BETÖRTEM EGY IDEGEN AUTÓ ABLAKÁT, HOGY MEGMENTSEK EGY KUTYÁT – ÉS AZTÁN VALAMI VÁRATLAN TÖRTÉNT
A történet egy augusztusi szombat délután kezdődött, a budaörsi bevásárlóközpont parkolójában. /A nap kegyetlenül tűzött, az aszfalt forrón sistergett a kocsik kereke alatt, és minden egyes lépésnél úgy éreztem, mintha a cipőm talpa megolvadna\./
Éppen a CBA-ból léptem ki két szatyorral, amikor a szemem sarkából észrevettem valami furcsát. Egy sötétkék kombi hátsó ülésén egy nagytestű kutya kapkodta a levegőt, nyelve kilógott, szemei riadtan forogtak. A kocsi ablakai szorosan felhúzva, a nap pont oda sütött, mintha direkt egy kemencébe zárták volna szegényt.
– Úristen, hát ez meg mit keres ott?! – szaladt ki a számon.
A közelben két fiatal srác cigarettázott. Odaléptem hozzájuk, és rámutattam a kocsira.
– Látjátok? Bent van egy kutya, teljesen kikészül!
Az egyik srác, egy magas, rövid hajú, vállat vont:– Biztos csak öt percre ugrott be a gazdája.
– Öt perc? – fakadtam ki. – Ebben a hőségben öt perc alatt is hőgutát kaphat!
Ekkor hallottam, hogy a kutya halk nyüszítést hallatott, mancsával kaparta az ablakot. A mellkasom összeszorult. A saját keverék kutyám, Bodri jutott eszembe, aki otthon, a hűvös konyhakövön szokott heverni ilyenkor.
– Nem várok tovább – motyogtam. – Meg fog halni, ha nem csinálunk valamit.
Odamentem a kocsihoz, és megpróbáltam benézni. A rendszámon látszott, hogy magyar tulaj: NMB-472. Közben már gyülekezett néhány ember. Egy idős bácsi, szatyrokkal a kezében, közelebb hajolt:
– Jaj, fiam, tényleg bent rekedt! Nem lehetne megvárni a gazdát?
– Nem! – ráztam a fejem.
Ekkor megszületett bennem a döntés. Letettem a szatyrokat a földre, és körbenéztem valami eszköz után. Egy közeli bokor tövében találtam egy jókora követ. A szívem hevesen vert, tudtam, hogy ezzel kárt fogok okozni – de mi a kár egy ablakhoz képest, ha egy élet a tét?
– Bocs, barátom – suttogtam a kocsinak, és teljes erőből odacsaptam a követ az oldalablakhoz.
Az üveg először csak berepedt, aztán a második ütésnél darabokra tört. A tömeg felhördült, valaki még tapsolt is. A kutya – egy gyönyörű németjuhász – azonnal a réseken át próbált levegőt venni.
Letérdeltem mellé, és simogattam a fejét.– Nyugi, kislány, vége, most már biztonságban vagy – mondtam neki rekedten.
A kutya nyelve remegett, de hálásan nézett rám.
Rész 2. – A gazda megérkezik
Éppen akkor, amikor a kutya már a járda árnyékában feküdt, és egy kedves fiatal anyuka hozott neki egy palack vizet, megjelent a kocsi gazdája. Egy negyvenes férfi, sportos pólóban, telefonját szorongatva rohant oda.
– Mi a francot csinálnak az autómmal?! – üvöltötte. – Maga törte be az ablakot?!
Felálltam, a szívem hevesen dobogott, de nem hátráltam meg.– Igen. A kutyája haldoklott odabent!
– Maga elmebeteg! – hadonászott.
A tömeg zúgolódni kezdett. Egy határozott hang szólalt meg a háttérből:
– Elnézést, uram – lépett elő egy középkorú nő, világoskék blúzban. – Én mindent láttam. Ez az ember megmentette a kutyáját. Maga hálálkodhatna, nem fenyegetőzne!
A férfi megtorpant, de még mindig vörös fejjel szorongatta a mobilját.
– Hálálkodhatnék? Az autóm ablakát kitörte! Ez rongálás!
Erre egy másik hang csatlakozott a tömegből, egy szemüveges férfi:– De a kutyát majdnem megölte! Tudja maga, milyen gyorsan kap hőgutát egy állat zárt kocsiban?
– Pontosan – bólintott az idős bácsi, aki korábban mellettem állt.
A gazda zavartan pislogott körbe, ahogy egyre többen szóltak hozzá. Már nem csak én voltam az “ellensége”, hanem egy egész parkolónyi ember.
A csúcspont akkor jött el, amikor egy tíz év körüli kislány, szőke copfokkal, előlépett. Kezében egy kis műanyag palack volt, félig tele vízzel.
– Adhatok neki inni? – kérdezte félénken, miközben a kutyát nézte.
Éreztem, hogy a torkom elszorul.– Persze, aranyom. Nagyon jó ötlet.
A kislány letérdelt, és a kezét remegve tartotta, ahogy a kutya mohón lefetyelte a vizet. A körülöttünk állók elcsendesedtek, csak a víz csobogása hallatszott.
Rész 3. – Tanulság
A férfi, aki percekkel korábban még dührohamot kapott, most lesütött szemmel állt. Zavartan vakarta a tarkóját.
– Nem gondoltam volna… – motyogta. – Csak beugrottam egy doboz cigarettáért…
– És közben majdnem megölte a kutyáját – vágta rá a nő a kék blúzban.
A férfi nagyot sóhajtott.– Igaza van. Sajnálom. – Majd hozzám fordult. – És magától is bocsánatot kérek. Köszönöm, hogy megmentette.
Nem tudtam, őszinte-e, de legalább kimondta. A kutya, mintha érzékelte volna a feszültség oldódását, lefeküdt, és békésen pihent a kislány mellett.
A tömeg lassan oszladozni kezdett. Néhányan még odajöttek hozzám, megveregették a vállam, vagy csak bólintottak elismerően.
Az anyuka, aki először hozott vizet, mosolyogva búcsúzott:– Jó emberséget mutatott, uram. Ritka manapság.
Amikor végül a férfi visszaült a kocsiba a kutyával, még egyszer az ablakból visszanézett. Nem szólt semmit, csak intett egy aprót. Talán valóban megértette, mennyire felelőtlen volt.
Én pedig ott maradtam a parkolóban, a törött üvegdarabok között, és csak néztem, ahogy a németjuhász fejét az ülésre hajtva lassan elszundít.
Egyetlen gondolat járt a fejemben: néha egy kő, egy bátor döntés és néhány idegen összefogása kell ahhoz, hogy megmentsünk egy életet.
És ez az, ami miatt még hiszek az emberségben.
2025. szeptember 03. (szerda), 13:38
