Bácsikám, ma van anya születésnapja… Virágot szeretnék vinni neki. De nincs elég pénzem…” És amikor később a temetőbe ment, ugyanazt a csokrot találta a sírnál, amit meg akart venni… ?
– Bácsi, ma anyának születésnapja van… Szeretnék virágot venni neki, de nincs elég pénzem…
Mikor Balázs még csak négyéves volt, az egész világa összeomlott. Az édesanyja eltűnt az életéből. Ott állt a szoba sarkában, dermedten és értetlenül: mi történik körülötte? Miért van tele a ház idegen emberekkel? Kik ezek? Miért beszélnek suttogva, miért kerülik a tekintetét?
/A kisfiú nem értette, miért nem mosolyog senki\./
Az apja egész nap csak ült valahol a háttérben. Nem jött oda, nem ölelte meg, nem szólt egy szót sem. Mintha idegen lett volna. Balázs odasétált a koporsóhoz, sokáig nézte az édesanyját. Már nem volt ugyanaz. Nem volt benne melegség, mosoly, altatódal. Csak sápadt, hideg, mozdulatlan. Balázs megrémült. Többé nem merte megközelíteni.
Anyukája nélkül minden megváltozott. Szürkévé vált. Üressé. Két év múlva az apja újranősült. A nő – akit Juditnak hívtak – nem tartozott az ő világába. Inkább mindig úgy viselkedett, mintha zavarná a kisfiú jelenléte. Mindenbe belekötött, minden apróságért zsörtölődött, és ha lehetett, mindig talált okot arra, hogy bosszankodjon. Az apja pedig hallgatott. Nem állt ki mellette, nem szólt közbe.
Balázs nap mint nap érezte azt a fájdalmat, amit belül hordott.
Azon a napon, amikor a történetünk kezdődik, éppen az anyukája születésnapja volt. Balázs reggel azzal a gondolattal ébredt: ma el kell mennie hozzá. A temetőbe. És vinni kell virágot. Fehér kálát – azt szerette a legjobban. Emlékezett, hogy a régi fényképeken mindig az volt az anyukája kezében. Mintha azok a virágok világítottak volna mellette.
De honnan szerezzen pénzt?
Úgy döntött, megpróbál pénzt kérni az apjától.
– Apa, adnál egy kis pénzt? Nagyon fontos lenne…
Mielőtt bármit mondhatott volna, Judit már ott termett a konyhából:
– Ez meg mi?! Már megint kéregetni akarsz az apádtól?! Tudod te, mennyi munkába kerül egy fizetés?
Az apja próbált valamit mondani:
– Judit, várj egy kicsit. Még csak nem is hallottuk, mire kell neki. Fiam, mondd csak, mire kéne a pénz?
– Virágot szeretnék venni anyának. Fehér kálát. Ma van a születésnapja…
Judit felhorkant, karba tett kézzel állt meg előtte:
– Na ne mondd! Virágot?! Pénzt kérsz hozzá?! Talán még étterembe is el kéne vinned? Fogj valamit a kertből, abból is csinálhatsz csokrot!
– De ott nincs fehér kála – felelte halkan, de határozottan Balázs. – Csak a boltban árulnak.
Az apja némán nézte a fiát, majd lassan Judit felé fordult:
– Készíts inkább ebédet, éhes vagyok.
A nő dühösen morrant valamit, majd visszavonult a konyhába.
Csendesen visszavonult a szobájába, elővette a régi, repedezett perselyét. Számolni kezdte a benne lévő aprópénzt. Kevés volt. De talán elég?
Nem akart több időt veszíteni. Futva indult el otthonról, egyenesen a virágbolt felé. Már messziről meglátta a hófehér kálákat a kirakatban. Olyan szépek voltak, szinte mesébe illők. Megállt, nagyot sóhajtott.
Aztán belépett.
– Mit szeretnél? – kérdezte barátságtalanul az eladónő, végigmérve a kisfiút. – Eltévesztetted a helyet. Itt nincsenek játékok, édességek. Csak virág van.
– Én nem játszani jöttem… tényleg vásárolni szeretnék. Fehér kálát. Mennyibe kerül egy csokor?
Az eladónő megmondta az árat. Balázs elővette az összes apróját a zsebéből, de csak a felére volt elég.
– Kérem… – könyörgött halkan. – Dolgozhatok érte! Eljöhetek mindennap, segítek: takarítok, letörlöm a polcokat, felmosok… csak most adja oda a csokrot. Ígérem, meghálálom…
– Normális vagy te egyáltalán?! – horkant fel a nő ingerülten. – Azt hiszed, én milliomos vagyok, hogy csak úgy osztogassam a virágokat? Menj innen, különben kihívom a rendőrséget! Itt nem tűrünk koldulást!
De Balázs nem adta fel. Tudta, hogy ezek a virágok csak ma számítanak. Újra megszólalt:
– Esküszöm, visszafizetem! Akárhány napig kell dolgoznom, megteszem! Kérem, értse meg…
– Jaj, micsoda kis színész! – kiáltotta a nő olyan hangosan, hogy már a járókelők is odanéztek.
Ekkor a bolt felé közeledett egy férfi. Véletlenül lett szemtanúja a jelenetnek. Belépett épp abban a pillanatban, mikor az eladó kiabált a kisfiúval. A látvány annyira felkavarta, hogy nem tudta szó nélkül hagyni.
– Miért kiabál így? – kérdezte szigorúan. – Úgy bánik vele, mintha tolvaj lenne. Pedig ő csak egy kisfiú.
– Maga meg kicsoda?! – rivallt vissza az eladó. – Ha nem tudja, mi történik, ne avatkozzon bele! Majdnem ellopta a csokrot!
– Na persze, „majdnem ellopta” – emelte fel a hangját a férfi. – Maga úgy esett neki, mint valami vadász a zsákmánynak! Segítséget kér, maga meg fenyegetőzik? Elveszítette a józan eszét?
Ezután a kisfiú felé fordult, aki még mindig a sarokban állt, könnyeit törölgetve.
– Szervusz, barátom. Engem András bácsinak hívnak. Elmesélnéd, miért vagy ilyen szomorú? Szerettél volna virágot venni, de nem volt elég pénzed?
Balázs hüppögve bólintott, majd halkan, remegő hangon elmondta:
– Fehér kálát szerettem volna… Anyának… Ő nagyon szerette… De három éve meghalt… Ma van a születésnapja… El akartam menni a temetőbe, virágot vinni neki…
András szíve összeszorult. A kisfiú története mélyen megérintette.
– Tudod mit? Anyukád biztosan nagyon büszke lenne rád. Kevés felnőtt is visz virágot ilyenkor.
Ezután az eladóhoz fordult:
– Mutassa, melyik csokrot választotta. Kettőt kérek – egyet a fiúnak, egyet magamnak.
Balázs megmutatta a hófehér kálákat, amelyek úgy világítottak, mint a porcelán. András egy pillanatra elhallgatott. Ezek voltak azok a virágok, amiket ő is meg akart venni. De nem szólt semmit, csak magában gondolta: „Ez nem lehet véletlen…”
„Ez nem lehet véletlen…” – gondolta András, miközben a porcelánfényű kálákat nézte.
A virágbolt hirtelen szinte elcsendesedett. Balázs még mindig szorította zsebében az aprópénzt, mintha attól félne, hogy elillan az álma. András végül megszólalt:
– Tudod mit, kisöreg? Én is ezekre a kálákra néztem… De most úgy érzem, ezek inkább hozzád tartoznak. Hadd vegyem meg neked őket.
Balázs szeme tágra nyílt.
– De… én vissza fogom fizetni! Megígérem! – sietett hozzátenni.
– Nem ezért csinálom. – András elmosolyodott. – Ma van egy különleges nap, igaz?
– Igen. Anyukám születésnapja. Ő… már nincs velünk. – A fiú szeme megtelt könnyel.
András biccentett. Nem kérdezett többet. Olyan csend volt körülöttük, amiben csak a múlt szól. Vagy talán a jövő.
A boltban dolgozó nő – az iménti mogorva hangú eladónő – csendben figyelte őket. Mintha az András szavaiban valami megingatta volna a saját zártságát is.
– Várjanak csak… – mondta, és eltűnt a pult mögötti ajtón. Mikor visszatért, egy kicsivel nagyobb csokorral tért vissza. – Ez ajándék tőlem. Azt hiszem… valamikor én is voltam kislány. És hiányzott valaki, aki megértette volna.
Balázs nem hitt a fülének. Az iménti szigorú asszony most egészen másnak tűnt. Halkan, de őszintén mondta:
– Köszönöm… nagyon szépen köszönöm.
András megvette a csokrot. Egy kis kártyát is kért hozzá, amire Balázs remegő kézzel írta:„Boldog születésnapot, Anyu! Szeretlek. Balázs.”
Mikor kiléptek az üzletből, András zsebre dugott kézzel megkérdezte:
– Hogy jutnál el a temetőbe?
– Busszal megyek. Mindig oda szoktam ülni a hátsó sarokba. Onnan nem hallatszik, ha sírok. – Balázs próbált tréfásnak tűnni, de hangja megremegett.
– Na, ezt most felejtsd el. – András rákacsintott. – Elviszlek kocsival. Amúgy is arrafelé van dolgom.
**
A sírhoz érve Balázs térdre ereszkedett. A virágokat gyengéden helyezte le, mintha attól félne, egyetlen rossz mozdulattal megzavarhatná a csendet, ami anyukája körül él. A kálák szinte világítottak a szürke kő előtt. A fiú sokáig nem szólt, csak bámulta a nevet: Szabó Katalin (1986–2020).
András pár lépésre állt meg. Tiszteletből. Egy apa, aki nem tudott elbúcsúzni. Egy fiú, aki túl fiatal volt hozzá. És a sors, amely most mindkettejüket ugyanoda sodorta.
Balázs végül odafordult:
– Elmondhatok valamit? Olyasmit, amit még soha senkinek?
András leült melléje a hideg padkára.
– Tudom, hogy anya figyel engem. Akkor is, ha senki más nem hisz benne. Egyszer… azt álmodtam, hogy megkérdezte, fáj-e még a szívem. Azt feleltem neki, hogy már csak néha. És erre ő azt mondta: „Ha fáj, az azt jelenti, még mindig szeretsz.” – Balázs elmosolyodott. – Ez volt a legszebb álmom.
András hosszan nézte a fiút. Valami megmozdult benne. Valami, amit évek óta elfojtott: emlék, szeretet, talán egy régi nevetés.
– Tudod, mi a furcsa, Balázs? – kérdezte. – Én is egy nőhöz jöttem ma. Irma volt a neve. Régen… nagyon szerettük egymást. De elvesztettem. Nem csak őt. Azt a részemet is, aki képes volt hinni a boldogságban.
– És… mit szeretnél most? – nézett rá Balázs, komolyan, korát meghazudtolóan.
András lehajtotta fejét.
– Talán csak… újrakezdeni. Ha még lehet.
**
Ahogy visszafelé haladtak a kocsiban, Balázs elaludt. Kezében még mindig szorította a kártyát, amit anyukájának írt. András a visszapillantóban nézte a fiút. Sosem gondolta volna, hogy egy kisgyerek mutatja meg neki az utat vissza az életbe.
„Nem véletlen – gondolta újra. – Ez biztosan nem véletlen…”
Ahogy visszafelé haladtak a kocsiban, Balázs elaludt. Kezében még mindig szorította a kártyát, amit anyukájának írt. András a visszapillantóban nézte a fiút. Sosem gondolta volna, hogy egy kisgyerek mutatja meg neki az utat vissza az életbe.
„Nem véletlen – gondolta újra. – Ez biztosan nem véletlen…”
A temetőnél megálltak. A nap már magasra hágott az égen, de a fák lombjai között még mindig hűvös árnyék rejtőzött. Balázs lassan ébredt, kipirult arccal, még félig az álomban.
– Itt vagyunk? – kérdezte álmosan.
– Igen – felelte András, és kiszállt. – Segítek.
A fiú kézen fogva sétált az ösvényen. A hófehér kálák gyönyörűen ringtak a szélben, mintha maguk is éreznék, milyen fontos útra indultak. A sírhoz érve Balázs lehajolt, letette a virágokat, és mellé tette a kicsi, rajzos lapot.
– Boldog születésnapot, mama… – suttogta.
András pár lépéssel mögötte állt. Nem akarta megzavarni. Csak figyelte a jelenetet. A kisfiú letérdelt, és egy pillanatra lehajtotta a fejét. Úgy tűnt, beszél valamihez, amit csak ő hall.
András ekkor elővette a saját kis csokor káláját. Óvatosan letette a másik oldalra. Balázs ránézett, nem kérdezett semmit. Csak biccentett.
– Az én édesanyám is szerette ezeket a virágokat – mondta András halkan. – De én sosem hoztam neki. Mert azt hittem, már nem számít. Most jöttem rá, hogy mindig számít.
– Minden virág, amit hozunk, olyan, mint egy ölelés – suttogta Balázs.
A férfi ekkor mély levegőt vett.
– Balázs… szeretnélek megkérdezni valamit. Tudod, nekem nincsenek gyerekeim. Soha nem is volt. De… ha szeretnéd, szívesen látnálak nálam. Néha. Nem mindig, csak… néha. Eljöhetnél, beszélgethetnénk, sütnénk palacsintát, vagy amit szeretsz.
A fiú meglepődött. A szeme hatalmasra kerekedett.
– Tényleg?
– Tényleg.
– De a bácsik nem szoktak csak úgy… kedvesek lenni.
András lehajolt, szemmagasságba.
– Én nem "csak úgy" vagyok kedves. Hanem azért, mert te ma megtanítottál valamit. Hogy a szeretet sosem vész el. Csak várja, hogy valaki újra kimondja.
Balázs bólintott. Aztán hirtelen megölelte Andrást.
– Akkor én leszek a bácsi barátja.
Andrásnak a torkában gombóc keletkezett.
– Én pedig leszek a tiéd.
A temetőben csend volt. Csak a szél játszott a levelekkel, és néhány madár trillázott a távolban. De valami megváltozott. Mintha a föld is megérezte volna a két lélek új egymásra találását.
Mire visszaértek a kocsihoz, már tudták: ez nem csak egy nap volt a sok közül. Ez volt a nap, amikor egy fiú újra megtalálta az anyját – a szívében. És egy férfi újra megtalálta önmagát – egy kisfiúban.
2025. május 27. (kedd), 13:57
