Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt.

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam,
éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a
két év alatt semmi hírt nem kapott. /Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki\./

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük.
Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a
házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még
most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság
töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne,
hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják!

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk. Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk. Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk!