérget. Csak annyit, hogy kétségbe vonható legyen az állapotod. Egy kis zavar. Egy kis szégyen.
— Tönkre akart tenni.
— Meg akartalak védeni — javította ki Erzsébet.
Anna közelebb lépett.
— Maga nem védi. Maga birtokolja.
Erzsébet tekintete egy pillanatra megremegett.
— Te nem ide tartozol — mondta végül. — Nincs múltad. Nincs családod.
— Akkor miért fél tőlem ennyire? — kérdezte Anna halkan.
Erzsébet nem válaszolt.
Hetekkel később kezdődtek a gondok.
Névtelen bejelentések Márk munkahelyén. Vizsgálatok. Gyanú.
— Valaki el akar minket pusztítani — mondta Márk egy éjszaka, kimerülten.
Anna nem mondta ki a nevet.
Kutatni kezdett. Régi iratok. Alapítványok. Átutalások.
És egy név, újra és újra:
Mária.
A padláson egy régi ládában fényképek lapultak. Egy fiatal nő. Sötét haj. Ugyanaz a tekintet, mint Annáé.
— Ő volt az anyád — mondta Erzsébet másnap. — A bejárónőm. A férjem szeretője.
Anna szédült.
— Akkor Márk…
— A féltestvéred.
A világ szétesett.
Az igazság után nem maradt harag. Csak üresség.
Egy évvel később Anna és Márk már nem éltek ott. Egy kisebb házban, távol.
Az évfordulón Márk töltött bort.
— Azokra, akiket választunk — mondta.
Anna ivott.
A bor íze nem volt keserű.
Hanem szabad.
EPILÓGUS – AMI MARAD.
Anna évekkel később is emlékezett arra, milyen hangja van a csendnek.
Nem az ürességre gondolt, nem arra a némaságra, ami egy elhagyott szobában marad. Hanem arra a fajta csendre, amely akkor telepszik az emberre, amikor már minden kérdés elhangzott, minden válasz kimondatott, és mégis marad valami, amit nem lehet szavakba önteni.
Az új ház a folyótól nem messze állt. Reggelenként Anna gyakran kiült a teraszra egy csésze kávéval, és figyelte, ahogy a pára lassan felszáll a vízről. Márk ilyenkor még aludt. Az éjszakák továbbra is nehezek voltak számára; a múlt nem engedte el könnyen.
Nem beszéltek gyakran Erzsébetről.
Nem volt kimondott tilalom, inkább hallgatólagos megegyezés. Mint amikor két ember pontosan tudja, hogy van egy seb, amit nem szabad újra megpiszkálni, mert nem gyógyul, csak mélyebb lesz.
Márk egyszer, egy esős délutánon, mégis megszólalt.
— Néha azon gondolkodom — mondta, miközben az ablakot nézte —, hogy vajon ő is így tanulta-e. Hogy valaki egyszer megtanította neki, hogy a szeretet egyenlő az irányítással.
Anna nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy Márk nem felmentést keres. Csak értelmet.
— Szerintem igen — mondta végül. — Senki nem lesz ilyen magától.
Márk bólintott. Nem volt benne megkönnyebbülés. Csak elfogadás.
Anna számára az igazi változás lassabban jött. Sokáig élt benne a kérdés: mi lett volna, ha. Ha nem figyel. Ha nem cserél. Ha nem áll ellen.
Egy ideig bűntudata volt. Nem jogi értelemben — erkölcsiben. A határ vékony volt. Ő átlépte.
Aztán rájött valamire, ami egyszerre volt félelmetes és felszabadító: nem ő kezdte.
Nem ő tette meg az első lépést. Ő csak nem hagyta magát.
Ez a felismerés nem tett belőle hőst. Nem is akarta annak érezni magát. Csak egy nőt, aki túlélte azt, amit sokan sosem ismernek fel időben: a csendes, mosolygó manipulációt.
Egy évfordulón ismét pezsgőt bontottak.
Anna egy pillanatra habozott, mielőtt a pohárért nyúlt volna. A buborékok ugyanúgy felszálltak, mint akkor, régen. De most nem sürgették. Nem kényszerítettek semmire.
Márk ránézett.
— Biztos?
Anna bólintott.
— Most már igen.
Összekoccintották a poharakat.
Nem mondtak nagy szavakat. Nem tettek esküt. Nem ígértek örökkévalóságot.
Csak ittak.
Nem a múltra. Nem a sebekre.
Hanem arra az életre, amit nem kaptak, hanem választottak.
És ezúttal a pezsgő íze nem az ünneplésé volt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 20. (szombat), 12:37
