Belenyúltam a férjem zsebébe. Rettegek elmondani, hogy tudom a titkát

Vannak közönséges, hétköznapi történetek, amelyeket oly gyakran lát az ember a tévében, és valahogy el sem tudja képzelni, hogy ez vele is megtörténhet egy közönséges hétköznapon.

/Két hónapja történt, amikor leküldtem a gyereket a tisztítóba\./

Szokás szerint kiürítettem a ruhák összes zsebeit. Férjem öltönyzsebében mit nem találtam? Két (elhasznált) színházjegyet!

Döbbenten néztem. Abban biztos voltam: akkor nem velem volt színházban.

De kivel? Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is volt azon a két héttel korábbi szerda estén. Aztán eszembe jutott - aznap hazaszólt, hogy sokáig kell bent maradnia a munkahelyén, ne várjam. Előfordult ilyen már máskor is, és nem is volt ezzel semmi baj. Mivel korán fekvő vagyok, hamar lepihentem...

De most belém hasított a gyanakvás. Lehet, hogy máskor sem a munkahelyén marad olyan sokáig, lehet, hogy mindenféle nőcskékkel jár színházba meg moziba, miközben én otthon az igazak álmát alszom?! Heteken át figyeltem férjem viselkedését.

És egyre erősödött bennem a gyanú, hogy bizony az én drága párom megcsal engem. Napközben számtalanszor nem veszi fel a telefonját, este soha nem ér haza nyolc előtt, ott vannak a gyakori túlórák is – hogyan lehettem ennyire naiv?

Mintha megérzett volna valamit, két hete feltűnően kedves velem. Aztán az egyik nap beállított két színházjeggyel. Amikor letette az asztalra a jegyeket, azt hittem, elsírom magam.

Majdnem elárultam magam. Nem tudom, mire várok. Nem akarom megmondani, hogy tudom. Talán abban reménykedem, hogy egy szép napon kiderül: mégsem igaz ez az egész. Elválni nem akar, az biztos. Én sem. Akkor pedig minek a perpatvar?!

Olyan jó lenne egy nap felébredni, és rájönni arra, hogy csak rossz álom volt. Dehát ott vannak azok a bizonyos színházjegyek. Eltettem „emlékbe”. Bár..., mennyivel jobb lenne nem emlékezni!

2020. augusztus 07. (péntek), 10:22