Egy vadász megetette a legyengült nőstényfarkast, aki haldoklott! Egy év múlva pedig furcsa hangot hallott – és felkiáltott... ??? Tamás a behavazott erdőn haladt át, feszülten figyelve minden apró neszre. Tapasztalt vadász volt, és jól tudta: télen ezekben a vidékekben ritkán látni élőlényt. A fagy mindent elnémított, az állatok rejtekhelyeikbe bújtak, a szél pedig elnyelte a zajokat. De aznap valami nem stimmelt. Megállt, mert mozgást vett észre előtte. A fák között, egy kis tisztáson valami feküdt. Először azt hitte, hogy egy kidőlt fatörzs, de aztán a sötét alak megremegett. Tamás lassan elindult előre, kezét a késére téve. Ahogy közelebb ért, összeszorult a szíve: egy nőstényfarkas feküdt előtte a hóban. Teljesen kimerült volt, a bundája csapzott és fénytelen, nehezen lélegzett. Még messziről is látszottak a bordái. A szemeiben borostyánszín szikrák csillantak meg, de nem volt bennük agresszió – csak fáradtság és fájdalom. — Mit keresel itt egyedül? — mormolta Tamás, miközben leguggolt. A farkas nem törődött vele, hogy barát vagy ellenség. Még csak fel sem próbált állni. Tamás lassan kigombolta a hátizsákját, elővett egy darab szárított húst, és óvatosan a farkas elé dobta. A farkas szeme megmozdult. Megszaglászta az ételt, de nem mozdult. — Vedd el, edd meg — mondta halkan. Pár hosszú másodperc telt el, mire a farkas lassan előrenyúlt és elvette a húst a fogaival. Tamás visszatartotta a lélegzetét. Ez a bizalom jele volt. — Úgy van... — suttogta. De abban a pillanatban, amikor ellazult, halk reccsenést hallott maga mögött. Tamás megdermedt. A farkas füle megrándult, tekintete hirtelen élessé vált. Érezte, hogy valaki nézi. NEM VOLT EGYEDÜL... ??? Folytatás az első kommentben a kép alatt! ???
Egy vadász megetette a haldokló nőstényfarkast. Egy év múlva furcsa hangot hallott az erdő mélyén – és felkiáltott…
Tamás körbenézett, keze ösztönösen a kés markolatára szorult. /Az erdő ugyanúgy csendes volt, mint eddig, de most valami furcsa volt ebben a csendben\./
A nőstényfarkas hirtelen felemelte a fejét. Összeszedte utolsó erejét, és halk morgást hallatott – nem Tamásra, hanem az erdő irányába. A szemei lángoltak a védekezés ösztönétől, de a teste alig engedelmeskedett.
Tamás megdermedt. Majd pár másodperccel később, a fák között egy újabb árnyék mozdult meg.
A tekintetében nem volt harag. Csak valami csendes, óvatos kíváncsiság.
Tamás suttogva kérdezte, maga sem tudta, miért:
– Te… te vagy a társa?
A farkas persze nem válaszolt. Csak lefeküdt mellé, és orrával finoman hozzáért a nőstény oldalához. A nőstény halk, fájdalmas hangot adott ki. Tamás megértette: ez a falkája. Talán a párja.
Letett melléjük még egy kis ételt, levette az öreg, kopott kabátját, és melléjük tette, hogy védje őket a hidegtől. Aztán lassan hátrálni kezdett. A szíve kalapált – de nem a félelemtől. Valami mélyebbtől. Tudta: nem hagyhatja ott meghalni, még ha vadállat is.
Eltelt egy év.
A tél keményebb volt, mint bármikor. A hó vastag, puha takaróként borította az erdőt, elnyelve minden hangot. Tamás ismét ugyanabban az erdőben járt. A szánkója halkan nyikorgott a súlytól, a puska a vállán lógott, de nem vadászni ment.
Szerette a csendet. A tél komor szépségét. Az érintetlen hó alatt megbújó történeteket.
Aztán valami megállásra késztette.
Megint az a tisztás. Ugyanaz, mint egy éve. A fák talán még öregebbek voltak, a hó még vakítóbb. Tamás lépett egyet. A levegő éles volt, hideg, de nem ez szorította össze a mellkasát. Hanem valami más.
És akkor meghallotta.
Tompa, mély, majdnem emberi morgás. Aztán egy hosszú vonyítás. És végül – egy kicsi, nyüszítő hang.
Tamás óvatosan félretolta az ágakat, lépett még egyet… és megdermedt.
Ott volt ő.
Ugyanaz a nőstényfarkas.
De most más volt. Erősebb. Dús, ezüstös bundája csillogott a hóban, szemeiben élénken égett az élet tüze. Már nem volt benne a fájdalom, a gyengeség, amit egy évvel korábban látott. A lábánál három kis farkaskölyök hemperegtek, mellette pedig ott állt a hatalmas, szürke hím.
Tamásnak elakadt a lélegzete.
És ami a legmegdöbbentőbb volt – nem voltak egyedül.
A fák között, félkörben, három másik farkas állt. Mind erős, szikár, éber. Egyik sem morgott. Egyik sem lépett közelebb. Csak figyelték. Figyelték őt.
Tamás nem mozdult.
A nőstény előrelépett. Lassan, méltósággal, minden mozdulata csendes erőt sugárzott. A kölykök kíváncsian nézték, a hím még mindig mellette állt, de nem avatkozott közbe.
A nőstény még egy lépést tett. És még egyet.
Tamás szíve olyan hangosan vert, hogy biztos volt benne: az egész erdő hallja. Egyetlen lépést sem tett. Nem emelte fel a kezét. Csak állt, és várta, mi történik.
A farkas most már egészen közel volt. Kettejük között alig egy méter távolság.
…megnyalta Tamás kezét.
Melegen. Óvatosan. Kicsit érdes nyelvvel, de gyengéden. Mint aki nem fél. Mint aki ismer.
Tamás levegő után kapott. Ez nem lehet valóság. Ez valami több. Valami mélyebb. Valami, amit nem lehet kimondani, csak átélni.
A farkas szeme nem hazudott. Emlékezett.
Emlékezett arra az egy évvel ezelőtti napra. A segítségre. A melegségre. Az ételre. A kabátra.
És most... megköszönte.
Tamás nem mozdult, még akkor sem, mikor a nőstény visszafordult a kölykeihez. A szürke hím ránézett, majd – mintha csak egy ember lenne – meghajtotta a fejét. Egyetlen, lassú mozdulattal.
Tisztelet volt benne. Elfogadás.
Tamás hátralépett. Lassan, nyugodtan. Egyik farkas sem követte. Nem volt rá szükség. Tudták, ki ő. És ő is tudta, kik ők.
Otthon, mikor begyújtotta a kandallót, és a lángok táncát nézte, csak egy mondat hagyta el a száját:
– Azt hittem, a természet nem emlékszik…
De emlékezett. A nőstényfarkas emlékezett. És most már… talán egy szövetséges is élt vele az erdőben.
A hó, az árnyak és a fák között – ott, ahol az ember azt hinné, csak a túlélés számít.
De volt ott valami más is. Egy emlék. Egy gesztus. Egy válasz.
És ez elég volt.
2025. március 27. (csütörtök), 16:36
