Láttam egy gyereket a sulibuszon, ahogy a hátsó ablakot verte és segítségért kiabált – de amikor odaértem, olyasmi történt, amire nem voltam felkészülve

Láttam egy gyereket a sulibuszon, ahogy a hátsó ablakot verte és segítségért kiabált – de amikor odaértem, olyasmi történt, amire nem voltam felkészülve

1. rész – A legrosszabb nap

/Az eső szinte vízfüggönyt húzott az M7\-es felett\./

A lapátolás üteme monoton kopogással verte a szélvédőt, miközben a gondolataim teljesen szétestek. Életem egyik legnehezebb napja volt ez: reggel a főnököm közölte, hogy „átstrukturálás” miatt megszüntetik az állásomat, délután pedig a volt vőlegényem küldött egy üzenetet, hogy már új barátnője van.

– Nyugi, Nóri… – suttogtam magamnak a kormány fölött.

– Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Legalábbis minden bölcsesség így szól.

Csakhogy ezek a szavak most üresen kongtak. Hogyan mondom el anyának, hogy kirúgtak? Amióta apát elvesztettük, ő az egyetlen támaszom, és utálom, ha aggódnia kell miattam.

A telefonom már ötödször rezgett. Lehúzódtam az út szélére, és felvettem.

– Igen, anya? Tíz perc múlva otthon vagyok… – próbáltam nyugodt hangot megütni.

– Drágám, figyeld az időjárást, jön a vihar! – mondta, szinte könyörgő hangon. – Lassan vezess!

– Persze, ne aggódj… – nyeltem egy nagyot.

– Nem lesz baj.

A beszélgetés után visszagurultam a forgalomba. A szél egyre erősebben tépte a fákat, a villámok közelről csapkodtak. Egy sárga iskolabusz húzott el mellettem, és reflexből odanéztem.

A hátsó ablaknál egy kislány arca nyomódott az üveghez. Apró ökleivel kétségbeesetten verte az ablakot, a szája némán formálta: „Segítség!”

– Uramisten… – szaladt ki belőlem.

Nem gondolkodtam: gázt adtam, és követni kezdtem a buszt.

2. rész – Vészhelyzet a buszon

A sofőr, egy pocakos, bajszos férfi, mit sem sejtve vezette tovább a járatot.

Dudáltam, villogtam, de semmi reakció. A gyerekek a buszon hangoskodtak, nevetgéltek – mintha csak egy átlagos délután lenne.

– Kitarts, kicsim, mindjárt ott vagyok! – motyogtam, miközben megelőztem a buszt, és élesen elé vágtam. Fékcsikorgás, dudaszó – de sikerült megállítanom.

A sofőr dühösen ugrott ki. – Megőrült maga? Balesetet is okozhatott volna!

Figyelmen kívül hagytam. Felszálltam a buszra, és rohantam hátra. Ott ült a kislány, arcát könny áztatta, mellkasa kapkodva emelkedett.

– Jézusom, asztmás rohama van! – hajoltam mellé. – Kicsim, hogy hívnak?

Reszkető kézzel a nyakában lógó igazolványra mutatott: „Csenge”.

– Csenge, minden rendben lesz.

Hol az inhalátorod? – kérdeztem kétségbeesetten.

Csenge a fejét rázta, nem tudott megszólalni. A sofőr mögém ért, most már ő is rémült volt.

– Én… én nem tudtam, hogy beteg – hebegte. – Annyira hangos a busz, semmit sem hallottam…

Elkezdtem átkutatni Csenge hátizsákját, de semmi. Az ajkai lassan lilulni kezdtek. A pánik jeges ujjal markolta a mellkasomat.

– Segítsen keresni! – ordítottam a sofőrre.

Táskák nyíltak, gyerekek tiltakoztak, de nem törődtem velük. A harmadik hátizsákban végre megtaláltam: egy kék inhalátor, Csenge nevével.

– Miért van nálad? – szegeztem a kérdést egy szeplős fiúhoz.

A gyerek motyogott: – Csak… vicc volt.

– Vicc? Bele is halhatott volna! – vágtam rá, és már rohantam is vissza Csengéhez.

Megfogtam a kezét, segítettem a gyógyszert használni. Lassan visszatért a szín az arcára, a légzése is egyenletesebb lett. A szeméből könnyek gördültek, de most már megkönnyebbülésből.

– Köszönöm… – suttogta.

Ezek a szavak jobban szíven ütöttek, mint bármelyik sérelem, amit aznap átéltem.

3. rész – Új kezdet

Amikor a busz megállt Csenge utcájában, a szülei már az ablakban várták. Ahogy meglátták lányukat, odaszaladtak.

– Mi történt? – kérdezte az anyja, miközben átölelte Csengét.

A kislány remegő hangon felelte: – Ez a néni mentett meg. Nem kaptam levegőt…

A szülők rám néztek. Az apja szeme könnybe lábadt. – Nem tudjuk, hogyan hálálhatnánk meg.

– Csak az számít, hogy most jól van – feleltem.

De a történet itt nem ért véget. Csenge anyja, Kovács Éva, hazafelé menet ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen a kocsimhoz. Útközben faggatni kezdett.

– És… mivel foglalkozik, Nóra?

Keserűen felnevettem. – Ma rúgtak ki a munkahelyemről.

– Sajnálom ezt hallani – mondta őszintén. – Tudja, a férjemmel kisvállalkozást vezetünk. Pont most keresünk megbízható embert. Mit szólna egy interjúhoz?

Pislogtam. – Maga komolyan gondolja?

– Természetesen. Aki ilyen bátor, és nem fél kiállni egy gyerek mellett, azt szívesen látnám a csapatomban.

Másnap reggel, amikor felhívtam Évát, a hangom remegett – de ezúttal nem a félelemtől, hanem az izgalomtól.

– Örülök, hogy hívott – mondta. – Jöjjön be délután, beszélgessünk.

Amikor letettem a telefont, először éreztem hetek óta: talán tényleg igaz, hogy ha az élet bezár egy ajtót, kinyit egy másikat. És néha az az ajtó egy sárga iskolabuszon keresztül vezet.

2025. szeptember 03. (szerda), 15:41