Egy nő, hogy ne legyen nevetség tárgya, lefürdette és felöltöztette a hajléktalant – majd a bulin a barátjaként mutatta be! ??? — Timi, megint forgalmi dugót okoztál! A hátsód akkora, hogy még egy repülő sem tudná kikerülni! Tányért nyalogatsz, mielőtt elmosogatod? A mondat robbanásszerű nevetést váltott ki. Tímea lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld. Nem tudta megmagyarázni, hogy az anyjával alig jöttek ki a kis nyugdíjból, és csak olcsó félkész ételekre futotta. Tudta, hogy sportolnia kellene, de az éjszakai műszakok és a kialvatlanság teljesen kimerítették. Dolgoznia kellett – ígéretet tett az apjának, hogy befejezi az iskolát és nem hagyja magára az édesanyját. A tanulás nehéz volt. A pénz sosem volt elég, a fáradtság csak gyűlt. Más a helyében lefogyott volna a stressztől. De ő – nem. Csak még jobban kikerekedett. A kihívás Mindenki eloszlott, Tímea fellélegzett. De ahogy kinyitotta az ajtót – ismét belebotlott a kollégákba. — Timi, pont téged kerestünk! – közölték. Tímea megfeszült. — Miért? A kollégák összenéztek. Tímea azonnal rájött – újabb megalázás készül. De eszébe jutottak az apja szavai: „Okos és szép vagy. Akkor is, ha fáj – küzdj! Mosolyogj, és ne add fel.” — Mondjátok csak – felelte nyugodtan. — Holnap buli van a műszak után. Mindenki a párjával jön. Te is jössz? Vagy… nincs kivel? Ki akarna elmenni egy ekkora hordóval? A nevetés elnyomott minden hangot. Ekkor azonban megjelent az üzletvezető. — Mi ez a cirkusz?! A vendégek leestek a székről a röhögéstől! Vissza dolgozni, de azonnal! A társaság szétszéledt, Tímea pedig kiment, hogy megnyugodjon. Nem sikerült. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Igaz volt. Nem volt senkije. Talán tényleg egy szerencsétlen, kövér lúzer volt. „Tennem kell valamit…” – gondolta. De mit? Éhezzek? Menjek orvoshoz? „És miből fizetem ki?” — Apu, mit csináljak? Ha holnap nem jelenek meg valakivel, darabokra szednek…??? Folytatás az első kommentben a kép alatt! ???
Egy ekkora hátsót még egy repülő sem tudna kikerülni!Te megint dugót okoztál, Timi! – És ez csak a kezdet volt…
– Timi, te megint dugót okoztál! A hátsód akkora, hogy még egy repülő sem tudna kikerülni! Egész nap nyalogattad a tányérodat! /– harsant fel egy fiú hangja\./
A szavai vihart kavartak – a nevetés hangosabb volt, mint valaha.
Tímea behunyta a szemét, és legszívesebben eltűnt volna a föld színéről. Nem akarta hallani a gúnyolódást, nem akarta látni a lenéző arcokat. Nem tudták, hogy ő és az anyukája alig jöttek ki a nyugdíjból, hogy csak olcsó félkész ételekre futotta, és hogy az ő testsúlya nem csupán lustaság eredménye volt.
Igen, sportolhatott volna, változtathatott volna az étrendjén, de rengeteget dolgozott, mert megígérte apjának, hogy diplomát szerez, és soha nem hagyja magára az édesanyját.
A tanulás sem volt egyszerű. Az anyja alacsony nyugdíja, az állandó vizsgaidőszakok, az éjszakai műszak – ezek mellett más már rég összeroppant volna. De Timi nem tört meg. Igaz, lefogyni sem tudott – épp ellenkezőleg: egyre kerekebb lett.
A nevetés lassan elcsitult. Úgy tűnt, biztonságos kijönnie a raktárból.
– Timi, épp hozzád tartottunk – mondták vigyorogva.
Timi gyanakodva nézett rájuk. Nem várt semmi jót.
– Minek?
Összenéztek. Timi tudta, hogy megint valami gúnyos játék következik. A fejében visszhangoztak apja szavai: „Te vagy a legokosabb, a legszebb. Még ha fáj is, küzdj. Mosolyogj, és ne add fel!”
– Ha van mondanivalótok, mondjátok innen! – felelte keményebben, mint ahogy érezte magát.
– Holnap buli lesz a műszak után. Bezárunk korábban pár órára. Mindenki jön a párjával. Te is jössz? Vagy inkább… ja, hát nincs is kivel! Komolyan, ki akarna egy hordóval randizni?
Nevettek, de ekkor megjelent az üzletvezető.
– Mi ez a cirkusz?! Az emberek leestek a székről a röhögéstől! Takarodjatok vissza a terembe!
A fiatalok szétszéledtek, Timi pedig kiszaladt a hátsó udvarra. Volt pár perce, hogy levegőhöz jusson. Próbált megnyugodni, de a könnyei kibuggyantak. Tényleg nem volt barátja. Talán tényleg mindenki másnak volt igaza. Tényleg kövér, szerencsétlen, akit senki sem szeret.
„Muszáj tennem valamit” – gondolta. „Ne egyek egyáltalán? Vagy menjek orvoshoz? De ugyan mit mondana? Diéta, mozgás.
– Apu, mit tegyek? Ha holnap nem megyek be egy fiúval, mind kiröhögnek…
Ekkor köhögést hallott a bokrok felől. Már sötétedett, és Timi nem is gondolta volna, hogy van ott valaki. Megijedt, hátrébb lépett.
– Bocsánat, nem akartam megijeszteni – szólalt meg egy férfi a sötétből. – Csak… nem bírom nézni, ha egy nő sír. Segíthetek valamiben?
– Nem hiszem – sóhajtotta Timi. – Rám nem lehet segíteni. Te is úgy nézel ki, mint akinek nagyobb bajai vannak, mint nekem.
A férfi egy közeli padra mutatott:
– Leülhetek?
Leült, majd egy kis szünet után mesélni kezdett:
– Tudod… egy éve ébredtem fel egy pincében. Semmire sem emlékeztem. Sírni kezdtem a félelemtől. Aztán rájöttem: a sírás semmin nem változtat. Volt életem valamikor. De már senki nem ismert fel. Azt hittem, nincs senkim. A rendőrségnél próbáltam új iratokat kérni, de durván elzavartak. Most… gyakorlatilag senki vagyok.
– Láthatatlan – mondta halkan Timi.
– Az a furcsa, hogy beszélni tudok, enni is… de nem tudom, ki vagyok.
Timi hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte:
– Hogy hívnak?
– Nem emlékszem. Nevezz, ahogy akarsz.
– Az én nevem Timi. Lehet, hogy segíthetnél.
Tímea gyorsan vázolta fel az ötletét a férfinek, akinek az „Antal” nevet adta – így hívták az apját is. Antal egy pillanatig hallgatott, majd elmosolyodott:
– Ez egy kaland. Tetszik… de hogy menjek be egy étterembe ilyen ruhákban? Koldusnak nézek ki!
– Ne aggódj! Anyukám egy varázsló. Megfürdet, felöltöztet, és úgy nézel majd ki, mintha egyenesen Párizsból jöttél volna.
– Hát… akkor te szerencsés vagy. És apukád?
– Meghalt. De… emlékeztetsz rá. Ő is mindig azt mondta: küzdeni kell. Ha nem akarsz segíteni, megértem. De én harcolni akarok. És jó lenne, ha te is része lennél ennek.
– Az anyukád vajon elfogadna engem?
– Naná! Ő egy csoda. Gyere el hozzánk! Leírom a címet.
– Nem kell – mosolygott Antal. – Megjegyzem. A nevemre nem emlékszem, de a címek úgy ragadnak rám, mint a méz.
Tímea visszament dolgozni. Tudta, hogy hazudott, de remélte, senki nem jön rá, és végre nem marad egyedül.
Otthon mindent elmesélt az édesanyjának. Az anyja csak ennyit mondott:
– Timi, felnőtt nő vagy már. Támogatlak. De biztos vagy benne, hogy nem valami bűnöző az illető?
– Nem hiszem, anya.
– Hát… az biztos, hogy te vagy a legédesebb teher – mosolygott az anyja.
Másnap este Antal pontosan érkezett. Egy pillanatig tétovázott az ajtó előtt, majd levette a cipőjét, és mezítláb lépett be a hófehérre takarított előszobába. Tímea elmosolyodott:
– Semmi gond, a lényeg, hogy eljöttél! A többit majd megoldjuk. Csak az a fontos, hogy minden jól sikerüljön ma este.
– Hogy is csalódhatnék rád? Én…
– Állj, még ne kezdj szerepet játszani – nevetett Timi. – Még nem vagyunk ott! El kell hitetnünk mindenkivel, hogy tényleg egy pár vagyunk. Harmonikus, boldog pár.
Az édesanyját kerekesszékben tolták ki a szobából. Antal kissé hátrahőkölt, de aztán odalépett hozzá, és udvariasan bemutatkozott:
– Jó estét kívánok! Antal vagyok.
– Örülök a megismerkedésnek – bólintott az asszony. A tekintete vizsgálódó volt, de nem ellenséges. Mióta gerincsérülése miatt tolókocsiba kényszerült, nehezen bízott meg az emberekben. De Antal más volt. Őszinte.
Az este elérkezett.
Az étteremben már mindenki ott volt. A tulajdonos évfordulót ünnepelt, minden dolgozó jelen volt, és mindenki, aki számított.
Reggel Antal elkísérte őt a munkahelyéig.
– Ott leszek hétre.
– Várni foglak.
– Ó, elhiheted, én is várlak. És Timi… gyönyörű vagy ma este.
– Egyedül vagyok itt. Kit hívsz úgy, hogy „gyönyörű”?
– Téged.
Timi érezte, hogy elpirul. De valami furcsa történt vele: nem zavarták a bókok. Sőt. Jólesett. Rég érezte magát ennyire… nőnek.
A vacsoránál, amikor megérkeztek, a kollégák elnémultak. A főnök kérdezte elsőként:
– Timi, te egyedül jöttél?
– Nem. Antal nemsokára itt lesz.
És valóban: Antal már az ajtóban állt. Elegáns volt, határozott, és amikor Timihez lépett, kézen fogta, mint egy hercegnőt.
A kollégák döbbenten néztek. Most senki sem nevetett. Senki sem gúnyolódott.
A buli közepén a pletykás kolléganő, Nóri, odaosont Antalhoz.
– Táncolunk egyet?
– Köszönöm, de én csak a barátnőmmel táncolok – felelte hűvösen, és Timihez lépett.
Antal egész este mellette maradt. Timi látta, hogy a főnök figyeli őket. De nem csak ő – mások is. Volt valami Antalban, ami szemet szúrt.
– Olyan érzésem van, mintha átvizsgálnának – súgta Antal. – Egyik-másik úgy néz rám, mintha szellemet látnának. Egy pár még hátrébb is húzódott, mikor elmentem mellettük. Meneküljünk?
Timi bólintott.
A fojtott feszültség elől kimentek az előtérbe.
– Próbáljuk meg újra a hivatalos iratokat – mondta Timi. – Segítek, mindenben. Új életet kezdhetsz. Azt lehetsz, aki csak akarsz.
Antal megfogta a vállát:
– És ha megkapom a papírokat… hozzám jössz feleségül?
Timi megdöbbent, majd halkan válaszolt:
– Ez egy „igen”.
– Úgy érted… tényleg igent mondasz?
– Igen.
Antal megcsókolta. Aztán kézen fogva távoztak. Csak ketten akartak lenni. Csak együtt.
Másnap visszamentek a munkahelyére, ahol a főnök vendégei még mindig ünnepeltek. Timi fáradtan sóhajtott:
– Annyira álmos vagyok…
– Nem kérhetnél egy estét szabadnapnak? Kimerült vagy.
– Bírom még.
Amikor Timi a parkolóra nézett, egy fekete autó gördült be. A főnök kiszállt belőle – de nem volt egyedül. Egy elegáns, ősz asszony és egy alacsony, öreg férfi kísérte.
Timi nem értette, kik lehetnek. A tömeg is kíváncsian nézett feléjük. Antal megfeszült.
– Szófia… – suttogta az idős hölgy.
Antal lassan, bizonytalanul közeledett hozzájuk.
– Anya…?
Az asszony megtántorodott, Antal elkapta. Az öreg férfi is melléjük lépett, és percekig csak ölelkeztek.
A főnök odasúgta Timinek:
– Tudtam, hogy ismerős valahonnan. A párom is mondta, hogy mintha rémlene neki az arca. Ez nem Antal… ő valójában Dénes Stupi. Egy milliárdos házaspár elveszett fia. Évekkel ezelőtt tűnt el, valami sötét ügy miatt.
Timi rájött: most már nincs helye itt. A többiek csak kinevetnék, hogy nem ismerte fel, hogy kivel volt. Mostantól minden más lesz. Ő csak egy senki… ő pedig egy milliomos.
– Mondd azt Nórinak, hogy beteg vagyok – suttogta Timinek, és hazaszaladt.
Otthon anyja csak ennyit kérdezett:
– Talán mégis komolyan gondolta, amit mondott?
– Már mit számít ez? – Timi újságot dobott az asztalra. A címlapon: „Szenzáció – megtalálták az évekkel ezelőtt eltűnt milliomos fiút!”
Anyja átölelte:
– Miért nem hiszel magadban, kicsim?
Este csengettek. Anyja nyitott ajtót – Antal állt ott, egy csokor virággal. Mellette az édesanyja, mögöttük testőrök, üzletemberek.
– Jó estét – mosolygott Antal. – A menyasszonyom elmenekült. Pedig azt mondta, hozzám jön, ha meglesznek a papírjaim. Most már megvannak.
Timi előjött a szobából:
– Miért jöttél vissza?
– Hogy elvigyelek feleségül.
– Ez valami vicc?
– Nem. Felnőttek vagyunk. Szeretlek. Őszintén.
– Engem? Hisz én…
– …csak több helyet foglalsz a szívemben. Bejöhetek?
Timi félrelépett. A szeme megtelt könnyel. Ránézett.
– Tényleg? Nem csak gúnyolódsz?
– Nem, Timi. Komolyan mondom.
Timi a vállára borult. Antal megsimogatta a haját.
– Így már jobb.
Az esküvőt ott tartották, ahol Timi korábban dolgozott. Most már tanult, és segített édesanyjának a gyógyulásban. Az orvosok bizakodók voltak – talán az anyja hamarosan újra járni fog.
Mert néha egy kitalált történetből lesz a legigazibb boldogság.
2025. március 27. (csütörtök), 17:25
