Fiam, egyszer még te is itt végzed…
Fiam, egyszer még te is itt végzed…” – Egy anya utolsó szavai, amelyek örökre megváltoztatták a fiát.
.
Néha elfelejtjük, hogy minden döntésünk egyszer visszatér hozzánk – jó vagy rossz formában. /Ez a történet egy férfiról szól, aki úgy hitte, jót tesz, amikor édesanyját egy idősek otthonába vitte\./
Amikor az édesapja meghalt, Gergely úgy érezte, összeomlik körülötte a világ.
– Anya… nem tudom, hogy fogom ezt egyedül csinálni – mondta, miközben megpróbálta tartani magát a temetés után.
Kollár Gergely, 38 éves marketingvezető volt Budapesten. Egyedülálló apa, két kamasz fiúval, túlórák, stressz, fizetetlen túlórák. És most itt volt a gyász is. A legrosszabbkor. Édesanyja, özvegy Kollár Julianna, akkor már 76 éves volt, gyenge szívvel és kezdődő demenciával.
Gergely sokáig gondolkodott. A nővére Németországban élt, nem jöhetett haza. Végül nehéz szívvel döntött:
– Anyának jobb lesz egy biztonságos helyen… ahol figyelnek rá… – győzködte magát.
Így került Julianna a SzentAtya Fénye Idősek Otthonába, a város peremén.
Az első hetekben Gergely gyakran látogatta. Virágot vitt, sütit, néha a fiúkat is.
Julianna nem panaszkodott. Mindig mosolygott, amikor a fia jött.
– Örülök, hogy látlak, kisfiam – mondta halkan, és megszorította Gergely kezét.
De a szeme már nem mosolygott.
Egyik reggel Gergely egy ismeretlen számról kapott hívást. A kijelzőn csak annyi állt: SzentAtya Fénye Idősek Otthona.
– Jó napot, Gergely úr. Nagyon sajnálom, hogy ilyesmivel kell zavarnom… Édesanyja állapota hirtelen megromlott. Az orvos szerint… már nem sok van hátra.
Mintha jeges vízzel öntötték volna le. Nem volt több kérdés. Kocsiba ült, és 40 percen belül már az otthon kapujánál állt.
Amikor belépett, az ápolók suttogva intettek felé. Az orvos egy idősebb, szemüveges nő volt – Dr. Szentirmay.
– Kollár úr, édesanyja tudatánál van, de gyenge. Még beszélni tud. Most van itt az ideje… ha valamit szeretne elmondani neki – mondta, és félreállt.
Gergely belépett a halvány fényű szobába. Az ablak nyitva volt, de a ventilátor zúgott. Az ágyban ott feküdt Julianna, sápadtan, alig mozdulva.
– Anya… itt vagyok – suttogta Gergely, és letérdelt az ágy mellé.
A nő lassan felé fordult.
– Gergely… te vagy az? – kérdezte, alig hallhatóan.
– Igen, mama, én vagyok. Itt vagyok, ne aggódj. Van… van valami, amit szeretnél? Amit megtehetek érted?
A nő szeme megtelt könnyel. A hangja reszketett.
– Csak… csak néhány apróság. Ha lehetne.
– Mondd csak. Bármit.
– Új… új ventilátorokat. A régiek már alig mennek. Néha olyan meleg van itt, hogy alig kapok levegőt.
Gergely megdöbbent. Nem tudta, mit mondjon.
– Anya… miért nem szóltál?
– És… és a hűtő… – folytatta az anya, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Az a régi… elromlott. Gyakran volt romlott az étel. Néha éhesen feküdtem le.
Gergely arcát elöntötte a szégyen. A torkában gombóc nőtt.
– Istenem… miért nem mondtad el korábban?
Az anya tekintete lassan az övébe fúródott. Még volt benne valami – fájdalom, de szeretet is.
– Nem akartalak terhelni. Tudom, hogy sok a dolgod. És… azt is tudom, hogy jót akartál.
Egy pillanatra csend lett. Csak a ventilátor halk zúgása hallatszott.
Aztán Julianna halkan, alig hallhatóan hozzátette:
– De egyszer… egyszer majd te is öreg leszel, Gergely.
Gergely csak bámult maga elé. Mintha egy kalapáccsal vágták volna mellkason.
Nem tudta, mit feleljen.
Nem is kellett.
Julianna már lehunyta a szemét.
Gergely ott ült még hosszú percekig az ágy mellett. Az anyja már nem beszélt. Csak a kezét szorította gyengén, ritmus nélkül, mint aki kapaszkodik az utolsó percekbe.
– Ne menj még… kérlek… – suttogta Gergely, de már tudta, elkésett.
Az orvos később lépett be. Csendesen bólintott, egy halk „sajnálom” kíséretében.
Nem volt hiszti. Nem volt drámai zokogás. Csak egy mélységes, fojtott bűntudat, ami Gergelyt belülről rágta szét.
A temetésre kevesen jöttek el. Julianna barátai közül már sokan nem éltek. A nővére hazautazott pár napra, és igyekezett Gergelyt vigasztalni:
– Nem tetted rosszul, Gergő. Gondoskodtál róla, ahogy tudtál.
De Gergely nem válaszolt. Csak bólintott, mint akinek a szavai elakadnak valahol a gyomra és a torka között.
Minden megváltozott.
Nem tudott aludni.
Pár hét múlva Gergely visszatért a SzentAtya Fénye Idősek Otthonába.
Az igazgatónő, egy kedves arcú, középkorú asszony, Kiss Etelka, meglepetten fogadta.
– Gergely úr? Segíthetek?
– Csak… szeretném megnézni anya szobáját még egyszer. És… volna néhány kérdésem is.
Etelka bólintott.
– Jöjjön velem.
A szoba üres volt. Az ágy bevetve, az ablak nyitva. Mintha Julianna soha nem is létezett volna.
Gergely körbenézett. Megállt a hűtő előtt. A szigetelés penészes volt. A ventilátor nyikorgott.
– Ez volt itt, amíg…?
– Igen. Nem volt pénz cserére. Tudja, az állami támogatás… nem elég mindenre – mondta Etelka halkan.
Gergely némán bólintott. Aztán elővett egy papírt a zsebéből.
– Szeretnék adományozni. Új hűtőt, új ventilátorokat, pár új ágyat. Az egész szintre. A nevét ne tüntessék fel sehol. Csak… csak legyen jobb azoknak, akik itt élnek.
Etelka szeme elkerekedett.
– Ez… óriási segítség lenne! Hálásan köszönjük!
– Ne nekem köszönje.
Az adományozás után Gergely még mindig nem tudott megnyugodni. Egyszerűen nem tudta feldolgozni az utolsó mondatokat, amiket az anyja mondott:
„Egyszer majd te is öreg leszel. És lehet, hogy a gyerekeid ugyanígy döntenek. Akkor majd emlékezni fogsz erre. Amit adsz, azt visszakapod.”
Ez a mondat nem hagyta nyugodni. Minden döntésénél, minden egyes nap, újra és újra felcsendült benne.
Egy este a kisebbik fia, Ábel, odament hozzá:
– Apa… beszélhetnénk egy kicsit?
– Persze, fiam. Minden rendben?
– Csak… gondolkodtam. Mama temetésén te nagyon más voltál. Most is az vagy. Minden rendben veled?
Gergely mély levegőt vett.
– Őszintén? Nem. Sokat hibáztam. És most tanulom, hogyan javítsak rajta.
– De hát mit hibáztál?
– Hagytam, hogy az idő elvigye azokat a pillanatokat, amikor törődhettem volna valakivel, aki mindent adott nekem.
Ábel hallgatott egy ideig.
– De most törődsz velünk. Azt szerintem jól csinálod.
– Köszönöm, fiam – mondta Gergely, és a szemében könny csillant.
A történet itt nem ért véget. Gergely egy döntést hozott, amely örökre megváltoztatta a saját életét – és talán másokét is.
.
Miután Gergely adományokat küldött a SzentAtya Fénye Idősek Otthonába, valami elindult benne. De nem állt meg ennyinél.
Másnap reggel bement a munkahelyére, és beszélgetést kezdeményezett a HR-essel.
– Szeretnék egy programot indítani. Idősek látogatása. Önkéntes alapon. Havonta egyszer – kezdte komolyan.
A nő pislogott.
– Bocsánat? Önkéntes látogatás… idősekhez?
– Igen. Elhagyott emberekhez. Olyanokhoz, mint… az anyám. Azt hiszem, ez nekünk is jót tenne. És a cégnek is.
Pár hét alatt a program elindult. Egyre többen csatlakoztak. A SzentAtya Fénye lett az első helyszín. Majd más otthonok is jelezték, hogy fogadnák őket.
Egyik ilyen alkalommal egy törékeny, ősz hajú néni – Mária néni – megszorította Gergely kezét:
– Maga valami különös embertípus, fiam. Olyan, akiből egyre kevesebb van. Talán Isten küldte.
– Nem… – mondta halkan Gergely. – Az anyám küldött.
Otthon is sok minden megváltozott. Gergely gyakrabban beszélgetett a fiaival, főzött, mesélt, sőt: megkérte őket, írják le, mit szeretnének tőle, még ha apróság is.
Egyik este Ábel megkérdezte:
– Apa, szerinted… mama most büszke lenne rád?
Gergely szemei megteltek könnyel.
– Nem tudom, fiam. De azért dolgozom, hogy egyszer azt mondhassa: „Igen, Gergely. Büszke vagyok rád.”
Évekkel később egy levél érkezett Gergely nevére.
„Tisztelt Kollár úr!
A SzentAtya Fénye Idősek Otthonának új szárnyát – melynek felszerelését Ön és cége támogatta – mostantól hivatalosan is
Kollár Julianna Emlékszárny
néven működtetjük.
Az ön édesanyja emlékét így őrizzük tovább, szeretettel és tisztelettel.
Az intézmény dolgozói és lakói nevében:Kiss Etelka, igazgató”
Gergely a levelet a zsebébe tette, kilépett a kertbe, és az égre nézett. A szél lágyan fújt, mint azon a napon, amikor utoljára látta édesanyját.
– Megpróbáltam jóvátenni, amit lehetett, mama. Remélem, érzed – mondta halkan.
Utószó – Neked, aki ezt most olvasod.
Lehet, hogy neked is van valaki az életedben, akit ritkán látsz. Lehet, hogy úgy gondolod, még van idő.
De idő… nincs mindig.
Ez a történet nem csak Gergelyről szól. Rólad is. Rólam is. Rólunk – akik néha túl elfoglaltak vagyunk, hogy észrevegyük: az igazi törődés nem helyettesíthető intézményekkel, telefonhívásokkal vagy „majd legközelebb” látogatásokkal.
Amit ma megteszel, vagy elmulasztasz, egyszer visszajön. Úgy, ahogy Julianna mondta:
„Amit adsz, azt vissza is kapod.”
Ha megérintett a történet, oszd meg másokkal is. Hátha valaki még időben kapcsol.
2025. május 27. (kedd), 14:44
