Csak meg akarta nézni, rendben van-e a kereszt – de egy nőstényfarkas térdre kényszerítette

Farkasvonal .

A bakonyi dombok között vezető kanyargós utat már régóta jól ismerte. Mónika mindig ugyanabban az időpontban indult haza Veszprémből Zirc felé, miután letette a műszakot az otthonápolási szolgálatnál. /A mai nap más volt\./

Sűrűn kavargott a hó, a szél úgy süvített, mintha a hegyek is panaszkodnának a tél szigorára. A rádió recsegve játszotta a Bartók Rádió halk hegedűszólamait, de a gondolatai egészen máshol jártak.

— „Tíz éve… pontosan tíz éve ezen az úton veszítettem el őket…” — gondolta, miközben a keskeny, jeges úton lassan kormányzott. A táv mindig ugyanaz volt, de az a kanyar, ahol a kereszt állt, minden alkalommal megállásra kényszerítette. A férje, Dénes, és a kisfiuk, Andris egy balesetben haltak meg ott. Egy kamion, amely megcsúszott, letarolta őket. Mónika azóta sem tudott ezen túllépni.

A hóviharban alig lehetett látni valamit, de amikor elérte azt a bizonyos kanyart, ahol a kereszt állt, automatikusan lassított, majd lehúzódott az útpadkára. A hótakaró alatt is jól tudta, hol keresendő a kőkereszt, amit ő maga állított évről évre újra. Egy mécses, egy kis fénykép, néhány apró játék, amit Andris imádott… mindig itt voltak. Most azonban valami más is ott volt.

A fényszórók sárgás fényében egy sötétebb alak rajzolódott ki, nem messze a kereszttől.

Először csak egy fekete kupacnak tűnt a hóban, de ahogy közelebb hajolt, hirtelen összerándult a gyomra. Egy állat feküdt ott. Egy nőstény farkas.

Mónika lekapcsolta a motort, és a vihar ellenére kiszállt. A hideg azonnal belemart az arcába, de ösztönösen lépkedett közelebb. Az állat szinte teljesen beleolvadt a hóba, a szőre zúzmarás, a teste mozdulatlan. Csak amikor lehajolt mellé, vette észre, hogy a farkas mellkasai gyengén emelkednek-süllyednek. Élt. Alig, de élt.

— „Istenem…” — suttogta. — „Mit keresel itt egyedül ilyen időben?”

Ekkor hallotta meg a nyüszítést. Egy halk, remegő hangfoszlány, majd még egy. A farkas teste mellett két apró kölyök bújt össze, remegve, nyüszítve, a nőstény testére tapadva. Mónika hirtelen megremegett — nem csak a hidegtől. A kölykök alig voltak nagyobbak egy kis plüssmackónál. Nem értette, hogyan kerülhettek ide.

Meg akart hátrálni. A józan esze azt súgta, hogy ne érjen hozzájuk. Vadállatok. Egy anyaállat, még ha sérült is, kiszámíthatatlan lehet.

De nem mozdult. Ott állt, a térdéig érő hóban, és csak nézte őket. A kölykök most már őt nézték, a szemükben ijedtség és remény keveredett. Nem tudott megfordulni.

— „Ez a világ legkegyetlenebb véletlene… vagy talán nem is véletlen…” — gondolta. A kereszt, a farkas, a kölykök… és ő. Együtt, ezen az éjszakán, ezen a ponton.

Ekkor észrevett valamit a hóban.

Hosszú, párhuzamos, szaggatott nyomokat. Nem lábnyomok voltak. Inkább úgy tűnt, mintha az állat kúszva vonszolta volna magát… hosszan, kilométereken át. És a nyomvonal pontosan ide vezetett. A keresztig. Az a nőstény ide akart eljutni.

Mónika letérdelt melléjük. Nem volt benne semmi ráció. Csak a szíve súgta, hogy ezek az élőlények segítségért jöttek. A farkas teste meleg volt ugyan, de már szinte teljesen elernyedt, a légzése szabálytalan, lassú. A kölykök fel-felnyüszítettek, amikor Mónika a pokrócért nyúlt az autó csomagtartójában.

— „Ne féljetek… segíteni fogok…” — mondta halkan, inkább önmagának, mint az állatoknak. Mintha a saját, egykori kisfiához beszélne újra.

A kölyköket óvatosan a pokróc közepébe helyezte, majd a farkas testét is körbetekerte vele, és valahogy beemelte őket az autó hátsó ülésére. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. A kezei már zsibbadtak voltak a hidegtől, és a könnyei most már szabadon csorogtak végig az arcán.

Az autóban az ablakok gyorsan bepárásodtak, és a hőmérséklet makacsul maradt a fagypont alatt, még a fűtés ellenére is. Mónika keze még mindig reszketett a hidegtől, de a kormányt görcsösen szorítva elindult visszafelé a város irányába. Tudta, hogy Veszprémben van egy éjjel-nappali állatorvosi ügyelet, de az út odáig legalább harmincöt perc hóban, jégen, viharban.

És a farkas nem biztos, hogy kibírja.

A visszapillantóból hátrapillantott. A pokróc alatt a kölykök egymásra simulva reszkettek. A nőstényfarkas szeme csukva volt, de néha megrándult a teste. Talán álmodott. Talán szenvedett. Vagy talán már csak várt.

Mónika felhangosította a fűtést, aztán elővette a telefonját, és remegő ujjal bepötyögte a számot, amit a mentőknek is hívna. De nem hívta. Ehelyett másik számot keresett ki a kontaktjai közül.

– „Dr. Sánta... kérlek, vedd fel...” – suttogta.

A vonal kicsengett.

– Igen? – szólt bele egy fáradt, rekedt hang.

– Doki... én vagyok, Mónika. Az otthonápolástól. Ne haragudj, hogy ilyen későn...

– Mónika? Jól vagy? Mi történt?

– Találtam valamit... egy állatot. Egy farkast. És két kölyköt. Megfagynak. Hoztam őket. Épp most tartok vissza Veszprémbe, de nem tudom, kibírják-e addig...

A vonal másik végén csend lett.

– Farkast mondtál?

– Igen. És a nőstény... nagyon gyenge. Talán összeesett, nem tudom. De él. A kölykök is. Nem hagyhattam őket ott, doktor úr. A kereszt... ott, ahol Andris meghalt... pont ott voltak.

Dr. Sánta hangja megváltozott.

– Gyere be hozzám. Kinyitom a rendelőt. Megpróbálunk mindent, jó? Csak siess.

– Köszönöm...

A következő félóra egy végtelen hókocka volt. Mónika a kormányt szinte kettétörte, annyira kapaszkodott, és minden zökkenőnél hátrapillantott. A nőstény nem mozdult. A kölykök csendben voltak.

Amikor végre beért Veszprémbe, az utcák kihaltak voltak.

A kórházzal szemben, egy kis utcában volt a rendelő. A lámpák már égtek. Dr. Sánta a bejáratnál várta őket, kabátban, kesztyűben, arca komor volt.

– Itt vannak – mondta Mónika, ahogy kinyitotta a hátsó ajtót. – Nem tudom, hogy fogtam ki őket... vagy ők engem...

A doktor óvatosan előhúzta a pokrócokat. Egy segéd is érkezett közben – egy fiatal nő, Petra –, és ketten együtt vitték be az állatokat.

Odabent az állatklinika hirtelen nyüzsgésbe kezdett. Mónika némán figyelte, ahogy a nőstényfarkast egy rozsdamentes acélasztalra helyezik, a kölyköket pedig egy melegítőlámpa alá.

Dr. Sánta gyors mozdulatokkal dolgozott, egyszer sem kérdezte meg, hogy miért vagy hogyan kerültek hozzájuk a farkasok. Csak a szemével nézett rá időnként, mintha megértette volna, hogy nem ez a legnagyobb kérdés az éjszakában.

– Vérszegény... kihűlt... de még nem ment el. Lehet, hogy sikerül visszahozni – mondta halkan.

– Tudod, mi a furcsa? – kérdezte Mónika, miközben a meleg fény alatt reszkető kölyköket figyelte.

– Mi?

– Hogy évek óta először éreztem azt, hogy segíthetek. Hogy valamit... vagy valakit még megmenthetek.

– Mónika... – a doktor hangja szelíd volt, de súlyos. – Amit te ma este tettél, az nem mindennapi. Az emberek többsége becsukná az ablakot, és továbbhajtana.

– Én is majdnem ezt tettem – vallotta be.

– De valamiért meg kellett állnom. Mindig megállok ott. Az ő keresztjüknél. És most nem csak emlékeztem... most cselekedtem is.

A farkas szeme egy pillanatra kinyílt. Fáradtan, tétován nézett körbe, majd megpihent Mónikán. Nem volt benne félelem. Csak fáradtság... és valami más. Talán hála.

Mónika órákon át ott maradt a rendelőben. Nem szólt sokat, csak ült a fal melletti széken, egy meleg teával a kezében, és néha odasandított a rozsdás szőrű nőstényre, aki a melegítőpadon feküdt, infúzióval a mancsában. A kölykök időközben egy sűrű pléddel bélelt ketrecbe kerültek, ahol végre elaludtak. A kis testük még mindig remegett, de már nem a rettegéstől, inkább a fáradtságtól.

Dr. Sánta szinte megállás nélkül dolgozott. Injekció, melegítőpárna, antibiotikum. Aztán a nőstény mellé térdelt, és egy meglepően gyengéd mozdulattal megsimította a farkas fejét.

– Nehéz este volt neked is, nem igaz, szépségem? – mondta halkan. – De te küzdöttél. Mert valamit te is meg akartál menteni.

Mónika ekkor halkan felsóhajtott. A szavai visszhangként zengtek benne. Küzdés. Mentés. Újra és újra ez járt a fejében. Hányszor álmodott róla, hogy visszaforgathatná az időt azon a decemberi délutánon tíz évvel ezelőtt? Hogy talán elindulhatott volna pár perccel később. Hogy talán Andris még ma is itt ülne mellette a hátsó ülésen, mesélne a farkasokról, amiket annyira szeretett.

És Dénes... az a szelíd, halk szavú férfi, akivel minden karácsony békésebb volt.

A doktor később odalépett hozzá.

– Nem tudom biztosan, de úgy tűnik, a nőstény túl fogja élni. A kölykök egészségesebbek, mint gondoltam. Talán két-három hetesek lehetnek.

– Vadállatok, ugye? – kérdezte Mónika csendesen.

– Igen. De ettől még érző lények. És a kölykök mostantól nem maradhatnak magukra.

– Én gondoskodom róluk – mondta hirtelen, anélkül, hogy átgondolta volna.

A doktor felvonta a szemöldökét.

– Mónika, ezek nem kutyák. Egy nap majd vissza kell őket engedni a természetbe. És ha nem lehet, akkor is... más sorsuk lesz.

– Tudom. Nem háziállatok. De addig is... hadd legyek velük.

Csend lett. Petra, a segéd, mosolyogva nézett rá.

– A kölykök máris ragaszkodnak hozzád. Ezt még én is látom.

– Miért pont most? Miért pont ott, a keresztnél? – kérdezte aztán Mónika, inkább önmagának.

– Lehet, hogy nem tudjuk – válaszolta Sánta. – De az élet néha úgy küldi elénk a megoldást, hogy előbb fájnia kell.

Mónika hazaindult, de nem egyedül. A farkas még maradt a rendelőben megfigyelés alatt, de a kölyköket magával vitte, a doktor beleegyezésével. Együtt ültek egy meleg fészekben a nappalijában, a kandalló előtt, ahol korábban Andris játékai hevertek. Mónika elővette egy régi takarót – még Andris babakora idejéből – és beburkolta vele a kölyköket. Mindkettő odabújt hozzá, a fejüket a lábára fektették.

Nem tudott sírni. A könnyek már nem jöttek. Csak a béke. Egy csendes, szinte szentséges béke, amit évek óta nem érzett.

Másnap reggelre leesett vagy tíz centi hó, de az éjszaka csendes volt. És ahogy a napfény áttört a zúzmarás ablakokon, Mónika először mosolygott. Nem harsányan. Nem örömittasan. Hanem úgy, ahogyan csak az tud mosolyogni, aki átélt veszteséget – és talált valamit, amit meg lehetett menteni.

Epilógus – két hónappal később

A farkas anyát végül sikerült teljesen felépíteni. Az állatvédők átvették a gondozását, és hamarosan egy természetvédelmi központba került, ahol felkészítik a visszatelepítésre. A kölykök viszont... egyelőre Mónikával maradtak. Még mindig túl fiatalok voltak a visszaengedéshez, és valamiért az anyjuktól eltérően ragaszkodtak az emberhez, különösen hozzá.

A hírek gyorsan terjedtek a kisvárosban. Egyesek furcsán néztek Mónikára, amiért két farkaskölyköt nevel, mások csodálták. Egy helyi újság riportot is készített, és a cikk címe ez volt:

„A nő, aki újra hitt a gyógyításban – egy farkas vezette hozzá a reményt.”

Mónika nem szeretett beszélni a múltról, sem a tragédiáról, sem arról az éjszakáról. De a farkasokról szívesen beszélt. A kölykök napról napra erősebbek lettek. A nevük is lett: Fenyő és Havasi. Az első napra, és az éjszakára utalva, amely mindhármuk életét megváltoztatta.

És talán... talán a jövőre is.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 27. (szombat), 15:50