A kiskunhalasi piac szombat délelőtt mindig zsúfolt volt. /Nem az a harsány, turistáknak szánt forgatag, hanem a régi fajta\: repedezett aszfalt, fémasztalok, foltos ponyvák, és az a jellegzetes szag, amit csak egy alföldi piac tudott produkálni – friss kenyér, savanyú káposzta, földes krumpli és eső áztatta kartondobozok keveréke\./
Szabó Ilona néni minden szombaton ott volt.
Hetvenhat éves volt, de a hátát már jóval korábban meggörbítette az élet. A jobb kezében mindig ott volt a botja: simára kopott, világos fa, amit még a férje faragott neki harminc éve, amikor először mondta az orvos, hogy „vigyázni kellene a térdével”.
Ilona néni nem sietett. Soha nem sietett. Megállt minden második standnál, váltott pár szót az árusokkal, néha vett egy kiló almát, néha csak megsimította a ládában fekvő körtéket, mintha köszönne nekik.
Aztán meghallotta.
Egy száraz, éles rántást. Fém csikordulása. És egy hang – nem emberi, nem egészen állati sem –, ami belehasított a levegőbe.
– Ne már, a francba is, gyere már! – mordult fel egy férfihang.
Ilona néni megfordult.
A halas bódé mögött, a parkoló felé vezető szűk sávban egy középkorú férfi állt, kopott dzsekiben. A kezében vastag kötél, a kötél végén pedig egy kutya. Vagy inkább: ami maradt belőle.
Sovány volt. Túl sovány. A bordái kirajzolódtak a bőre alatt, az egyik hátsó lábát furcsán húzta, mintha fájna. Amikor a férfi rángatta, a mancsai csúsztak az aszfalton.
– Ne csinálja már… – szólalt meg valaki a közelből, de a hang elhalt.
Ilona néni nem gondolkodott.
Felemelte a botot.
Nem volt benne harag. Nem volt benne indulat. Csak egy mozdulat volt – pontos, gyors, meglepően erős.
A bot lecsapott.
A férfi felüvöltött.
– A fenébe! Mit képzel maga, vén…?!
A piac elcsendesedett.
Egy kosár narancs borult fel. Egy kofának megállt a keze a mérleg felett. A kutya nyüszített, majd összegörnyedt.
Ilona néni elengedte a botot.
A bot tompán koppant az aszfalton.
Aztán letérdelt.
A hideg átszivárgott a térdén keresztül, de Ilona néni nem érezte. Két karjával óvatosan magához húzta a kutyát. A teste remegett, olyan könnyű volt, hogy szinte semmi súlya nem volt.
– Jól van… jól van, kisöreg – suttogta. – Itt vagyok.
A férfi káromkodott.
– Meg van maga őrülve? Ez csak egy kutya! Viszem el, ahová való!
– Nem úgy – mondta Ilona néni halkan. – Élőt nem húzunk.
A férfi nevetett, de ideges volt.
– Nem az enyém! Azt csinálok vele, amit akarok!
– Azt hiszi? – Ilona néni felnézett.
A szeme nem volt idős. Nem volt benne fáradtság. Csak valami mély, nehéz tudás.
– Tudja, honnan tudom, hogy hazudik? – kérdezte. – Mert remeg a keze. Nem a fájdalomtól. Attól, hogy rajtakapták.
Mormogás futott végig a tömegen.
– Az Ilonka néni… – súgta valaki. – Ő eteti a kóborokat a vasút mellett.
– Tavaly karácsonykor cipőket vitt a menhelyre – mondta egy másik.
A rendőrautó szirénája távolról hallatszott.
A kutya felemelte a fejét. Az egyik szeme opálos volt, alig látott vele. A másikkal Ilona nénire nézett.
– Maga maradt – suttogta az asszony. – Pedig mindenki más továbbment.
És ekkor tört rá az emlék.
Egy kórházi folyosó. Hideg neonfény. A fia, Andris, nyolcévesen, zihálva. Ő kérlelt. Csak egy orvost. Egy ágyat.
– Nincs hely – mondták.
Reggelre a gyerek nem lélegzett.
Ilona néni akkor tanulta meg, milyen könnyű félrenézni.
A rendőr felismerte.
– Szabó Ilona? – kérdezte óvatosan.
– Én vagyok – felelte.
– A kutyát három napja keresi a gazdája. Egy özvegy ember a kertvárosból.
A férfi elsápadt.
A kutya halk hangot adott ki, mintha megkönnyebbülne.
Az állatorvosi rendelőben Ilona néni nem mozdult a padon. Amikor az orvos kijött, csak ennyit mondott:
– Túléli.
Ilona néni sírt. Nem hangosan. Csak úgy, ahogy azok sírnak, akik már túl sok mindent kibírtak.
Hetekkel később ugyanazon a piacon sétált.
A bot a kezében. Mellette a kutya. Lassan, óvatosan, de együtt.
– Hogy hívják? – kérdezték.
Ilona néni elmosolyodott.
– Marci. Mert megmaradt.
És amikor este a padon ült, a kutya fejét a térdére hajtotta.
– Maradtál – mondta halkan. – Én is.
És talán ez volt a lényeg.
Az ősz csendben érkezett Kiskunhalasra.
Nem hirtelen, nem látványosan, hanem úgy, ahogy az évek is jönnek: észrevétlenül. Egy reggel Ilona néni arra ébredt, hogy a levegő hűvösebb, a fény tompább, és a konyhaablakon beszűrődő zajok mintha halkabbak lennének.
Marci már ébren volt.
A kosara mellett ült, fegyelmezetten, ahogy megtanulta. Amikor Ilona néni felkelt, a kutya nem ugrott fel, nem csóválta hevesen a farkát. Csak nézett. Az a fajta nézés volt ez, amit nem lehet tanítani – ami bizalomból születik.
– Jó reggelt, te öreg csavargó – mondta Ilona néni mosolyogva.
A piacra már ritkábban mentek. Nem a lába miatt. Inkább azért, mert nem volt mindig ereje elmagyarázni az embereknek, mi történt akkor azon a szombaton. Mert sokan kérdeztek. És sokan nem azt kérdezték, amit igazán kellett volna.
„Nem félt?”„Megérte?”„Nem bánta meg?”
Ő ilyenkor csak legyintett.
Az igazság az volt, hogy azon a napon nem döntött. Nem mérlegelt. Nem volt bátorság sem benne, sem hősiesség. Csak emlékezett arra, milyen érzés, amikor senki nem marad.
Marci állapota lassan javult. A sántítás enyhült, az opálos szem már nem fájt, csak homályos maradt.
– Jó helyre került – mondta.
Ilona néni nem válaszolt. Csak megszorította a pórázt.
Egy délután, amikor a nap alacsonyan állt, leültek arra a padra a kis parkban, ahol először pihentek meg együtt. A levelek lassan hullottak, egy gyerek biciklizett el előttük, csengője csilingelt.
Marci a térdére tette a fejét.
Ilona néni végigsimított a fülén, annál az egy kicsit félrebillent fülén, ami örökre emlékeztette őt arra, hogy vannak sebek, amik nem tűnnek el – csak megszelídülnek.
– Tudod – mondta halkan –, az ember nem mindig tud megmenteni mindent.
A kutya nem mozdult.
– De néha elég, ha nem engedi el.
A szél megmozdította a fákat. A város lélegzett. Az élet ment tovább, ahogy mindig is.
Ilona néni és Marci ott ültek még egy ideig. Nem beszéltek. Nem volt szükség rá.
Mert volt, aki maradt.
És volt, aki megtanulta, hogy ez néha mindennél többet jelent.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 15. (hétfő), 14:13