Egy idős férfi három elhagyott csecsemőt talált a tanyáján, és amikor közelebb ment, megdöbbenve vett észre valami szokatlant... ???

A nap éppen csak kezdett felkelni a Vértes lankái fölött, amikor az idős gazda, Péter bácsi, megszokott reggeli sétájára indult hűséges kutyájával, Bellával. /A 70 éves férfi egész életét a földnek szentelte, és minden nap hajnalban kelt, hogy gondoskodjon a gazdaságáról\./

​

Azon a reggelen azonban Bella szokatlanul nyugtalan volt.​

– Mi van, kislány? – kérdezte Péter, miközben követte a kutyát a közeli erdősáv felé.​

Bella egy bokorhoz rohant, és ugatni kezdett. Péter odalépett, félrehajtotta az ágakat, és megdöbbenve látta, hogy három csecsemő fekszik ott, vékony takarókba csavarva, egy halom száraz levélre fektetve.​

– Az ég szerelmére... – suttogta Péter, miközben leguggolt hozzájuk.

​

A kicsik – két kislány és egy kisfiú – remegtek a hidegtől, arcuk kipirult, de lélegeztek.​

– Ki tehette ezt? – kérdezte magától, miközben óvatosan felemelte őket.​

Ahogy magához ölelte a csecsemőket, észrevette, hogy mindegyikük nyakában egy-egy ezüstlánc lógott, különböző medálokkal: egy hold, egy nap és egy csillag. A gyerekek mintha megnyugodtak volna a közelségében.​

– Gyorsan haza kell vinnem őket – mondta Péter, és sietve elindult vissza a ház felé.​

Otthon a kályha már melegen izzott. Péter egy nagy kosárba fektette a babákat, alájuk puha takarókat és régi ingeket tett. Talált néhány doboz sűrített tejet, és meleg vizet tett fel, hogy tápszert készítsen.

​

– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csecsemőket kell etetnem – motyogta magában, miközben óvatosan kanalazta a meleg tejet a kicsik szájába.​

Miután megetette és betakargatta őket, Péter leült, és a telefonjáért nyúlt. Felhívta régi barátját, Mártát, aki nyugdíjas ápolónőként élt a közeli faluban.​

– Márta, sürgős segítségre van szükségem. Találtam három elhagyott babát a farmon.​

– Az ég áldjon meg, Péter! Azonnal indulok – válaszolta Márta.

„Ezek itt maradnak, míg ki nem derül, mi történik” – mondta határozottan Sándor bácsi, miközben a három apróságot ringatta a karjaiban. A szobában csend honolt, csupán a kandalló pattogása és a gyerekek halk szuszogása hallatszott.

Aztán kinyílt az ajtó, és belépett Márta, a falu egykori védőnője, akinek Sándor bácsi előző nap szólt a különös leletről.

„Sándor, hát te tényleg nem vicceltél!” – lépett közelebb döbbenten. – „Hát ez meg hogy történhetett meg? Három ilyen pici...”

„Nem tudom, Márta. De nem hagyhattam őket ott. Ki tudja, mióta voltak kint a hidegben. Egyiküknek sem volt cipője.”

Márta azonnal a babákhoz hajolt, óvatosan megérintette az arcukat.

„Két kislány és egy kisfiú...” – suttogta. – „És nézd csak, Sándor... ezek az ezüstláncok... mindegyiken más-más medál: egy nap, egy hold és egy csillag.”

„Igen. Épp ezt mondtam én is tegnap este.

Mintha... valami jelentése lenne.”

„Talán van is. Talán testvérek. Vagy ikrek.”

„Vagy valami különleges történetük van” – tette hozzá Sándor, és újra gyengéden megsimogatta az egyik gyermeket.

Aznap este az egész falu megmozdult. A hírek gyorsan terjednek, pláne ilyen kis helyen. A bolt előtt már a reggeli órákban gyűltek az emberek, és mindenki csak egy dolgot mondogatott:

„Hallottátok? Sándor bácsi három babát talált a szántóföldjén!”

„Az lehetetlen!”

„Én mondom, a feleségem is hallotta Márta nénitől.”

Aztán délután már csöngettek is Sándor házánál: hoztak pelenkát, meleg ruhát, cumisüveget, még egy régi bölcsőt is.

Kati, az óvodai dadus saját kezűleg varrt kis takarókat. A falu hirtelen olyan lett, mint egy nagy család.

A rendőrség és a gyermekvédelem is hamar megjelent. Sándor bácsi azonban nem engedte, hogy a babákat csak úgy elszállítsák.

„Amíg nem találják meg az anyjukat, vagy amíg valaki felelősséggel nem vállalja őket, addig itt maradnak. Ez nem alku tárgya” – jelentette ki komolyan.

Az egyik rendőr, Varga őrmester, bólintott.

„Rendben, Sándor bátyám. De akkor vállalnia kell, hogy gondozza őket.”

„Hát azt már elkezdtem” – válaszolta nevetve. – „Csak a pelenkacseréhez kéne egy gyors tanfolyam.”

Egy hét múlva Márta bejelentette: „Keresztelőt kell tartanunk.”

„Micsodát? Keresztelőt?”

„Hát persze! Nem élhetnek úgy, hogy nincsen nevük.

Én azt javaslom, hogy a lányokat hívjuk Annának és Emíliának, a fiút pedig legyen Gergő. Mit szólsz?”

Sándor bácsi szeme sarkában könny csillant.

„Szépek. Olyan... emberiek. Legyen így.”

A templom zsúfolásig megtelt a keresztelő napján. A falu papja, Áron atya maga vállalta a szertartást. Az emberek meghatódva figyelték, ahogy a három pici gyermeket megáldják.

„A szeretet hozta őket közénk, és a szeretet fogja felnevelni őket” – mondta az atya, miközben keresztet rajzolt a gyermekek homlokára.

Időközben folyt az ismeretlen szülők felkutatása. A rendőrség mindent megtett, de nem találtak nyomot. Sem felvétel, sem tanú, sem DNS-egyezés. Mintha a gyerekek a semmiből bukkantak volna fel.

De az egyik reggel Sándor bácsi postaládájában egy borítékot talált. Benne egy kézzel írt levél:

„Ha olvasod ezt, már tudod, hogy a gyermekeinket rád bíztuk. Nem azért, mert nem szeretjük őket, hanem mert nem tudunk mellettük maradni. Az ellenségeink közel vannak, és veszélyt jelentenek rájuk. Kérlek, ne keress minket. Szeresd őket úgy, ahogy mi is szeretjük. – Egy anya”

Sándor hosszú ideig csak ült a levéllel a kezében. Nem szólt senkinek. Nem vitte be a hatóságokhoz sem. Csak elrakta a levél mellé a láncokat, amiket a gyerekek viseltek. És eldöntötte: ezek a gyerekek most már az ő unokái.

2025. április 11. (péntek), 14:28